A Ubisoft az a kiadó, akik próbálnak mindenbe belenyúlni. Fognak egy jól bejáratott vagy épp felkapott műfajt és megcsinálják benne a saját játékukat, ami aztán vagy bejön vagy nem. Az FPS-sek között ilyen lett a Far Cry, a lopakodós akciójátékok között az Assassin’s Creed, a sandbox GTA-klónok között pedig a Watch Dogs, de a franciák az arcade-autóversenyek világában is bepróbálkoztak – ebből lett a The Crew. Már a júliusi próbakör alkalmával megírtam, hogy mellettem annak idején az első rész nagyon szépen elment, a másodikat pedig próbáltam szeretni, de az irányítás annyira idegen volt bizonyos versenyeknél, hogy egy idő után egyszerűen meguntam az egészet. Egy autóversenyzős játékban a megfelelő irányítás elengedhetetlen, ebben talán mindannyian egyetértünk. Olykor a dicső múltra visszatekintő Need for Speed-széria sem igazán találta el az arányokat és ott pont annyira ki tudott lökni az élményből a legkisebb irányváltoztatásra is driftelő kocsi, mint mondjuk az első Watch Dogs bármelyik járműve, amiknél kicsit sem lehetett érezni, hogy ezeknek egyébként van súlya is. Oké, nem várok Wreckfest-szintű fizikát minden autós játékban, de azért örülnék neki, ha többségében nem az lenne az érzésem, hogy szappantartókat irányítok. Az imáim meghallgatásra találtak.
Crewbi koncertre megyek
A helyszín ezúttal a napfényes Hawaii, ahol megkapjuk a szokásos NAGYON FIATALOS kerettörténet, aztán választhatunk magunknak egy versenyzőt és indulhat a móka! Én naiv, azt hittem, hogy a zárt bétában lévő előrehaladásomat számon tartja a játék, erre derült égből villámcsapásként ért, hogy mindent kezdhetek elölről. "Sebaj, ezen már ne múljék!" – gondoltam magamban. A karakterem testreszabásával immár egyetlen percet sem bíbelődtem, hanem helyette belevetettem magam a versenyzésbe. A Forza Horizon-hoz hasonlóan adott több tematika, például külön kategóriában (a játék playlistnek nevezi) vannak a japán tuning-kocsik vagy az ’50-es, ’60-as évek oldschool járgányai és szabadon eldöntheted, hogy melyiket akarod először kipörgetni. Mindegyik playlist több versenyből áll, amiknek a végén kaphatsz egy spéci kocsit a gyűjteményedbe. Már most több mint 600 járgány érhető el (egész pontosan 604, persze ezekbe beleszámítanak a motorok, repülők és csónakok is), szóval duplán sajnáltam, hogy a bétában megszerzett, 1982-es Pontiac Firebird-öm elveszett – ég veled, K.I.T.T.! De mivel a játék egyébként is két marokkal szórja a pénzt, viszonylag hamar össze lehet állítani egy szép kis kollekciót, ami aztán folyamatosan bővül, ahogy haladsz előre a fejlődésben.
Nagyon jól válogatták össze a playlisteket annak idején a bétához, mert ott szórakoztatóak és látványosak voltak, de a maradék ezúttal elég unalmas lett számomra. A 911-es Porsche playlist például nem tartalmaz semmiféle kommentárt a versenyek közben, holott éppen ezek miatt is lelkendeztem a bétában, hogy mennyire meg tudják dobni a hangulatot. A The Donut Media playlist meg hiába kapott élőszereplős átvezetőket, ha a központi figura (aki végig egy drónnal követ verseny közben) annyira irritáló, hogy legszívesebben leszorítottam volna az útról. Mondjuk az poén, hogy ebben a playlistben hatalmas fánk-dekorációk között kell vezetni és az ellenfeled úgy hívják, hogy Homer – hmm, egy kis Simpson-család referencia? Néhány kihívás eleve le van zárva térképen, amiknek a feloldásához spéci járgányra lesz szükséged. Ezeket szépen meg tudod venni a boltban, ahol még mindig el lehet pepecselni azzal, hogy válogatsz a verdák közül. Megtippelni sem tudnám, hogy mennyi pénz mehetett el a különféle licencekre, de az biztos, hogy a Ubinál van pénz lóvéra. Akadnak igazi két- és négykerekű legendák, modern sportkocsik, vagy akár a Vissza a jövőbe! filmekből ismerős DeLorean DMC-12, amivel nyugodtan próbáld csak ki, hogy felgyorsulsz és visszapörgeted az időt!
Fizikából jeles
Mert bizony már ezt is lehet. Akármikor gombnyomásra visszatekerheted az időt, és kijavíthatod a rosszul bevett kanyarokat vagy félresikerült előzéseket. Ebből mondjuk nem lesz sok, mert a vezetési élményt annyira átdolgozták és annyira fluid lett, hogy tökéletesen irányítható minden jármű. Persze hozzátartozik az is, hogy akadályok nem igazán jönnek szembe sehol. Egy-egy fa, vagy civil autós megakaszthat a száguldozásban, de ebben a játékban még a kőfalon is úgy szánthatsz végig, mintha papírból lenne. A versenyek a legalacsonyabb nehézségi szinten teljességgel értékelhetetlenek és lényegében a gép előtt elaludva is megnyerheted őket, szóval még kezdőként is érdemes az eggyel nagyobb kihívást tartogató Normál-fokozatra kapcsolni. Továbbá szeretném kiemelni a fizikát, mert hiába beszélünk arcade autóversenyzős játékról, az a fizika, amit az új The Crew-ba tettek, lazán a sarokba állítja még a Forzát és az NFS-t is – utóbbit mondjuk nem nehéz. Az autók kerekének realisztikus a rugózása, ha megpadkázod, akkor nem felugrik, hanem szépen felmegy a szegélyre és terepen sem viselkedik úgy, mint valami tank. A terepviszonyok össze-vissza dobálják a kocsit, benne a sofőr pedig előrebukik, ha hirtelen fékezel és belesüpped az ülésbe, mikor adsz egy gázfröccsöt. Belső nézetben rengeteget dob az élményen, hogy kikönyököl az ablakon vagy kuplungozik, és úgy összességében hatalmas pozitívum, hogy végre került be értékelhető, valósághű jármű-fizika, mert ez már hiányzott.
Rátérnék a grafikára, ami biztosan megosztó lesz. A Motorfest bizonyos részeiben elképesztően szép, a sűrű dzsungelek vagy a homokos tengerpartok, esetleg a jókora vulkánok rendkívül meg tudják dobni az élményt és tényleg megvan a maga hangulata, amint a lombok között beszűrődő napfény közepette kocsikázunk. Emellett viszont a nagyobb városok (például Honolulu) továbbra is elég kihaltak és itt némelyik textúra is úgy néz ki, mintha a kutya szájából húzták volna ki. A hangok ellenben parádésak: a motorhangok nincsenek túleffektezve, fülhallgatóval pedig eszméletlen jól szólnak – pláne a régebbi verdáknál. A zenei felhozatalra már kitértem a próbakörnél, igazából mindenki megtalálhatja a magának való lejátszási listát, mert többek között akad rock, EDM, synthwave és hip-hop dalválaszték is, de bekerültek nagyon chill zenék extrába, hogyha tényleg csak át akarod adni magad a hawaii életérzésnek és szabadon vezetni a gyönyörű vidékeken, miközben szól valami nyugis a háttérben. Továbbra is nagyon menőnek tartom, hogy igazi örökzöldeket is bedobáltak a listába, és még mindig hidegrázós, mikor csapatod mondjuk egy Ford Mustanggal a pálmafák alatt és felcsendül a Call Me Blondie-tól vagy a These Boots Are Made For Walkin’ című dal Nancy Sinatrától.
Egy ligában a nagyokkal
A The Crew Motorfest az eminens diák mintapéldája. Elleste a jól bevált mechanikákat a nagyoktól és jelesre mondja fel a leckét, de a tényleg hiánypótló jármű-fizika kivételével egyetlen árva plusz adalékot sem tesz hozzá a műfajhoz. Nem gondolja tovább és semmi olyan eget rengető nincs benne, amit ne láttunk volna már máshol. Amivel viszont kiemelkedik a mezőnyből, azok elsőre talán fel sem tűnnek. A jármű-fizika nagyszerű (remélhetőleg ezt több autós-játék is átveszi!), a hangok fantasztikusak, a vezetési élmény pedig tényleg annyira precíz lett, hogy ezt már nehezen lehetne tovább csiszolni. Tartalmilag a jól bevált recepten már nem mert változtatni a Ubisoft, nehogy a kész termék megfeküdje a fogyasztók gyomrát, úgyhogy emiatt a The Crew Motorfest egy mértani pontossággal tervezett, abszolút a casual-réteg számára belőtt versenyjáték lett – de ezzel nincs semmi baj. Nem gondolom, hogy veszélybe került a Forza Horizon trónja, de a The Crew végre eljutott arra a szintre, hogy méltó vetélytársa legyen a Microsoft üdvöskéjének.
