Nem mondhatni, hogy egy új Mario Kart, egy Donkey Kong, egy Yoshi vagy éppen egy Mario Party kapcsán nem gondolkozom el a Wii U megvásárlásán, de a ZombiU eleddig az egyik legerősebb mozgatórugó volt a vegyes értékelések ellenére. A többnyire 7-8 pont közötti anyag ugyanis témája és megvalósítása miatt igencsak közel állt hozzám, noha eredetileg egészen más volt a koncepció, sőt még csak nem is ezen a címen álmodták meg a belsőnézetes túlélőhorror játékot.

A White Rabbit munkacímen futó projekt még egy szimpla nyulakra lövöldözésnek indult (a Rabbids mintájára), ezt váltotta fel a Killer Freaks from Outer Space (te jó ég, hogy ez mennyire úgy hangzik, mint a hetvenes és nyolcvanas évek olcsó sci-fi-horrorjai!), ami a 2011-es E3 alatt is bemutatásra került. A kedvezőtlen fogadtatást követően (nem csoda, én is csak néztem a nagy fülű földönkívüliek láttán) jött az ötlet, miszerint vesztes pozícióból is vissza lehet jönni a zombikkal, amik mostanság úgyis közkedveltek, szóval a Ubisoft munkatársai előkaptak egy hátborzongató jóslatot, London lakosságát jól megtizedelték, innentől pedig jöhetett a túlélős móka a hörgő-zörgő hullákkal teli nagyvárosban. Személy szerint ennek egyébként örülök, mert a Killer Freaks várható minőségénél mindenképpen jobb lett a végtermék, amit volt szerencsém korábban egy kölcsönkonzolon is végigjátszani, így nem ültem le szűz kézzel az újradolgozott téma elé.

Holtak (londoni) földje

A Zombi története nem igazán fontos összetevő, a részleteket csak kis adagokban, feljegyzésekből és újságcikkekből tudjuk meg a járványról, egy bizonyos jóslatról, ami London lakosságának végét hozza el. Ebbe az apokalipszisbe csöppenünk bele, miközben egy hirtelen jött segítő által eljutunk az egyedüli nyugalmat jelentő mentőhelyre, ahol aludhatunk, szerelhetünk, illetve ahol az instrukciókat kapjuk meg. Innentől haladunk előre a sztoriban, fedezzük fel a környező területet, az alagutakat és aluljárókat, majd utcákat, hogy végül a nagyváros főbb nevezetességeit is megtekinthessük, átkutathassuk a zombiapokalipszis közepén.

Ez a kaland egyébként meglehetősen egyszerű és lineáris darab. Elsőre ugyan úgy tűnhet, több irányba is elcsatangolhatunk, és a térkép is egész nagy, jószerivel végig kötve van a kezünk, ugyanis lezárt átjárók állják utunkat, alapból pedig csak arra sétálgathatunk, amerre ténylegesen dolgunk is van. Közben néha rövidítéseket fedezhetünk fel a csatornafedelek alatt, megszerzett készletünkkel zárakat törhetünk fel, egy-egy esetben nyílászárókat barikádozhatunk el, vagy bonthatjuk le azokról a rögtönzött tákolmányt, elsősorban mégis az utasításokat követve ballagunk előre, hogy eljussunk a végcélig.

Túlélőtúra

Ebben az esetben, vagyis a Zombi végigjátszása során a fenti belcím előtagja egészen sokatmondó. Karakterünk átlagos polgár, aki egy igen kellemetlen helyzetbe csöppen, így nincsenek parkour-mozdulatai, nincsenek különleges képességei, ez pedig a története során is visszaköszön. Útközben sokat kell lootolnunk, hogy előteremtsük az életerőnket visszaállító élelmiszert, az egészségügyi csomagokat, fegyvereket és töltényeket, korlátozott számban pedig hátizsákunkba pakolhatjuk cuccainkat (nem kell félni, van egy nagy ládánk is, ami a megőrzésre szolgál), sőt mindeközben fejlődünk is. A harcokban megerősödünk, jobban célzunk, aztán ha fűbe harapunk (ez bármikor megtörténhet, ha egy nagyobb horda elkap minket), jön a program egyik legérdekesebb része: új szereplőt kapunk, összeharácsolt javainkat pedig begyűjthetjük jó eséllyel már öntudatlan agyzabálóvá változott korábbi alteregónktól.

No és itt van a kutya, vagyis inkább a zombi elásva. Ez ugyanis egy jópofa összetevője a játékmenetnek, míg a Survival mód rákényszerít arra, hogy egyetlen karakterrel fussunk végig a teljes történeten. Persze nem maradunk segítség nélkül, teljesen egyedül a vészterhes időkben, tudniillik folyamatosan keresnek minket más túlélők, akik egyben a missziókat is adják, közben pedig egy szkenner lesz a zseblámpa mellett a leghűségesebb társunk. Ez a Wii U esetében a GamePad képernyőjével volt behívható, ezúttal viszont alaptartozék, egy gombnyomással körbevizslathatjuk a környezetünket ellenfelek, felszedhető tárgyak, beolvasható rendszerek után kutatva.

A túléléshez az is hozzátartozik, hogy miközben egy krikettütővel indítunk (majd elég gyorsan hozzájutunk első pisztolyunkhoz is, amit további lőfegyverek követnek), alapvetően nem arról fog szólni a végigjátszás, hogy átlövöldözzük magunkat a Buckingham-palotán, a metróalagutakon és a Toweren. A hullák képesek nagy számban támadni, a töltény pedig viszonylagosan kevés, így normál nehézségi fokozaton inkább megfontoltan haladva próbáljuk elkerülni a felesleges konfliktusokat (mondjuk elterelve a grasszáló járkálók figyelmét egy kis tűzijátékkal). Vannak fegyveres fejlesztések (nagyobb tűzerő és kapacitás, pontosabb célzás stb.), összeszedhetünk még mindenféle jóságot (a hangtompítós stuki jó társ a bajban, de van még ilyen-olyan puska, géppisztoly, gránát, Molotov, akna – sőt rögzített gépágyúkra is lelhetünk, amik általában okkal lettek elhelyezve egy-egy pályaszakasznál), de leginkább az alap kézi fegyverünket fogjuk használni. Már az új verziókhoz dukáló ásó (nagyobb hatótávolság) és szöges baseballütő (durvább sebzés) mellett.

28 (+5) hónappal később

Eltelt némi idő az eredeti Wii U-s megjelenés óta, azóta pedig változtak az igények, fejlődtek a játékok, sőt többek közt megjelent a Dying Light is. Emiatt azért eleve hátránnyal indít egy olyan produkció, ami a jelenlegi leggyengébb hardverre lett összebarkácsolva – mindez meg is látszik a tényleges, kapott eredményen. A textúrák nem annyira kidolgozottak, ahogyan azt megszokhattuk, a részleteket figyelve csúnya megoldásokkal is találkozhatunk, és bár az összkép hangulatos és egyedi, az egyértelműen elmondható, hogy egy platformot sem ezzel a címmel fogunk demózni. Butítások is történtek: a teljes multiplayer szekció kimaradt (pedig érdekes stratégiai elemeket tartalmazott: az egyik játékos a GamePad kijelzőjét figyelve a felülről mutatott terepre tette le a különböző élőholtakat, míg a másik a tévét bámulva próbálta győzelemre vinni a túlélőjét az adott pontok elfoglalásával), a kameraképet koszoló effekt teljesen eltűnt (bár ez sokaknak nem is tetszett), a szkenner funkciója pedig leegyszerűsödött. Ráadásul, míg a PS4-es és XOne-os változat kimondottan jól fut, a PC-s esetében látszik, hogy konzolos portot kapott mindenki, ami miatt nem árt, ha van otthon egy One-os kontroller is.

A leírtakból adódóan a Zombi immáron megkopott egy kicsit, nem nyújt tökéletes élményt, illetve elmarad hasonszőrű társaitól, mégis rendelkezik annyi egyéniséggel és „bájjal”, hogy az általa kínált élmény valóban élvezetes legyen. Hat-nyolc óra alatt letudhatjuk a kampányt, ezt követően a Survival mód nyújt igazi kihívást, cserébe viszont egyik platformon sem drága a játék. Ki lehetett volna egészíteni, kaphatott volna némi extrát, ahogy a külsőn is bőven tupírozhattak volna a fejlesztők, de ez már csak egy ilyen szakma, a legkisebb munkával próbál mindenki többletbevételhez jutni. Szerencsére a Zombi biztosít egy olyan atmoszférát és értéket, ami miatt még a negatívumok és hiányosságok mellett is érdemes lecsapni rá. Már csak a lángoló London miatt is, elvégre a helyszín adja magát a „28 nappal/héttel később” óta egy interaktív fertőzöttes horrorra – érdekes, hogy a Zombi hullái hasonlóan krákognak és hörögnek, mint dühkórtól megvadult társaik.