Tesztek

A fertőzöttek visszatértek. Négy évvel a négyes sorszámmal elátott epizódot és két évvel a Wii-exkluzív Resident Evil: The Umbrella Chronicles követően a túlélőhorror-széria visszatért, Afrikába vezényelve a játékost, hogy egy régi ismerőssel vegyük fel ismét a harcot a bioterrorizmus (és a zombik) ellen, dögös animációkkal és rejtélyekkel fűszerezve. Tesztünk felfedi, sikerült-e megismételni a negyedik rész bravúrját.

Vannak játékok, melyektől zeng a média, dübörög a marketing-gépezet alattuk, de a produktum többnyire valami középszar vagy kicsivel afeletti, azalatti valami. Ritkább esetekben meg vannak játékok, amelyeket nem támogat dollármilliós reklámhadosztály, egynek ítéltetik a sok közül, s közben magukban hordoznak olyan értékeket, amelyeket kihagyni vétek. Számtalan kiemelkedő játék kerülte el a játékos társadalom figyelmét, és hasonló sors vár a tesztben szereplőre is. Mert egyáltalán nem kell Ferrari rajongónak, Tifosi-nak lenni ahhoz, hogy belássuk, mint autóverseny-szimulátor, a Ferrari Challenge nagyszerű.

Ezek a WildTangenték csak nem nyugszanak. A 2005-ben megjelent Fate viszonylagos sikere után röpke három évvel el is készítették a folytatást a hangzatos nevű Undiscovered Realms képében. Illetve, hogy valóban folytatásról beszélhetünk-e, némiképp megkérdőjelezhető. Egy új epizódtól ugyanis joggal elvárhatná a játékos kedvű fiatal, hogy az elődhöz képest a korhoz passzoló feljavított grafikát, új zenei kompozíciókat, és ami talán a legfontosabb, még nagyszerűbb játékélményt kap a pénzéért. A Fate esetében sajnos semmi ilyesmiről nem beszélhetünk, úgyhogy az Undiscovered Realmset tekintsük nyugodtan egy amolyan „bővítőcsomagnak”, amely önállóan, a Fate megléte nélkül is telepíthető, és amelyre tökéletesen igaz lesz az, amit az elődjéről írtam. Gyorsan hozzáteszem: sajnos.

A Sony karaokejátéka ugyan a Guitar Herók és Rock Bandek árnyékában kevéssé sikeres, de ezt felpezsdítendő megjelent a legújabb kiegészítője, melyben a Queen munkásságából válogattak össze egy kellemes csomagot a készítők, hogy újra a SingStarra tereljék az elkalandozott hangszálakat...

Amikor az ukrán GSC elkezdte kitapétázni Csernobil brutális képeivel az internetet, gyakorlatilag a teljes RTS-részlegük a Cossaks-szériával (pedig az se kispályás) együtt eltűnt a Stalker árnyékában. Aztán hat évig nyálcsorogtunk, toporzékoltunk, miközben Oleg Javorszki (PR-menedzser) nemrég bevallotta, hogy akkoriban a saját motor és a játék párhuzamos fejlesztésébe majdnem belebuktak. A végeredményt a 2 milliós eladás ugyan minősíti, de el is érkeztünk Olegék legnagyobb problémájához, nevezetesen, hogy csak a kelet-európai piacokon tudtak jó eladási mutatókat hozni, a tengerentúlnak ez túl fakó volt, és különösebben a hajdani katasztrófa képei sem csigázták fel az átlagamerikait. Szerencsékre a rozsdában verhetetlen posztapokaliptikus hangulatból nem lett rózsaszín, és a konzolpiacot célzó törekvések sem késleltették tovább jól megérdemelt sugárdózisunkat. Legyen hát tiszta az ég, és irány a Zóna!

A Gearbox Software játékfejlesztő stúdió igen érdekes eset a társai között. Őket legfőképp a Brothers In Arms sorozat megálmodójaként ismerhette meg legfőképp a közönség, de bizony olyan óriások létrehozásában is részt vettek társfejlesztőként, mint a Half Life egyes kiegészítői, a Counter Strike, avagy a HALO. Elméletben tehát minden adott lett ahhoz, hogy idén már egy igazi kiugrással rukkoljanak elő, - főleg, hogy a cég a létszámát is növelte az eltelt évek alatt.

Amikor az első GTA megjelent 1997-ben, sok rajongóra tett szert, de mégsem került be a legnagyobb játékok közé, bár ezt főleg a már akkor is elmaradott grafikai megvalósításnak köszönhette, nem pedig a játékmenet hiányosságainak. Két résznek -- az első rész kiegészítője, a London, és a GTA2 -- kellett még megjelennie és hat évnek eltelnie, hogy megtörténjen az áttörés, és a sorozat feliratkozhasson az igazi nagyágyúk közé.

A második világháborút feldolgozó alkotások korszaka lassan lealkonyulóban van, már milliószor partra szálltunk, benyomultunk, visszavonultunk, mindezt akár stratégaként, avagy egy bizonyos katona bőrébe bújva. Olyan is akadt közöttük, amely a csendes-óceáni konfliktust hivatott feldolgozni. Ezen játékok táborába tartozik a Csendes-Óceán Hősei (sic!) is, amely ezúttal egy pilóta szemszögéből mutatja be a második világháború borzalmait.

Amikor az EA kitalálta, hogy az alkalmi játékosokra hangolja (butítja le) Will Wright zseniális gyermekét, partnerre talált az egykoron csodálatos birodalomépítő játékokat hegesztő, mostanában azonban csetlő-botló Tilted Millben. Az eredményt ismerjük – a srácok viszont nem adják fel...

Csípős, hideg szél süvített a dohos kripta bejáratából, baljós morajlások zaját hordozva magával a sötét éjszakába. Csupán néhány fáklya égett a roppant kőboltozat mindkét oldalán, makacsul tűrve a fagyos szelek szüntelen táncát. Csak ez a pár pislákoló láng szolgált némi reménnyel annak a szedett-vetett csapatnak, amely mesés kincsek és ősi titkok feltárásának reményében behatolt a fenyegető sötétségbe…

Mivel a Nintendo DS a „gyerekeknek” szól, ráadásul technikailag nem olyan erős, mint a Sony PSP, ezért egy kicsit mindenki attól félt, hogy egy gyengus grafikájú „kiddie” GTA-val lesz majd dolgunk. Persze a Rockstar megint megmutatta, hogy amikor GTA-ról van szó, nem kispályáznak: a Chinatown Wars épp olyan cinikus, kegyetlen és szabad szájú, mint az összes korábbi rész. Ja igen: és nagyon, nagyon király...

Mona De Lafitte a Párizsi Opera üdvöskéje volt, míg bele nem szeretett Shrowdy Von Kiefer draxsylvaniai vámpír, és magával nem vitte őt kastélyába. A lány maga is vérszívóvá vált, bár ebbe nem igazán tud belenyugodni. Amikor fogva tartóját utoléri végzete, Mona, és hű társa, Froderick, az ütődött denevér, belevág élete legveszélyesebb kalandjába: visszatérni a fény városába...

A spanyol illetőségű Alcachofa Soft munkásságának nyomán kaphattuk kézhez ezt a több sebből is súlyosan vérző alkotást. Bár a csapatnak nem ez az első játéka, a nemzetközi porondra ezzel robbantak be – vagyis csak robbantak volna, ha mindent ügyesen csinálnak. Olyan érzésem van a játékra nézve, hogy a srácok kevés energiát fektettek virtuális teremtményük tökéletesítésére. Mondhatnám, hogy sok bába közt elveszett a gyermek. Már a német nyelvű kiadás körül botrány robbant ki, hiszen játszhatatlan lett a szoftver; ezt próbálták javítani egy elég terjedelmes folttal, ami többé-kevésbé megoldotta a problémát, majd piacra dobták az angol nyelvű változatot is, ami legalább elindult, de szintén hemzsegett a hibáktól. Innentől kezdve kevés esély volt egy újabb sikerre...

Talán sokunkban kusza emlékképek röppenek elő, amikor az arcade gépekről hallunk. Ez a kifejezés a nyolcvanas években kultuszszóvá vált, hiszen minden kiskölyök alig várta már, hogy az összegyűjtött aprójából zsetonokat vásároljon, és a helyi kocsmában vagy játékteremben megdöntse az éppen történelmet író, virtuális csodában lévő rekordot. Sok örök klasszikus született ezen gépeken (Pacman, Space Invaders, Asteroids, Donkey Kong, Outrun, stb.), amelyekből mára már ezer meg ezer felújítás, remake készült az esztendők során, megannyi platformra. Azt mondanom sem kell, hogy ma már sok helyen ezek a masinák szinte teljesen ki lettek szorítva a piacról, persze itt-ott még találhatunk belőlük pár példányt.

Biztosan vannak közöttetek olyanok, akik annak idején szívesen járogattak játéktermekbe, ahol egy húszasért jófajta bunyós játékokkal vagy éppen lézerpisztolyos lövöldékkel lehetett múlatni az időt. Fiatalabbak kedvéért: ez a pisztolyos móka úgy nézett ki, hogy adott volt a masina, amiből jó esetben két fegyver meredt ki, a monitoron pedig, ma már úgy mondjuk, FPS-nézetből haladhattunk előre és lőhettük halomra az ellenséget, akár a haverral vállvetve. A menetirányba beleszólni valónk nem nagyon volt, a játékosnak csupán a fegyvert kellett kezelnie. Ugyan az otthoni számítógépek fejlődésével a játéktermek kissé perifériára szorultak, itt-ott még fellelhető ilyen lézerfegyveres ketyere (a múltkor az egyik plázában láttam is ilyesmit).

Tavaly karácsony előtt kaptuk kézhez a PoP széria legújabb inkarnációját és idén tavasszal megérkezett az első konzol exkluzív DLC (Downloadable Content), amely az ígéretek szerint rátesz egy lapáttal a sokak által kritizált nehézségi szintre. Tesztünkből kiderül, hogy a fejlesztők tartották-e adott szavukat...

James Bondnak lenni a legjobb dolog a világon. Ezt azóta tudja több millió ember, mióta Ian Fleming 1953-ban megírta az első Bond-regényt. A kitalált brit titkos ügynök nem kerülhette el a sorsát, vagyis a világsikert. Hamarosan bemutatkozott a filmvásznon (1962), és egycsapásra kultusz lett. Egy ilyen fejőstehénre előbb-utóbb lecsap a játékvilág, és mit ad isten, 1983-ban a brit ügynök betette a lábát a virtuális világba is. Eljött a 2002-es esztendő, és a Gearbox Software azt a parancsot kapta, hogy PC-re dobjanak össze egy James Bond-részt. Bizakodásra adhatott okot, hogy a fejlesztők nevéhez fűződik a Half-Life első részének két kiegészítője. Nem rossz ajánlólevél.

Hosszú vándorút után érkeztem meg hű négylábú társammal Grove városába, hogy a kimerítő kalandok után egy kis nyugalomra találjak. A lakók nagyon kedvesen fogadtak minket, örültek a messziről jött idegenek társaságának, a város pedig maga volt a paradicsom: kristálytiszta, horgászásra csábító patak folyt rajta keresztül, a nap folyton ragyogott, a levegőt harapni lehetett. Úgy éreztem, ennél ideálisabb helyett nem is találhatnék a felfrissülésre. Ám a helybeliekkel folytatott víg beszélgetések alkalmával többször szóba került a város szélén lévő hatalmas, zárt faajtó. A legenda szerint a labirintus mélyén egy vérszomjas szörny lakik, a hozzá vezető út pedig élőholtakkal, mérget ontó pókokkal és bűzös férgekkel van kikövezve – a mesés kincsek hallatán pedig felcsillant a szemem. Nem késlekedtem, kedves jószágommal útra keltem ismét, hogy hírnevet és vagyont szerezzek. Ha egyszer így hozta a Végzetem…

Az Electronic Arts nevét minden játékos ismeri. A cég rengeteg licenccel rendelkezik, például megszerezték a Harry Potter-filmekét is -- és a mozival egy időben megérkezett a játékátirat is.

A Terminal Reality fejlesztőcsapatról nem igazán lehet pontos profilt készíteni. Csináltak ők már terepjárós mókát (4v4 EVO 1-2), kalandot (Blair Witch Volume 1), repülőgép-szimulátort, de igazából csak egyetlen karakter miatt vésték fel a nevüket a játékok históriás könyvébe. Ez a karakter nem más, mint Rayne, a vörös hajú dhampír.

A játékiparban mindig voltak mostohán kezelt játékstílusok, melyekből csak nagy ritkán adtak ki egy-egy jól sikerült videojátékot. Míg FPS-ekből, RTS-ekből Dunát lehetne rekeszteni, pár éve még imádkozni kellett egy-egy jó kalandjátékért, ma pedig örül a „szobapilóta”, ha szökőévente kap egy minőségi, modern kori vadászrepülőgép-szimulátort. Sajnos fantasy környezetben játszódó birodalomépítő stratégiákból, illetve fantasy istenszimulátorból sincs tumultus a piacon. Az elmúlt évtizedből az átlagjátékosnak csak a Black and White-széria, még régebbről pedig a Dungeon Keeper játékok ugorhatnak be, és valljuk be, nem is volt igazán más említésre méltó darab. Leszámítva azt a gyöngyszemet, amiről ez a cikk is szól.

Újra és újra szembesülni egy, a kezdetek óta lényegében változatlan alapkoncepcióra épülő játéksorozat egyes részeivel hosszú távon meglehetőst hálátlan feladat: előbb, vagy utóbb, de végül mindenképp elfogy az a megfoghatatlan hajtóerő, ami az épp aktuális inkarnáció kipróbálására ösztönöz. Nos, pontosan ez az érzés kerülgetett az amúgy az egyik legnagyobb kedvencemnek számító Europa Universalis széria In Nomine névre keresztelt legfrissebb darabjának tesztelése közben is, de azért az egyre kevesebb invenciót csöpögtető svédeknek végül mégiscsak sikerült valahogy egy utolsó hasábot hajítani lelkesedésem lassan hamvadó lángjára...

Amikor Darths először győzködött, hogy de, nekem, a szerepjátékok és stratégiai programok szerelmesének feltétlenül ki kell próbálnom a Puzzle Quest első részét, jó párszor csak legyintettem, aztán egyszer megkaptam egyik szerkesztőmtől PSP-re...