Amik igen vegyesek, de ne szaladjunk ennyire előre.
Kezdjük ott, hogy eddig egyáltalán nem játszottam mobiljátékokkal. Nem sok jót halottam róluk, és bár emiatt azért nem írtam le teljesen őket, de nem is volt semmi, ami különösebben motivált volna arra, hogy kipróbáljam őket. Eddig. Mert a Fate univerzumot szerettem annyira, hogy ebbe a mobiljátékba belevágjak.
Az FGO pedig nem egy egyszerű mobiljáték, hanem egy gacha mobiljáték. Bevallom, boldogabb ember voltam ameddig nem tudtam mit jelent a „gacha salt”. Ha valaki nem tudná mitől is hírhedtek a gacha játékok, akkor azoknak elég annyit tudni, hogy ezekben a játékokban az egyetlen mechanika, ahhoz, hogy új karaktereket oldjunk fel az az, hogy megforgatjuk a szerencse kerekét. Teljesen az RNG-re vagy utalva, a ritkább és egyben erősebb karakterek megszerzésére pedig úgy kábé 1% esélyed van. Igen, konkrétan 1% körüli esélyekről beszélünk. Tehát vagy kegyetlenül szerencsés vagy, kegyetlenül gazdag, mert ugyan ezek a játékok általában ingyenesek, a szerencse kerekéhez szükséges valutát viszont igen szűkmarkúan méri a játék. A másik megoldás így persze az, hogy mélyen a zsebedbe nyúlsz, és valódi pénzért veszel ilyen játékbeli fizetőeszközt. Ezek a gacha játékok leginkább így finanszírozzák magukat, minekután pedig a Fate Grand/Order a Sony legtöbb bevételt termelő játéka (én is meglepődtem, de igaz, keressetek csak rá), így elég egyértelmű, hogy az emberek egy jó része szeret a kedvenc karaktereiért hazardírozni.
Mondanom se kell ez a rendszer brutálisan pay-to-win, amit igazából csak az ment meg, hogy a játék teljesen PvE, illetve, hogy a játék teljes egészében végigjátszható anélkül, hogy bármit ráköltenél.
Visszatérve magára a játékra. A játékmenet igazából semmi különleges, egy egyszerű körökre osztott harcrendszer, ami önmagában működik és szórakoztató is, de semmi különleges. Ami igencsak lerontja az összképet viszont, az minden más, ami körülveszi a harcrendszert. A fentebb már említett pay-to-win mechanikákon kívül a játékban brutális a grind. Még ha meg is szerzed a karaktereket, akiket akarsz, az ő feltápolásuk elképesztő mennyiségű nyersanyagba kerül, amiknek jó részét pedig külön ritkán is dobja a játék. (Bár azt hozzáteszem, hogy ha nem minden egyes karakteredet kezded el ész nélkül fejlesztgetni, akkor azért el lehet lenni, többek között azért, mert a játékban igen sok a különböző event, ahol azért kicsit könnyebb beszerezni a ritkább nyersanyagokat.) Ha nem jelentkezel be napi szinten farmolni, akkor nem egyhamar lesz egy erősebb csapatod. Márpedig a játék egy idő után azért rendesen feltekeri a nehézséget. Őszintén szólva, ha nem tömegközlekednék napi szinten több órát, ahol ezeket a kötelező köröket letudhatom, akkor lehet, hogy a játék felénél meguntam volna az egészet. Nem is tudom, lehet egyáltalán ajánlani a játékot valakinek, akinek nincsenek ehhez hasonló üresjáratok a napjában.
Mert többek közt ezért tartott 7 hónapig az első nagyobb történeti ív végére jutnom. Ha le akarsz ülni és egyhuzamban lenyomni nagyobb részeit a történetnek, akkor igencsak előjön az, hogy ez egy mobiljáték, és hogy kisebb részletekben kellene fogyasztani. Nem kifejezetten tempós egy dolog a sztori. Másrészt pedig, ha egy ültődben akarnád végignyomni az egészet, akkor igen gyorsan lehagynád a játék nehézségi görbéjét, miután pedig elég alaposan feltörli veled a padlót a nehézségi szint. Én is csak így 7 hónap után tudom magabiztosabban a nyakamba venni a legnehezebb küldetéseket (igaz azok teljesen opcionálisak).
Akkor viszont maga a történet. Összességében a szódával elmegy kategória. Kezdjük ott, hogy a sztori gerincét alkotó „gonosz akármi el akarja pusztítani a világot” dolog annyira érdekes, mint amennyire most hangzott. Azok a dolgok, amiért az ember eleinte beleszeretett a Fate világába, a mélyebb karakterek és személyes drámák, azok csak igen elvétve vannak benne. Az első történeti ív 7 fejezetéből az első 4 harmatgyenge, van néhány jobb pillanat, de összességében igen lapos. Ezt mondjuk előre tudtam, mert az konszenzusra jutott vélemény az interneten, hogy az első pár fejezete a játéknak csapnivaló. Az 5. fejezet számomra egész viszont már egész szórakoztató volt, mert bár semmi extra nincs benne, a tempója sokkal jobb volt, mint a korábbi fejezeteknek. Főleg az ezt megelőző negyedik fejezet tömény dögunalmához képest. Mondjuk ez az 5. fejezet egyébiránt nagyon jól megmutatja, hogy egyébként mi is a probléma úgy nagy egészében az FGO-val. Rengeteg szereplőt mozgat egyszerre, de nagyrészükre alig jut idő, motivációjuk papírvékony, és csak azért vannak ott, hogy ott legyenek. Másrészt pedig, a készítők nem nagyon tudják, hogyan meséljék el a történetet játékmenet nélkül. Az ötödik fejezetben van egy pont, ahol hőseink és szövetségeseik összeülnek haditanácsot tartani, hogy hova tovább, majd pár percnyi beszélgetés után az egyik szereplő felpattan, és azt mondja, a gondolkodás jobban megy egy kis testmozgás után, szóval ideje egy kis harci szimulációhoz. Ez a haditanácsos rész pedig vagy 3 teljesen felesleges csatát tartalmaz. A készítők nem jöttek rá, hogy értelmetlenül bedobott játékmenet nélkül is el lehet mesélni egy történetet. Konkrétan csak a hetedik és egyben utolsó fejezetben jutottak el oda, hogy végre vannak részek, amelyek konkrét harcot nem tartalmaznak, hanem csak sztorit.
A hatodik fejezet az, ahol a színvonal látványosan megugrik, rögtön sötétebb és komolyabb a hangvétel és a különböző szereplők is végre okkal vannak ott, ahol, okkal állnak azon az oldalon, ahol. A hetedik fejezetet nem különösebben kedveltem, az egész komolytalanabb volt (a legvégét kivéve) és egyszerűen túl volt nyújtva. Még mindig emlékszem arra részre, amikor hőseink az alvilágba mentek, hogy legyőzzenek valakit és megmentsenek valakit, és konkrétan 6 csatán keresztül az egész alig szólt valamiről. Márpedig ezt a felesleges túlnyújtottságot éreztem az egész hetedik fejezet alatt. Az ezt követő finálé egy fokkal jobb volt, bár ez is csak összességében ment el, mivel a fókuszba kerülő világmegmentős dolog nem volt kifejezetten érdekes. Mondjuk a maga módján azért epikus és illő lezárása volt az egész cselekménynek.
Szóval összességében a Fate Grand/Order igen gyenge lábakon áll, mint játék, a történetnek pedig ugyan megvannak a maga pillanatai, azonban eltart egy darabig, mire oda eljutsz, és túl sok sincs sajnos belőlük. Ha valaki nem kedvelte eddig is a Fate univerzumot, annak nem nagyon tudom ajánlani.
Még annyit hozzáteszek, hogy személy szerint azért elvoltam vele. Folytatni fogom, és remélem, hogy a következő fejezetek folytatják azt a javuló tendenciát, amit az első rész utolsó pár fejezete elkezdett.
