Tesztek

Közel tizenegy éve már, hogy egy szép nyári napon, az akkor még általános iskolás bátyám és jómagam beugrottunk testvérem egyik osztálytársához. A srác — aki a viszonylag „számítógépmentes” környékünkön már akkor meglehetősen nagy játékosnak számított — épp a GTA-t nyüstölte, amikor szerencsétlenségére betoppantunk hozzá: a nyár végéig ugyanis ezután alig tudott minket levakarni gépéről…

Piszok egy idő volt aznap este; úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Az ember ilyen ítéletidőben legszívesebben otthon marad és forró teát kortyolgatva a kandalló mellett heverészik. Így is tettem volna, ha Neki nem ma lenne a születésnapja és nem foglaltunk volna asztalt a környék egyik legjobb vendéglőjében. Az ablaktörlő kitartóan mozgott balra-jobbra, hogy az esőfüggönyön keresztül legalább az orromnál távolabb lássak. Kedves attól tartott, hogy nem érünk oda időben, én pedig nyugtatni próbáltam: nem lesz semmi baj — és nyomtam a pedált, amennyire mertem. Bíztam benne, hogy szavaim valóban nyugtatóan hatnak rá, és együtt érzően a lábát simogattam, hátha sikerül ellazulnia. Egy pillanatra fordultam csak az utasülés felé, hogy lássam, minden rendben van, tényleg csak egy másodpercre. Az eső zúdult… Későn vettem észre a szembejövő fénypárt… Még hallottam a csattanást… Kedves kezéről kettőnk közé csorgott a vér… Aztán pedig már csak a sötétség maradt.

A toplistás videojátékokban nem feltétlenül a descartes-i filozófia - gondolkodom, tehát vagyok - szokott lecsapódni, és nincs is ezzel semmi probléma, most viszont éppen hogy átestünk a ló túloldalára. A német Novitas ugyanis 2005-ben feltámasztotta a legendás The Incredible Machine sorozat flúgos gépezeteit – a nem túl eredeti Crazy Machine címszó alatt, és ezzel együtt a szürkeállomány durva tréningje is ott kopogtatott. A 3D-s reform pedig a meglepően kellemes szakmai fogadtatás mellett a közönség lelkes és műértő tagjait is meghódította, úgyhogy kötelező jelleggel érkezett most a folytatás...

Ha Rockstar akkor GTA. A cég egyetlen igazi ütőkártyája, aranytojást tojó tyúkja. Nem véletlen, hogy a tavaly PS2-re megjelent Bully a már jól bevált receptet követve nem tesz mást, mint iskolai környezetbe ülteti a GTA-sorozat összes olyan elemét, amiért szerettük. A végeredmény egy velejéig romlott, de piszkosul jó iskola szimulátor cool főszereplővel, lúzer haverokkal, millió csajjal, nagyszerű történettel, remek zenével és töméntelen csínytevéssel.

Amikor az első GTA megjelent 1997-ben, sok rajongóra tett szert, de mégsem került be a legnagyobb játékok közé, bár ezt főleg a már akkor is elmaradott grafikai megvalósításnak köszönhette, nem pedig a játékmenet hiányosságainak. Két résznek -- az első rész kiegészítője, a London, és a GTA2 -- kellett még megjelennie és hat évnek eltelnie, hogy megtörténjen az áttörés, és a sorozat feliratkozhasson az igazi nagyágyúk közé.

Mivel a Nintendo DS a „gyerekeknek” szól, ráadásul technikailag nem olyan erős, mint a Sony PSP, ezért egy kicsit mindenki attól félt, hogy egy gyengus grafikájú „kiddie” GTA-val lesz majd dolgunk. Persze a Rockstar megint megmutatta, hogy amikor GTA-ról van szó, nem kispályáznak: a Chinatown Wars épp olyan cinikus, kegyetlen és szabad szájú, mint az összes korábbi rész. Ja igen: és nagyon, nagyon király...

Aki a PC-k térhódítása előtt is rendelkezett számítógéppel (ez jobbára a Commodore cég valamelyik népszerű gépét – Plus 4, Amiga vagy a jó öreg 64-es – jelenthette) és érzett némi vonzódást a stratégiai játékok felé, az aligha kerülhette el a találkozást a Cinemaware 1986-ban megjelent remekművével. Egy megkapó hangulattal rendelkező, a XII. századi Angliában játszódó „tilitoli” (körökre osztott) játék hagyta el a készítők műhelyét, hogy hosszú órákra szegezze gép elé a játékost, aki addig nem nyugodhatott, míg az utolsó területet el nem hódította a gaz normannok elől. Sikerét köszönhette az akkoriban gyönyörű grafikának, a fülbemászó zenének (amiből ugyan nem volt sok, de azt az egyet aztán boldog-boldogtalan fütyürészhette iskolába menet), és hogy tulajdonképpen a játékos arra a néhány órára a középkorban érezhette magát.

Minden idők legtöbbet támadott játéksorozatáról írni nagy kihívás. Nemcsak kényes témák kerülhetnek elő, de számolni kell a játékosok megosztottságával is. És ez a játék bizony megosztja a közönséget, sokkal inkább, mint a (méltán) híresebb GTA-sorozat. Provokatív, semmit és senkit nem tisztelő világa miatt viszonylag stabil rajongótáborral bír, de még hatalmasabb az ellenzőinek köre. Mi az én álláspontom? A végén majd ezt is leírom.

Darths és Miguel mindig sírnak, hogy micsoda trágya játékokat vagyok képes kiosztani tesztelésre, így most kicsit megkegyelmeztem nekik, és mikor megkaptuk a korábban Xbox360-on debütált Warrior Orochi PC-s változatának kipróbálható verzióját, fogtam magam és úgy döntöttem, hogy én vizsgálom be eme szörnyszülöttet.

Az EA Digital Illusion CE -- mely nagy része már az Electronic Arts tulajdonát képezi --, meglehetősen éles váltással letért a csatatérről, elhagyták a kiskatonák szadizását, és egy teljesen új koncepcióba fogtak. A titánok elrepültek, nincsen rombolható környezet, légi támadás vagy 64 fős káoszháború -– semmi olyan, ami eddig a DICE alkotásait jellemezte. Ám a fejlesztőcsapatot nem véletlenül tartjuk számon a világ legjobbjai között; a sokévnyi Battlefieldezés után most olyan merőben új élményt kínálnak a játékosoknak, mely eddig még nem volt kiaknázva.

Biztos emlékeztek még gyermekkorunk „kézi konzoljaira”. Itt nem az őrületes kvarcjátékokra gondolok, hanem ezek ősatyjára, a táblás, golyós ügyességi játékokra, melyekben apró fém labdacsokat kellett a helyükre egyensúlyoznunk. Engem nagyon vonzottak ezek a dolgok. Ámulattal tekintettem az olyan bámulatos, ellenben teljesen haszontalan szerkezetekre, ahol különböző golyók mozogtak tekervényes pályákon, hogy egy újabb folyamatot indítsanak be mozgásuk végeredményeként. Miért írok én most ezekről a tákolmányokról és örökmozgókról? Csupáncsak azért, mert már számítógépen is játszhatunk hasonlóval!

A focimenedzser játékok királyának trónfosztására 2005-ben került sor. Történt ekkor, hogy a hihetetlen méretű rajongótábort maga mögött tudó, piaci szegmensében tulajdonképpen egyeduralkodónak számító Championship Manager széria elképesztő öngólt vétett. A világsikerű sorozat kiadója, az Eidos összerúgta a port a játékot készítő fejlesztőcéggel, a Sports Interactive-vel, és mivel a vitát nem sikerült elsimítaniuk, elváltak útjaik. Az Eidos megtarthatta az addigra már igen jól csengő CM márkanevet és a kezelőfelületet, a SiI Games pedig vitte a motort, és a játék lelkét jelentő több mint félmillió valódi labdarúgó részletes információit tartalmazó adatbázist, tíz év szorgos gyűjtőmunkájának eredményét. Persze egyik cég sem akarta veszni hagyni az aranytojást tojó tyúkot, így a Sports Interactive a Segával összefogva útjára indította a remek Football Manager sorozatot, a magára maradt Eidos pedig a számítógépes játékok fejlesztése terén nagy tapasztalatokkal rendelkező Beautiful Game Studios lelkes csapatát bízta meg a lehetetlennek tűnő feladattal: három hónapos határidőn belül kellett összedobniuk a CM soron következő epizódját. Így született meg a penetránsan rossz CM 05, a hatalmas presztízsveszteségen áteső program pedig ezen mélypont óta igyekszik felnőni az új bajnok, a FM színvonalára.

Két szibériai beszélget Vlagyivosztokban: - Szergej, azt hallottad, hogy Brezsnyev és Nixon golfoznak a tajgában… - Ne hülyéskedj Iván, ha meghallják, elvisznek! - Innen? Hová? Ez ma már csak egy vicc, de voltak néhány százezren, akik ezt nem is annyira poénként élték meg néhány évtizeddel ezelőtt. Benoit Sokal azonban megvalósította a viccbeli csavart, hiszen a Syberia II-ben elérte azt, ami rajta kívül senkinek sem sikerült: a játék Szibériában jut el Szibériába, ami nem Szibériább Szibériánál, és ez nem is képzavar, egyszerűen ez a helyzet és kész, tessék elfogadni. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mint New York államot, amelyen belül megtalálható New York - azzal a különbséggel, hogy a Sokal-féle Syberia a valóságban természetesen nem létezik. És milyen kár!

„Egy szintet le, itt ugrás, a csapdát kikerülve, és jöhet a finálé.” Ha ezen sorok ismerősek számunkra, az nem véletlen műve. Több tucatszor cikáztak agyunkban, gondolatformában, miközben nyugtáztuk: ismét sikerült 60 percen belül elérni a gonosz Jaffarhoz. Mindez a Prince of Persia első felvonására (1989) volt jellemző, mely remek platformrészeket, kardnyelő tanfolyamokat, és fantasztikus mozgáskultúrát foglalt magába. Bár hercegünk egy bizonyos háromdimenziós program láttán inkább visszautasította a reinkarnációs gyorstalpalót, valaki ennek ellenére hitt benne, hogy urnájának fedele egyszer még félre fog billenni. A bukás ellenére az Ubisoft keze (mely akkoriban kezdett elhatalmasodni) visszanyúlt a névhez, és hűen a tradíciókhoz, Jordan Mechnerrel egy új epizódot kreált. A montreali gárda nem is sejtette, hogy micsoda láncreakciót fog beindítani.

A Rockstar név hallatán a játékostársadalom nagy része összezizzen, és rögtön a GTA-brandre asszociál, pedig mára már kilenc saját stúdióval rendelkezik a cég, amelyek szorgosan és szívvel végzik a kiosztott feladatokat. Közülük is a legkiemelkedőbben a Rockstar North legényei, elsősorban nekik köszönhetjük a GTA-sorozatot, a Manhunt két epizódját, de az eredeti Lemmings játékot is ők alkották meg réges-régen, akkor még DMA Design művésznév alatt. Rockstarék sosem arról voltak híresek, hogy futószalagon gyártanák a játékokat, helyette 4-5 évente egy minőségi alkotást produkálnak – erre itt az újabb élő példa, ugyanis a GTA IV-gyel akkorát robbantottak, hogy talán még az unokáinknak is erről mesélünk majd…

Az Innerloop 1996-ban alakult, Norvégiában. Akinek kedve van megkeresni a csapatot, megtalálhatja őket nem messze a norvég parlamenttől. A stúdió jelenleg kemény 20 embert foglalkoztat, tehát nem nagyvállalat. Első játékuk a Joint Strike Fighter repülőszimulátor volt. Ez valószínűleg megtetszett az Eidos Interactive-nak, és őket bízta meg következő játékuk, a Project I.G.I. elkészítésével.

Történt egy fáradt délután, hogy az egyik kollégával a szép halál meghatározására tettünk kísérletet. Hogy az „ágyban, párnák közt”-ön túl a „kajakozás közben” vagy a „Túró Rudi által” lenne a kívánatosabb, nem tudom, de abban egészen biztos vagyok hogy ezek egyike sem olyan dicső, mint a Warhammer 40.000 világában – látszólag – arctalan űrgárdistaként hullani el a Káosz seregeinek nyomása alatt egy otthonunktól távoli, idegen bolygón. Míg a hitehagyott testvéreink hatalmas pallosai és gépfegyverei vágta sebeinken keresztül lassan elfolyna belőlünk az élet, ajkainkon az utolsó zsolozsma kélne a Mindenható Császárhoz, s még látnánk, testvéreink rajtunk átlépve tovább menetelnének az ellenség elpusztítására, hogy a véres csatákban lassan elmosódjanak az egyén, a rendház és Birodalom közti – egyébként is hitbeli – határok... Minő dicső halál lenne úgy eltávozni, hogy bizonyságot nyerjünk: a Császár mindenütt ott van, és Horus, valamint a Káosz Istenek minden mesterkedése ellenére az Arany Trónusba zárt Uralkodó az egyetlen örök és állandó pont a kavargó, világokon átívelő háborúban.

A Bungie-t 1991-ben alakította két egyetemista, és eleinte Macintoshon váltak legendává a Marathon-trilógiával. Ezt követte PC-n a Myth-széria, majd belevágtak a sci-fi FPS-be (eleinte stratégiának tervezték), a Halóba. A fejlesztés során, 2000-ben megvette őket a Microsoft, és a Halóval az elit fejlesztők közé robbantak. A Halo 2 még elsöprőbb siker lett, ennek PC-s változatába pedig egy Hired Gun kódnevű Microsoft-banda segítette őket.

Az angliai Sumo Digital viszonylag fiatal csapatnak számít, játékkészítéssel 2003 óta foglalkozik az ugyanezen esztendőben alapított stúdió. Alapítói között sok hajdani Gremlin Interactive-os is megtalálható, régi motorosok talán emlékeznek erre a cégre, s a nekik köszönhető Actua sportszériára, valamint a Fatal Racingre. Az utód PC-n eddig az Outrun folytatásának a portolásával jelentkezett, melyet mostani teniszkalandunk követ, s ősszel már a Broken Sword 4-et kapjuk meg tőlük.

Szegény négert az ág is húzza; temetni jött vissza Los Santosba, ráadásul a taxiból kirángatják a korrupt helyi zsaruk, a dellájától megszabadítják, és hogy még sűrűbb legyen a leves, Ballas-területen dobják ki a ,meseautóból”, ami ugyan nincs messze a hazai tereptől, de azért annyira igen, hogy a lilakendős Ballas banda tagjai kiólmozzák az igencsak lesoványodott „Szídzsít”, ha belébotlanak. Egy magára valamit adó (és nem kis bevételt váró) GTA-címtől el is várható egy ilyen tömör kezdés. CJ tehát ha akarja, ha nem, rögvest az első moziban vastagon belecsap a lecsóba.

Bár az egyházaknak és szektáknak megvan a maguk lábnyoma a zenei és irodalmi kultúrában, a játékiparba valahogy nem nagyon szivárogtak be (vagy ha igen, legfeljebb inspirációként, hogy aztán olyan bizarr programok szülessenek, mint a Messiah). Ez persze nem baj, az ideológiák sulykolása – legyenek vallásiak vagy politikaiak – nem igazán hiányzik egy szórakoztató műfajból. A most megjelent Left Behind: Eternal Forces ékesen bizonyítja, hogy nem jó ötlet koncepciószinten játékba erőltetni a Mindenható dicséretét.

A hajdani Giant Interactive kiadó és Traveller’s Tales fejlesztőstúdió egyesülése révén alapult meg a TT Games 2005-ben. Az utód, az elődei fő profilját megtartva, továbbra is a fiatalabb korosztályt megcélzó játékok elkészítésén fáradozik. A számítógépek világában a két LEGO Star Wars és a Narnia krónikái játékadaptációja által váltak ismerté. A dán székhelyű LEGO cég a ’90-es évek végén jelentette meg Bionicle sorozatát, ami Technic és új Bionicle alkatrészekre épült, és épül ma is. Az akciófigurás építőjáték azóta a cég egyik legsikeresebb sorozatává vált. Mind a jó, mind a rossz oldal képviselteti magát: az igaz ügyért a Toa-k, míg az elnyomásért a Pirakák harcolnak. A tisztességesen megalapozott háttér segítségével a gyerkőcök számtalan kitalált csatát vívhatnak meg az elkészített karaktereikkel. Most a Bionicle Heroes által ennek a világnak a digitális replikájába csöppenhetünk bele.

Gondolom, hogy sokan játszottak már az év elején debütált Empire at War-ral, ami az év egyik legjobb stratégiájává nőtte ki azóta magát. Furcsa, hogy senki sem kezdett bele a klónok gyártásába, ám most - lassan egy évvel a megjelenése után - végre a Kerberos, a Lighthouse-zal együtt bevállalta, és elkészítette nekünk a Sword of the Stars-t. Sosem rajongtam az űrszimulátor gammákért, az első képek azonban jó benyomást tettek rám, tehát nem volt kérdéses, hogy a demó verziót is le fogom cibálni egy szerverről. Már csak az a kérdés, hogy érdemes-e pazarolni a helyet, egy ilyen játékra...

Évek teltek el azóta, hogy taktikai alapokon nyugvó stratégiai játékkal robbantott egy magyar stúdió – azonban megkérdőjelezhetetlen, hogy ez a detonáció a mai napig érezteti hatását. Míg előtte játékfejlesztő fiainkat nem lehetett kirobbantani a végtelen világűrből, addig azóta gyakorlatilag minden cég kitenyésztette a saját kis taktikai programjait, és buzgón imádkozott az égiekhez, hogy sikert érjen el. Ha azt vesszük alapul, hogy nagy múltú fejlesztőink már mind átrágták magukat a témán, jogosan hümmöghetünk a gondolaton, hogy egy új gárda is erre vetemedik – azonban közelebbről megvizsgálva a kérdést kiderülhet, hogy bár a Most Wanted Entertainment név új, a csapatban ott ülnek a mostani őrület legnagyobb koponyái, a SWINE kiagyalói, s így mindjárt más a helyzet.