Drag me to hell

Hogy a pokol tüzén égnél el te… , hogy süljön rád a bőr…, az ördög vigyen el téged. Ismerős kifejezések, nemde? Anélkül, hogy bárkit is meggyanúsítanék azzal, hogy átkozódik, azért párszor hallhattunk már ilyen és ehhez hasonló jókívánságokat. Igazából olyan nagy tétje nincs is a dolognak, mert ha fognának ezek az átkok, akkor bizony a Föld lakosságának túlnyomó százaléka már nem is élne. Ámbár a gondolattal mindig jó eljátszani, hogy mi lenne, ha a rontás valóban bekövetkezne. 1996- ban már láthattunk sorvadást (Tom Holland – Sorvadj el!), idén pedig egy banki alkalmazottnak támadnak majd gondjai pár démonnal. Egy tanulságot mindenképpen leszűrhetnek az ügyintézők a filmből, mégpedig azt, hogy nem érdemes szórakozni az öregasszonyokkal.

Ha figyelembe veszem azt, hogy ki rendezte a filmet, akkor nyugodtan leírhatok egy Vin Diesel idézetet az egyik filmjéből „Just like old times”. Sam Raimi ugyanis visszatér ahhoz a műfajhoz, ami igazán ismerté tette a nevét a filmtörténelemben. Őszintén szólva, elég régen kaptunk már olyan igazi Raimi-féle horrort, s a rendező is belefásulni látszott a sok Pókember kalandba, így az időzítés remeknek mondható. A rajongók kapnak egy ijesztő, ám helyenként humoros filmet, a rendező, pedig újra az általa oly kedvelt stílusban alkothat.

Az alapkoncepció elég hétköznapinak mondható, bárkivel megtörténhet, persze nem az átokra gondolok. Sokkal inkább arra, hogy megeshet az emberrel olyan eset, amikor egy banktól hiteltörlesztési haladékot kér. Így tett Mrs. Ganush (Lorna Raver) is. A sors egy fiatal ügyintézővel hozta össze, nevezetesen Christine Brown-nal (Alison Lohman), kinek megvan mindene, amit csak akarhat. Remek állás, egy jóképű pasi (Justin Long), szóval tökéletesnek mondható az élete. Ám azon a napon, mikor találkozik az öregasszonnyal az idillnek vége szakad. Pedig megtehette volna, hogy haladékot ad Mrs. Ganushnak, ám ő az állását és a megélhetését féltve inkább elhajtotta. Meg is kapja a magáét egy szép kis átok formájában, s ha nem akarja a pokolban végezni, akkor sietnie kell megtörnie az átkot.

Egyszerű, mint egy facsipesz, s amennyire egyszerű, annyira nagyszerű is. Ami problémát jelenthetett volna az Christine karakterének morális leépülése, ám ezt Alison Lohman remekül oldotta meg. Egy jó embernek van beállítva az elején, ám az ominózus döntés meghozatala után már egészen másként tekinthetünk rá. Ott motoszkálhat végig a fejünkben, hogy akkor helyesen cselekedett-e? Megérdemelte- e az egyébként igen visszataszítónak beállított nénike, amit kapott? Nagyon okosan és tudatosan vonja be ezáltal a nézőket Raimi. Akivel azonban nem nagyon voltam kibékülve – nem mindig viselem túl jól a sablonosságot - az a kötelező elemként alkalmazott szkeptikus barát Clay Dalton (Justin Logn – Aki bújt, aki nem). Mindig kell valaki, aki kételkedik, nem hiszi, nem érti, hogy mi is történik. A többiek, nos ők teszik szépen a dolgukat, ahogy az lenni szokott. Remekül hozzák a karaktereiket, bár mint említettem volt, nem rájuk fogunk összpontosítani. Az a tipikus, ők is ott vannak, de semmi több. Ami viszont nagyon ott van, az a Raimi-féle félős-humoros stílus. Nagyon jól ellensúlyozzák az igazán karfát markolászós jeleneteket - Mrs.Ganush felbukkanásai - , a mosolyt fakasztóak – szeánsz, vagy a szájból kendőt előhúzás. Rendesen ülnek a trükkök is, különösen tetszett a digitálisan elkészített maszkok keverése a hagyományossal. Ezekhez jönnek még hozzá Christopher Young hangulathoz illő zenéi, valamint Peter Deming sötét képei. Egyszóval, amit elvárhatunk egy Raimi horrortól, azt maradéktalanul meg is kapjuk.

Minden adott tehát ahhoz, hogy remekül érezzük magunkat azalatt a 100 perc alatt. Erősen ajánlom minden horror rajongónak, azoknak, pedig különösen, akik régebben imádták a Gonosz halott trilógiát. S ha már a cikk elején a banki alkalmazottaknak szolgáltam jó tanáccsal, akkor zárásként a nézőknek ajánlanám figyelmébe, hogyha netalántán a barátnő furcsa dolgokat tapasztalna a film megtekintése után, akkor tegyék félre a szkepticizmusukat.
90%