Ti emlékeztek még az Absolverre? Ha esetleg nem, ne érezzétek rosszul magatokat: ez a közelharcra kihegyezett multis cím anno egyedi koncepciójával és érdekes látványvilágával sem tudott túl sokáig megmaradni a köztudatban. Mindez azonban nem szegte a játék mögött álló Slocap kedvét, a fejlesztők nemrég ugyanis előrukkoltak egy újabb kung-fus alkotással, ami ráadásul napjaink két legfelkapottabb indie zsánerét keveri, a roguelike és a soulslike képében. A Sifut már a megjelenése előtt is jóval nagyobb érdeklődés övezte, mint anno az Absolvert, de most őszintén: ki ne kapná fel a fejét egy ilyen mixre? A kérdés már csak annyi, hogy vajon mennyire volt jogos a hype?

Élet, halál, kung-fu

A Sifu története hatalmas kanállal merít a távol-keleti harcművész filmek sablonjaiból. A kampány elején ugyanis végig kell néznünk, ahogy apánkat (és minden tanítványát) agyonveri öt rivális kung-fu nagymester, azt pedig talán mondanunk sem kell, hogy a játék további részében ezt az öt csibészt kell levadásznunk és elpáholnunk. Ez első pillantásra nem ígérkezik túl könnyű feladatnak, hiszen ellenfeleink egytől-egyig félelmetes harcosok, akik ráadásul talpnyalók tucatjaival veszik körbe magukat, nekünk azonban van egy apróbb előnyünk a túlerővel szemben: az első pár halál számunkra nem végleges, hanem pusztán csak egy kis kellemetlenség.

Amikor ugyanis földre kerülünk, két lehetőség áll előttünk: vagy feladjuk a harcot, és visszatérünk rejtekhelyünkre, vagy felállunk, és megyünk tovább. Igen ám, csakhogy minden próbálkozással egyre öregebbek és öregebbek leszünk, így egy idő után már nem marad más választásunk, 75 év körül egyszerűen muszáj beletörődnünk a Game Over feliratba. Ráadásul halálaink halmozódnak is: első bukásunkkor még csak egy évet öregszünk, a következő alkalommal viszont már kettőt, utána hármat és így tovább, szóval ha nem figyelünk oda, elég hamar megvénülhetünk, és fájós ízületekkel már a bosszú sem esik olyan jól.

De a roguelike elemeknek hála a végső halál sem teljesen végleges. A próbálkozások során összegyűjtött tárgyaink például mind megmaradnak, sőt arra is lehetőségünk van, hogy egyes képességeket permanensen feloldjunk, amennyiben elég XP-t fektetünk beléjük. Így nem kell újra és újra végigmennünk minden pályán, ugyanis az összes szinten található egy vagy több feloldható útlevágás, amihez elég csak egyszer megtalálni a kulcsot, és utána mindig nyitva áll.

Nem árt azonban figyelni: az egyes területek megnyitásával nem fiatalodunk meg, azaz, ha nem akarjuk nagyon megnehezíteni a dolgunkat, az első pályákon (sőt, igazából az összesen) érdemes minél kevesebbszer meghalni. Mindez pedig ad egy nagyon kellemes és feszült szájízt minden próbálkozásunknak, hiszen a folyamatos öregedésnek és a viszonylag kemény ellenfeleknek hála minden összecsapásnak érezhető tétje van, és minden vereség jelentősen rontja az esélyeinket a későbbi (és keményebb) kihívások során. 

Kocsmai verekedés Dark Souls módra

A fenti öregedős mechanikával pedig azért is szerencsés hamar megbarátkozni, mert a Sifu kifejezetten nehéz, és mint ilyen, első pár próbálkozásunk során jó eséllyel rengeteg halálba futhatunk bele. A Dark Souls szintjét azért így sem éri el, avagy a legtöbb, magában támadó ellenfelünk nem igazán tud megizzasztani minket (tisztelet a bossoknak), de ha egy nagyobb tömeg körbeáll, akkor bizony könnyen fűbe haraphatunk, akár véglegesen is.

Plusz érdemes lehet megemlíteni azt is, hogy a folyamatos öregedés miatt a Sifu egyes pályáit nem elég csak úgy akárhogy végigvinni, törekednünk kell közben a tökéletességre is. Ez pedig egyben azt is jelenti, hogy a legtöbb pályának bizony jó párszor neki fogunk futni, amíg sikerül minimalizálni az elhalálozásaink számát, szóval, ha valakinek annyira nem jön be ez a repetitív recept, akkor valószínűleg jobban jár, ha a Sifut is elkerüli.

Indulhat a bunyó?

Ami miatt viszont rengetegen imádni fogják a Slocap alkotását, az maga a harcrendszer, ami gyakorlatilag tökéletesre sikeredett. Olyan túl sok mozdulat és kombinációs lehetőség nem áll a rendelkezésünkre, cserébe viszont az összecsapások remekül kiegyensúlyozottak, tele vannak kihívással, és tényleg nehéz bármely aspektusukba belekötni. A karakterek mozgása könnyed, az egyes ütéseknek és rúgásoknak érezhetően súlya van, az pedig, amikor egy támadássorozat végén sikerül valakit felkennünk a falra, vagy amikor egy különösen kemény miniboss légcsövét végre bezúzzuk, a világ legjobb érzése.

Egyedül a kamerakezelés nem az igazi: a játék sokszor túl közelről mutatja hősünket, így nem tudjuk szemmel tartani minden ellenfelünket, arról nem is beszélve, hogy szűkebb, összetettebb helyeken az oszlopok és egyéb tereptárgyak könnyedén eltakarhatják a kilátást. Mindez pedig egy olyan játékban, ahol a hibáknak a lehető leghosszabb távú következményei vannak, nem túl szerencsés.

Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon

A néha kicsit döcögős kamerakezelés azonban így sem elég ahhoz, hogy megpecsételje a Sifu sorsát, avagy a Slocap legújabb alkotása egy olyan gyöngyszem, amiről kár lenne lemaradni. Már persze ha bírjuk ezt a stílust. Az öregedős mechanika több mint ötletes, a roguelike és soulslike elemek tökéletes harmóniában dolgoznak össze, az egyes összecsapások pedig piszok látványosak és a hangulatuk is ül. Épp ezért a direktben nehéz (és néha elég szívatósnak érződő) címek rajongóinak majdhogynem kötelező vétel, aki azonban csak egy könnyedebb kung-fu kalandra vágyik, az itt sajnos nem találja meg a számítását.