Miközben telepíttettem a játékot, azon gondolkoztam, hogy vajon mi is készteti az ember fiát arra, hogy a XIII. századi lovagok életét kipróbálja. Az odáig érthető, hogy lovon nyargalászni meg nőket szédíteni kellemes időtöltés, de azért az akkori csaták nem pont olyan események voltak, amik beleférnének egy átlagembernek az aktív pihenésről alkotott képébe. Dögnehéz, forró páncél (mármint akinek jutott), süvítő nyílvesszők, lovasroham, pikások, vér mindenütt – és valahogy mégis, így utólag annyira hősiesnek tűnnek ezek a hatalmas ütközetek, az angol íjászokkal, a francia lovagokkal, meg a mongol lovascsapatokkal. Igen, csatázni jó, főleg, ha az ember ülepét nem nyomja a nyereg (vagy az ellenség karója).
Ahogy azt már említettem, a játék tulajdonképpen nem áll másból, mint hogy kétadagnyi katona feláll egy rét két végén, egymásnak rontanak, és az nyer, akinek a végén több foga marad, mint füle. A fejlesztők ügyesen kikerülték a túl nagy elképzelések csapdáját, inkább ebből az egyszerű koncepcióból igyekeztek a legtöbbet kihozni. A programban helyet kapó csaták mindegyike megtörtént eseményeken alapul, olyannyira, hogy a Unicorn Games saját bevallása szerint nem csak a szembenálló erők nagyságát és összetételét egyeztették a korabeli forrásokkal, de még a helyszíneket is igyekeztek a lehető legpontosabban rekonstruálni – ezt mondjuk én egy kis távolságtartással fogadom. Azonban a marketing nem csak ennyit ígér: az egyes csatáknál az év- és a napszak, sőt, még a címerek is stimmelnek. Ami biztos, és már az első küldetésnél feltűnik, hogy a katonák felszerelésének és fegyverzetének ábrázolása nagy hangsúlyt kapott: tucatnyi gyalogos és lovas egység várja, hogy a halálba küldjük őket. Természetesen megtalálhatjuk az egyes nemzetek híres fegyvernemeit is: walesi talpas- és mongol lovasíjászok, francia lovagok, magyar ágyútöltelékek – igen, néhány rövid, de csúfos vereséggel záródó küldetés erejéig hazánk is képviselteti magát az Európa-bajnokságok eme korai változatában.
Bár a játék egyértelműen a Total War-sorozatra hajaz, nélkülözi annak minden olyan elemét, amely nem a csatamező-menedzsmenttel kapcsolatos. Nincs gazdaság, nincs diplomácia – lesz, akinek ez felüdülés, lesz, akinek átok, mindenesetre tény, hogy ennek a leegyszerűsített formulának is vannak mélységei. Fontos, hogy a játék komoly stratégia, nem pedig középkori adj király katonát: aki nem használja ki például a terep adta lehetőségeket, annak nem lesz sok öröme a szláv játékipar ezen termékében. Jó példa a fontos apróságokra a program érdekes morálrendszere: ha katonáink látják, hogy a sereg többi része épp nyerésben van (azaz kíméletlenül kibelezi az ellenséget), akkor hirtelen fellelkesülve folytatják a harcot – persze ez visszafelé is igaz, vagyis ha a vitéz lovagjainkat egy elhamarkodott rohammal tatárbifsztek-konzervvé minősítjük vissza, akkor a környékbeli íjászok keze sem jár majd olyan fürgén (ellentétben például a lábukkal). Ha már mindenképpen élőszereplős játékhoz szeretném hasonlítani a XIII Centuryt, akkor a kő-papír-olló felel meg a legjobban. A lovagok ütik az íjászokat, a pikások ütik a lovagokat, az íjászok meg a többi gyalogost, de a kör itt mégsem zárul be: egy jó pillanatban előrántott lovassággal hátba támadott lándzsáscsapat például pár pillanat alatt átalakul megannyi meredező síremlékkel tűzdelt festői hullahalommá. A játékban többször el is hangzik, hogy a pacik hátán iszkoló bádogfickók alkotják a korszak legfontosabb haderőnemét: az amúgy nem túl izgága taktikák világában ők azok, akik egyetlen jól időzített rohammal képesek megfordítani vagy eldönteni egy ütközetet.
Köszönhetően a seregek sokszínűségének, illetve annak, hogy az egyes egységeket az átlagos hadvezérek képzeletét duplán felülmúló formációban állíthatjuk csatasorba, és nagyságrendileg ugyanennyi módon vehetjük rá őket különböző taktikai manőverekre, az irányítás meglehetősen összetett, sőt, első pillanatban furcsa és túlbonyolított is. Aztán eltelik egy kis idő, és az eleinte döcögős elképzelés értelmet nyer, kiderül, hogy a kamerakezelés példás, az egységek irányítása pedig inkább csak kihasználhatatlanul összetett, mint rossz. Tény, hogy a játék néha piszok nehéz, a mesterséges intelligencia időnként bravúros gyorsasággal csomagolja be a mi jól elővezetett kövünket – néha viszont szinte önként, az arcán bárgyú mosollyal dugja ugyanazt a papírt az íjászaink ollójába. Ami ennél rosszabb, hogy az MI néha nálunk is téved: a rohamra vezényelt lovasság megtorpan, az íjászok lövés helyett csak menetelnek, és így tovább. Ráadásul a játék néha inkább erőlködés, mintsem kihívás – kár, mert ezzel is csak a célközönség amúgy sem széles rétegét szűkítették a fejlesztők.
Külsőségekben a XIII Century leginkább erős közepes. A csatamezők tényleg kidolgozottak, az egységek is színesek és jól animáltak – a grafika valahogy mégsem áll össze egységes egésszé. Hangok terén is hasonló a „kép”: a középkori zene eleinte érdekes, aztán pár óra múlva csak inkább baromi idegesítő. A csatazaj, és úgy általában a hanghatások viszont jók, a parancsnokok felharsanó vezényszavai színt visznek a történésekbe.
A végső értékelésbe muszáj beleszámítani, hogy a program jelenlegi verziója minden, csak nem stabil. Volt, hogy órákig nyugtom volt, de aztán meg többször láttam a háttérképemet, mint a csatateret. A fejlesztők már dolgoznak a javításon, és a hírek szerint ez a csomag tartalmazza majd a többjátékos-mód teljes támogatását is – jelenleg csak IP-címek bepötyögésével létesíthetünk kapcsolatot egymással ebben az amúgy remek alkotásban.
Történelem – egészben
Ahogy azt már említettem, a játék tulajdonképpen nem áll másból, mint hogy kétadagnyi katona feláll egy rét két végén, egymásnak rontanak, és az nyer, akinek a végén több foga marad, mint füle. A fejlesztők ügyesen kikerülték a túl nagy elképzelések csapdáját, inkább ebből az egyszerű koncepcióból igyekeztek a legtöbbet kihozni. A programban helyet kapó csaták mindegyike megtörtént eseményeken alapul, olyannyira, hogy a Unicorn Games saját bevallása szerint nem csak a szembenálló erők nagyságát és összetételét egyeztették a korabeli forrásokkal, de még a helyszíneket is igyekeztek a lehető legpontosabban rekonstruálni – ezt mondjuk én egy kis távolságtartással fogadom. Azonban a marketing nem csak ennyit ígér: az egyes csatáknál az év- és a napszak, sőt, még a címerek is stimmelnek. Ami biztos, és már az első küldetésnél feltűnik, hogy a katonák felszerelésének és fegyverzetének ábrázolása nagy hangsúlyt kapott: tucatnyi gyalogos és lovas egység várja, hogy a halálba küldjük őket. Természetesen megtalálhatjuk az egyes nemzetek híres fegyvernemeit is: walesi talpas- és mongol lovasíjászok, francia lovagok, magyar ágyútöltelékek – igen, néhány rövid, de csúfos vereséggel záródó küldetés erejéig hazánk is képviselteti magát az Európa-bajnokságok eme korai változatában.
Taktikai eligazítás
Bár a játék egyértelműen a Total War-sorozatra hajaz, nélkülözi annak minden olyan elemét, amely nem a csatamező-menedzsmenttel kapcsolatos. Nincs gazdaság, nincs diplomácia – lesz, akinek ez felüdülés, lesz, akinek átok, mindenesetre tény, hogy ennek a leegyszerűsített formulának is vannak mélységei. Fontos, hogy a játék komoly stratégia, nem pedig középkori adj király katonát: aki nem használja ki például a terep adta lehetőségeket, annak nem lesz sok öröme a szláv játékipar ezen termékében. Jó példa a fontos apróságokra a program érdekes morálrendszere: ha katonáink látják, hogy a sereg többi része épp nyerésben van (azaz kíméletlenül kibelezi az ellenséget), akkor hirtelen fellelkesülve folytatják a harcot – persze ez visszafelé is igaz, vagyis ha a vitéz lovagjainkat egy elhamarkodott rohammal tatárbifsztek-konzervvé minősítjük vissza, akkor a környékbeli íjászok keze sem jár majd olyan fürgén (ellentétben például a lábukkal). Ha már mindenképpen élőszereplős játékhoz szeretném hasonlítani a XIII Centuryt, akkor a kő-papír-olló felel meg a legjobban. A lovagok ütik az íjászokat, a pikások ütik a lovagokat, az íjászok meg a többi gyalogost, de a kör itt mégsem zárul be: egy jó pillanatban előrántott lovassággal hátba támadott lándzsáscsapat például pár pillanat alatt átalakul megannyi meredező síremlékkel tűzdelt festői hullahalommá. A játékban többször el is hangzik, hogy a pacik hátán iszkoló bádogfickók alkotják a korszak legfontosabb haderőnemét: az amúgy nem túl izgága taktikák világában ők azok, akik egyetlen jól időzített rohammal képesek megfordítani vagy eldönteni egy ütközetet.
Igazodj! In-dulj!
Jégvitézek
Ha azt mondom, Csúd-tavi csata, valószínűleg csak kevesen kapják fel a fejüket, de ha hozzáteszem, hogy „az ütközet, ahol a rohamozó lovagok alatt beszakadt a jég”, talán többen kezdenek bólogatni. A lényeg, hogy ezt az 1242-ben megesett fura hokimeccset is lejátszhatjuk a XIII Centuryben, és ha ügyesen manőverezünk, még az eredetileg döntőnek bizonyuló reccsenést is előidézhetjük – persze a látvány nem lesz olyan grandiózus, mint Eizenstein 1938-as filmjében (hogy a Prokofjev szerezte filmzenét már ne is említsem).
Lóhátról a világ
Külsőségekben a XIII Century leginkább erős közepes. A csatamezők tényleg kidolgozottak, az egységek is színesek és jól animáltak – a grafika valahogy mégsem áll össze egységes egésszé. Hangok terén is hasonló a „kép”: a középkori zene eleinte érdekes, aztán pár óra múlva csak inkább baromi idegesítő. A csatazaj, és úgy általában a hanghatások viszont jók, a parancsnokok felharsanó vezényszavai színt visznek a történésekbe.
A végső értékelésbe muszáj beleszámítani, hogy a program jelenlegi verziója minden, csak nem stabil. Volt, hogy órákig nyugtom volt, de aztán meg többször láttam a háttérképemet, mint a csatateret. A fejlesztők már dolgoznak a javításon, és a hírek szerint ez a csomag tartalmazza majd a többjátékos-mód teljes támogatását is – jelenleg csak IP-címek bepötyögésével létesíthetünk kapcsolatot egymással ebben az amúgy remek alkotásban.
