A második rész okozta csalódásból tanulva (Amiről röviden itt írtam is.) meggyőződtem arról, hogy a Dishonored játékok nem éppen a cselekményüktől lesznek emlékezetesek, így a Death of the Outsider-nek már jóval mérsékeltebb elvárásokkal ültem neki. Nagyrészt pedig azt kaptam, amire számítottam. Jó és rossz értelemben egyaránt.


Jó értelemben, mert a játékmenet még mindig nagyon jó, és rossz értelemben, mert a sztori hiányosságai ezúttal meg sem leptek.

A játékmenet kvázi tök ugyanaz, mint a korábbi részekben. Ami ott jól működött, az itt is. A képességeinkből azonban ezúttal jóval kevesebb van, amiket ugyan jobban tudjunk testre szabni, mint az előző epizódokban (azért nem kifejezetten nagy variációról beszélünk), azonban nekem kicsit kevésnek érződött, jobban szerettem, amikor több mágiánk és lehetőségünk van. A különböző pályákat ezúttal jobban élveztem, mint a második játék esetében, de őszintén nem tudnám megmondani, hogy ez azért volt, mert tényleg jobbak voltak, vagy ezúttal egyszerűen alacsonyabbak voltak az elvárásaim. Mondjuk azt viccesnek találtam, hogy a Dishonored 2-ről szóló bejegyzésemben pont azt említettem, mennyivel jobban érdekelt volna egy bányában játszódó helyszín, ha már Karnaca térsége ezekről híres, és erre tessék, most kaptunk egyet. Azt mondjuk mindenképpen el kell mondanom, hogy kezdek eléggé kiégni a Dishonoredből, az első részt többször is végigjátszottam (78 órát rakva bele, mondjuk ebben a Daud-os kiegészítők is benne vannak), a második részben is van két teljes végigjátszásom (40 óra), így a Death of the Outsider tök ugyanolyan alapokon nyugvó 12 órája nem nagyon tudott megfogni, annak ellenére, hogy messze ez az eddigi legrövidebb rész. Egyszerűen már túl sokszor láttam ezt.

A történet a maga módján ugyan jobb volt, mint a második részben, de végül nem sokkal, és az is leginkább csak annak köszönhető, hogy a sztori középpontjába a Dishonored mitológia ennyire fontos alakja került, az Outsider. Az alapötlet ugyan nagyon jó, azonban a megvalósítás több sebből vérzik. Egyrészt a cselekmény ismét igen vérszegény, megint a játékidő nagy része válaszok kutatásával és nyomozgatással megy el. Másrészt a történet központi témájával sem nagyon kezdenek semmit. A hatalom megront. Daud azért akarja kinyiffantani az Outsidert, mert szerinte az általa halandóknak leosztott hatalom vezet rengeteg tragédiához. Ezzel Billie vitába szál, megkérdőjelezve, hogy nem-e az emberi természet a hibás, és hogy azok gonosztevők nem-e ugyanazt az utat járták volna be, mágikus képességek ide vagy oda. Egész jó kis kérdés. Amiről beszélnek úgy kábé a játékidő során háromszor, azt annyi. Sok mindenre nem jutnak vele, igazából pedig a játékban lévő legutolsó, és egyben legfontosabb döntés, sem végül ezzel a kérdéssel foglalkozik, pedig ha valahol, akkor itt igazán fel kellett volna hozni. Ha ezt a kérdéskört nem nézem, akkor sem volt egy nagy eresztés a Death of the Outsider története, főszereplőnk, Billie személyes problémája az, hogy bánja az orvgyilkosként eltöltött idejét. Azonban ez teljesen ugyan az, mint amin Daud őrlődött az első rész DLC-iben, ráadásul ott sokkal hatásosabban volt prezentálva. Másodjára ugyanehhez viszont már nem sok kedvem volt, így Billie drámája különösebb reakció nélkül pergett le rólam. Az egyetlen jelenet pedig (amit nem írhatok le, mert durván spoileres), ahol az érzések tényleg kijöhettek volna, pedig úgy történik meg, hogy ott sem vagyunk, csak egy másik karakter jegyzi meg röviden, hogy megtörtént, meg kapunk az utóhatásáról egy rövid átvezetőt. Slussz passz kész. Nem így kell történetet és hatásos karakterdrámát írni.

Összességében a Dishonored: Death of the Outsider egy szódával elmegy játék volt, amin egyáltalán nem segített az, hogy kezdek kiégni a Dishonored játékokból. Önmagában egy teljesen vállalható játék, de különböző botladozásainak, kifejtetlen témájának és újrafelhasznált ötleteinek hála nem fog sokáig megmaradni az emlékezetemben.