Final Fantasy, az egyik legismertebb jrpg sorozat a világon, mégse játszottam még egyetlen részével sem. Mivel pedig az egész sorozat érdekelt, gondoltam kicsit régebbről kezdem, de azért nem a legelejétől, mert egyrészt ennyire azért nem érdekelt, másrészt pedig ennyi időm azért még sincs. Szóval a sorozat talán legkultikusabb részével kezdtem, a 7-essel.

Ha csak röviden összegezném a véleményemet, akkor azt mondanám, hogy nem volt rossz, de nem is tett rám nagy hatást. Ami nem is csoda, a játék ebben az évben töltötte be 20 évét, az ilyen régi játékok meg azért nem annyira az én kenyerem, hiába szeretek a régi „nagy klasszikusokkal” játszani. Annak ellenére mondjuk, hogy nem is tartja annyira rosszul magát a játék, persze nem grafikailag értem, hanem, hogy játékmenetileg a mai napig sincs mi miatt szégyenkeznie.

Kezdjük a dolgokat az elején, a játék bevezetésével, ami talán a játék legjobb része volt számomra. Ha pedig nagyszerű prológusokról van szó, a FF VII csillagos 5-ösre vizsgázik, és itt most nem is csak a legelső küldetésről beszélek, ahol fel kellett robbantani az első mako reaktort, hanem inkább a játék teljes első szegmenséről, egészen addig amíg el nem kell hagynunk Midgar városát. Ez a szakasz egyszerűen brutális iramot diktál, még csak alig 20 perce játszol a játékkal, de már rögtön a nyakadba zúdítja az összes olyan információt, amit a helyzetről tudnod kell, ráadásul az egészet mindössze pár mondatban. Mindössze néhány párbeszédben kiderül, hogy mit akarunk elérni, hogy ez miért fontos, rögtön képet kapunk arról, hogy kik ezek a karakterek és hogyan viszonyulnak ehhez a feladathoz: Barret, a csoport vezetője, aki hatalmas vehemenciával veti bele magát az akcióba, vagy éppen abba a magyarázatba, hogy miért is fontos az amit csinálunk, míg Cloud, valami ex katona, akit egyértelműen külsősként szerveztek be az akcióba, egyáltalán nem osztja Barett elveit és lelkesedését az ügyért. Mindössze csak pár perc alatt elmond a játék minden olyan fontos dolgot, amit tudnunk kell: A Hol, mit, miért, kik és milyen motivációval kérdésekre azonnal választ kapunk.

Az játék egész eleje talán személyes kedvencem. Egymást követük a furcsa és vadabbnál vadabb akciójelenetek, mindegyik túllicitálva az előzőt. Felülésverseny egy darab parókáért, a Shinra cég egy egész városrészt akar a földel egyenlővé tenni, behatólás a Shinra főépületébe, majd az onnan való szökéssel egybekötött motoros üldözés. Az egész egy nonstop adrenalinbomba, ahol azért az őrölt akció mellett a történet és a dráma is rendesen pörög. Talán az egyik legjobb prológus1.fejezet amivel játszottam.

Azonban amint kiérünk Midgárból és a játéktér kinyílik, úgy lassul le az egész, ezek után pedig a játék nem tudta megütni nálam azt a szintet, amit az első pár órában hozott.



Amit a játékmenetről még elmondhatok, hogy nagyon tetszett a materia rendszer, abban, hogy kifejezetten egyszerű volt, mégis a kombinációk számának köszönhetően mélységet adott a rendszernek. A harcok pedig elég pörgősek voltak ahhoz, hogy ne váljanak unalmassá, még a random csaták ellenére sem, bár azok ígyis úgyis idegőrlőek tudnak lenni. Ami viszont sokat tett ahhoz, hogy a játék ne fulladjon unalomba, azok a folyamatos minijátékok. A játék igen változatos ezeknek köszönhetően, a készítők mindig valami érdekes minijátékkal jöttek elő, akárhányszor ráuntál volna a csatározásokra. Ráadásul ezek mindegyike igen érdekes, bizarr szituációkat takart: Felülés verseny, motoros üldözés, miközben a kardoddal kell hadakoznod, Shinra egyenruhában kell masíroznod és egy kvázi Simon mondja játékot játszanod, vagy épp egy hegyen kell lesnowboardoznod. Oké, azt el kell ismerni, hogy ezen minijátékok nagy része gyakorlatilag irányíthatatlan volt, így nem csodálkozom, ha valaki gyűlölné őket, de én ennek ellenére jót szórakoztam rajtuk.

Ó igen, és játék zenéje is marha jó volt.

Amiről még beszélnék, az Sephiroth. Ugyanis a játékvilág egyik legikonikusabb karakterének tartják, így hát kíváncsi voltam, hogy mi fán is terem. A felszínen pedig minden a legnagyobb rendben, a fekete bőrszerelés, a hosszú ezüst haj és a túlméretezett kard emlékezetes dizájnt alkottak, arról nem is beszélve, hogy egy teljes opera üvöltötte a nevét. Azonban a személyiségével már nem voltam annyira megelégedve, itt viszont kitennék egy spoiler figyelmeztetést, ha ez érdekel még valakit 20 év után, bár engem mondjuk érdekelne, szóval azért csak kiteszem. Akkor, az egész háttérsztorija Sephirothnak az az, hogy egy géntervezett szuperkatona, aki, amikor felfedezte „születésének” valódi körülményeit, magáévá tette azt a célt, ami eredetileg azé az idegen létformáé volt, aminek génjeiből eredetileg őt készítették, ez pedig egyet jelentett a világ elpusztításával. A probléma viszont inkább az volt, hogy amikor először találkozunk vele egy visszaemlékezés keretében, akkor még épp nem vette fejébe ezt az őrült tervet, ekkor még „jófiú” volt. A problémám a karakterével igazából az, hogy a történet nagyon úgy próbálja ábrázolni őt, mint aki azok hatására, amiket megtudott a születéséről, vezettek a világpusztító tervéhez. Azonban nem igazán láttam az összefüggést, a kissé kiégett veterán katona és a világot elpusztítani akaró őrült között, akiket a játék ábrázolt, márpedig én az előbbire sokkal inkább lettem volna kíváncsi. Viszont én nem nagyon látom a logikus jellemfejlődési ívet, ami egy egyszerű emberből a világ elpusztításának tervét váltja ki, ilyen formán a magáévá téve valami idegen létforma eszméjét, csak azért, mert megtudta, hogy nem teljesen ember. Erre az egyetlen magyarázat az lehet, hogy egyszerűen megőrült, ami ugyan elfogadható, személy szerint viszont elég olcsó megoldásnak tartok. Szóval szerintem itt kicsit félresiklott a karakterének jelleme, ennél azért többet vártam volna.

Nagyjából ezek azok a dolgok, amik eszembe jutottak, miközben a játékkal játszottam, és érdekesnek találtam megemlíteni őket.