Szóval nyáron volt szerencsém bepótolni néhányat God of War játékok közül, mivel kedvelem a heck and slash játékokat, azonban nem mondanám, hogy eldobtam magam a God of War-tól. Persze ennek oka valószínűleg az, hogy ilyen későn játszottam vele. Majd meglátjuk mire képes a harmadik rész.



Ha egyszerűen kellene megfogalmaznom a problémámat a játékmenettel kapcsolatban, akkor azt mondanám, hogy egy kissé egyszerű volt. Valahogy nekem hiányzott belőle valami, amit nehéz is megfogalmaznom. Talán az, hogy a játék túlságosan is könnyű volt, nem vagyok az a nagy kombószakértő, de nem éreztem azt, hogy a játék megpróbálna jobban motiválni ezek használatára, az egyszerű gyorstámadás gombbal végig tudtam darálni az egész játékot, mondjuk, hogy ez mennyire az én hibám, az már más kérdés. Talán viszont nem is ez, ami igazán zavart, hanem az, hogy a játék egyszerűen nem volt elég változatos, az ellenségek lemészárlása viszonylag elég hamar unalmassá vált, és az első rész esetében ráadásul nem is nagyon voltak bossharcok, amik megtörték volna a monotonitást. Az első rész esetében egyszerűen csak nem volt elég nafta a játékban, és mivel a sztori is nagyrészt csak egy visszaemlékezés, az se kötött le különösebben. Pedig maga a harc szórakoztató volt, csakhát nem ebben a mennyiségben, és főleg nem, ha más nem is volt mellette. Egyszerűen nem volt elég „epikusabb” pillanat, ami megindította volna az ereimben az adrenalint, és elűzte volna azt az unalmat, amit az ezredik ellenséges horda legyakása okozott.

A második rész esetében az volt a legnagyobb probléma, hogy ezzel a játékkal már játszottam… az első részben. Abban a szerencsétlen helyzetben voltam, hogy egymás után játszottam a két programmal, így pedig igen szembetűnő volt, hogy gyakorlatilag ugyanarról a játékról beszélünk, legalábbis a harcrendszer tekintetében. Komolyan, még a különböző támadások animációi is azonosak voltak. Ami önmagában nem lett volna akkor baj, ha nekem is végig kellett volna várnom a két játék megjelenése között eltelt két évet, így viszont már a 2. rész megkezdése előtt herótóm volt a harcrendszertől. Ami kifejezetten sajnálatos, mert a második rész sokkal jobban teljesített a változatosság tekintetében, jóval több bossharccal és izgalmasabb pillanattal, nem mellesleg egy fokkal érdekfeszítőbb történettel.


Ami viszont kegyetlenül kikészített a God of War-ban, főleg az első részben, de részben a másodikban is, az a játék színpalettája. Leginkább pedig annak egyhangúsága. Amit az első részről dióhéjban el lehet mondani, az az, hogy szürke és barna. Fele-fele arányban, mivel a játék fele este Athénban játszódik, ahol a szürke árnyalatai dominálnak, míg a játék másik fele Pandora templomában játszódik, ami meg nagyrészt barna. Ritkán készülök ki játékokban helyszínektől, de az esti Athén látképe valami elképesztően unalmas volt, mindenhol szürke, szürke és mégtöbb szürke. Miféle dizájn ez? Hová lettek a színek? A helyzet pedig csak egy kicsit javul Pandora templomában, ahol a szürkét a még érdekesebb barna váltja fel, de legalább itt nappal van, szóval legalább a meglévő színek nem fakulnak ki jobban. Plusz, Pandora temploma felépítését tekintve is érdekesebb.

A második rész esetén valamit javul a helyzet, de még itt sem volt minden az igazi, amikor a verőfényes napsütésben álltam, valahogy akkor sem érződött jónak a dolog, valahogy minden ígyis olyan fakónak tűnt. Amikor pedig a mocsaras részt jártam, ami szürke színpalettájával az első rész legrosszabb Athéni pillanatait idézte fel, majdnem olyat csattant a fejem az asztalon, hogy azzal a lendülettel át is vitte volna az asztallapot. Legalább a helyszínek változatosabbak voltak, mint az első rész esetén.
Egyszóval nem dobtam hátast a God of War dizájnjától, illetve majdnem igen, de az inkább az unalom okozta álmosságtól volt. Valahogy nekem az első két rész színei túlságosan egyhangúak és fakóak voltak.



Ha viszont valami elnyerte a tetszésemet a játékokban, az Kratos karaktere volt. Felkészültem rá, hogy nem fogom kedvelni, mert bár nem sokat tudtam róla, azt azért igen, hogy nem a legjószívűbb figura, néhány olyan dolgot láttam művelni, amitől azonnal ellenszenvessé vált, mielőtt egyáltalán belekezdtem volna a játékba. És valóban, Kratos az egyik legborzalmasabb emberi személyiség, akivel videojátékban találkoztam, ha rossz napja van, pusztán azért legyilkol bárkit, mert az véletlenül az útjába került, és neki mindig rossz napja van. Így én voltam legjobban meglepődve, amikor igencsak megkedveltem karakterét, sőt talán személyes kedvenceim egyike is lett.

Félreértés ne essék Kratos leginkább egy vérszomjas vadállat, akit bármely jóérzésű játék max a főgonosz szerepébe tenne, de a God of War a főszerepébe nagyon is illett. A düh és gyűlölet szobrát Kratosról lehetne megmintázni, amilyen elemi erővel sugárzik belőle a harag. Kratos pedig mást sem csinál az egész játék során, minthogy megöl és gyakorlatilag puszta kézzel darabokra tép mindenkit, aki közé és a bosszúja közé áll. Ami nagyon is összhangban áll azzal, amit a játékos csinál, hiszen mi vagyunk azok, akik végrehajtják a pusztítást, ezzel tökéletes szinkronba kerül a történet és a játékmenet. Ha pedig valami magával ragadja a játékost az Kratos akaratereje és a meg nem hajló természete, a játék jobb pillanataiban a játékos maga a Háború istene, és megállíthatatlannak érzi magát. Amikor pedig maguk a Sors nővérei, akik maguk fonják a sors fonalát, még az istenekét is megírva, azt mondják Kratosnak, hogy nem járhat sikerrel, mivel az a sorsa, hogy elbukjon, Kratos és maga a játékos is csak arra gondol: „Meglátjuk mi erről a véleményed, miután beleépítettem a fejedet a márványpadlóba!” Egyszerűen Kratos indulata képes a játékost is magával ragadni, az pedig, hogy a játék képes volt ilyen mértékben berántani, hatalmas pluszpont.

Ráadásul Kratos karaktere nem csak düh és gyűlölet, bár egyértelműen ezen érzések megtestesülése, hanem keveredik bele egy adag megbánás is. Ugyanis családja halálát még mindig bánja, a dühöngő vadállat alatt ennyi emberség még mindig maradt. Amikor pedig megkérdezték tőle, hogy nem érte-e meg az a hatalom, amit kapott, akkor csak annyit felelt: „Nem ezen az áron.” Ez pedig meglepően szimpatikussá tette, mert bár sokmindent megérdemelt azokért a szörnyűségekért, amiket elkövetett, ezt azért nem feltétlenül.


Amint látszik, Kratos arcáról nem épp a felebaráti szeretet sugárzik, miközben puszta kézzel tépi le valakinek a fejét.


Röviden ez lenne a véleményem a God of War első két részéről. Ugyan sokat savaztam őket, de igazából jól szórakoztam velük. A játékmenet ugyan helyenként kegyetlenül monotonná tudott válni, de attól még élveztem, a Blades of Chaos egy kifejezetten egyedi és szórakoztató fegyver volt. Igazából nehezen tudnám megmondani, hogy a két rész közül melyik tetszett jobban, a második rész ugyan változatosabb volt helyszínekben és harcokban egyaránt, és a történet is jóval érdekesebb volt, de játékmenet szinte semmit nem változott az első rész óta, amit addigra már kissé untam. Az első rész Pandora temploma ráadásul egy igencsak egyedi és emlékezetes helyszín volt. Talán még így inkább a második rész felé hajlok.