Bizonyára más cikkek során is elmondtam már, de most ismételten kihangsúlyozom: a trópusi környezettel engem valósággal kenyérre lehet kenni, így a pálmafák és a homokos tengerpartok látványa nálam bőven képes kompenzálni egy játék esetleges hiányosságait – persze nem a végtelenségig, a Far Cry 6-ot például a helyszín ellenére is borzalmasan meguntam a végére. Ebből adódóan a Ubisoft másik legfontosabb franchise-ának, az Assassin’s Creednek is vártam a negyedik, találóan Black Flag alcímmel ellátott epizódját, amivel kapcsolatban ugyan voltak szkeptikus hangok a rajongók körében (leginkább az előzmény jelleg, valamint a rövid fejlesztési idő miatt), ám a szebb napokat is látott cég végül azokat is meglepte, akik amúgy serényen vágták a centit a megjelenésig. Arra ugyanis kevesen számítottak, hogy ennyire lebilincselő lesz Edward Kenway története, az pedig pláne meglepő volt, hogy még csak nem is a sztori és a küldetések jelentik a program legfőbb vonzerejét.
A karibi szigetvilág biztosította atmoszféra mellett a kalózos téma is eléggé közel áll a szívemhez (leginkább persze A Karib-tenger kalózai első három részének köszönhetően), így aztán pláne örültem, amikor végre a kezeim közé kaparinthattam a PS4-es verziót, amely pillanatok alatt képes volt elvarázsolni a türkizkék tengerével és az első másodperctől kezdve szimpatikus főszereplőjével. Leginkább az utóbbi az, ami miatt óriási szerelem lett a Black Flag, mert míg a korábbi (és az utána következő) felvonások esetében mindig a két rend közötti csatározás képezte a sztori alapját, itt egy olyan ember felett vehettük át az irányítást, aki teljesen véletlenül csöppen bele a korokon átívelő háborúba, amúgy pedig csak gazdag akart lenni. Ez a felütés számomra az egész sztorit rendkívül rokonszenvessé tette, az i-re pedig a kiválóan megírt (és eljátszott) karakterek tették fel a pontot – Fekete Szakáll búcsúját például akkor sem felejteném el, ha én lennék az Amnesia-sorozat következő főszereplője. Amiatt mondjuk joggal érhette kritika a játékot, hogy egy picivel lassabban indult be a kelleténél, ám rögtön azután, hogy kinyílt előttünk a világ, már mindenki elfelejtette a nem annyira halálos iramú kezdést.
Ebben a világban ugyanis annyi volt a tennivaló, mint égen a csillag, és bár tény, hogy ezek zöme a Ubisoftra (sajnos) azóta is jellemző „radírozd le a térképet” vonalon mozgott, a körítésnek (meg az OCD-mnek) köszönhetően egészen a stáblistáig nem untam meg a mellékes tevékenységek teljesítését. Kifejezetten szerettem például az elrejtett kincsek felkutatását és az orgyilkos missziókat, de a palackpostákat is szívesen keresgettem – rendkívül utáltam viszont a tengerésznótákat tartalmazó papírok hajkurászását, mivel a régebbi rendszernek „hála” az irányítás nem igazán volt a helyzet magaslatán. Maga a hangulat már a szárazföldön is a párját ritkította, hiszen az összes fontosabb város (például Havanna vagy Tortuga) egyedi atmoszférával bírt, a grafika pedig még ma is rendkívül szép (éppen ezért nem is értem, miért kellene ebből felújítást csinálni), így már azzal is rengeteg időm elment, hogy céltalanul bolyongtam az utcákon, és figyeltem a rumtól jókedvre derült NPC-k ténykedéseit. A Black Flag azonban hamar rávilágít arra, hogy ami az Assassin’s Creed 3-ban még csak egy extra volt, az itt a játékmenet gerincét képezi: a hajózás.
És ez az, ami miatt mind a szakma, mind pedig a játékosok piedesztálra emelték legújabb visszatekintőnk alanyát, a Jackdraw nevezetű „ladikunk” terelgetése ugyanis annyira élvezetesre sikeredett, hogy az még akkor is elvitte volna a hátán az egész produkciót, ha minden más közepesre sikeredik – szerencsére azért nem így lett. Már a szimpla hajókázás során is kedvem támadt a fejemre csapni a kalóz kalapot, és a legénységgel együtt énekelni a fülbemászó dalokat (na jó, ez utóbbi néha meg is történt), ám a tengeri ütközetek azok, amik megkoronázták az élményt – és amikből a cikket ihlető Skull and Bones is sarjadt. Még a sokadik alkalommal is elképesztően nagy élmény volt eldurrantani az ágyúkat, megcsáklyázni (vagy épp a tengerfenékre száműzni) a hajókat, majd figyelni, ahogy bezsebeljük a jól megérdemelt munkánk gyümölcsét.
Külön kiemelném a legendás hajókkal való összecsapásokat, melyek során úgy éreztem magam, mintha egy soulslike játék főellenfelével kerültem volna szembe – értendő ezalatt, hogy a legtöbbször azért kellett néhány nekifutás, mire sikerült ép bőrrel pallóval megúsznom a találkozást. A Jackdraw fejleszthetőségével ráadásul motivációt is szolgáltatott a csapat arra, hogy ágyúval integessünk a vízen kóricáló járműveknek, így ha maga az addiktív harcrendszer esetleg nem lett volna elég ahhoz, hogy aktívan űzzük a protagonista által választott „mesterséget”, hát maga a nehézségi szint is arra kényszerített minket, hogy minél többször „kössünk” bele a körülöttünk lévőkbe. Én személy szerint a víz alatti szekvenciákkal is elvoltam, mivel ügyesen színesítették a játékmenetet, az állatokat viszont még akkor is szeretem, ha pixelekből vannak, így a vadászatnak csak addig hódoltam, amíg szükség volt hozzá a felszerelés fejlesztéséhez.
Persze a Black Flag sem volt hibátlan, hiszen a fapados, két gomb nyomogatásából álló harcrendszer (mármint a szárazföldi) például hamar elvette a kedvem a szemtől szembeni küzdelemtől, és a már említett irányítás miatt is sokszor éreztem késztetést arra, hogy közelebb hozzam egymáshoz a TV-t és a kontrollert. Gyűjtögethető dolgokból is több volt egy picivel a kelleténél, ám még ezzel együtt is lekötött körülbelül 60-70 óra erejéig (rég volt, nem emlékszem pontosan), mindezt úgy, hogy közben nem untam magam halálra – a mostani Ubisoft címek esetében ezt már nem igazán tudom elmondani. Talán mindent elmond a program minőségéről, hogy hiába jelent meg 2013-ban, lényegében minden téren köröket ver a nemrég befutott, AAAA-nak titulált Skull and Bones-ra, holott akár betonbiztos alapokra is építkezhettek volna a fejlesztők, és az anyagi háttérrel sem voltak gondok. Jó kérdés, hogy hol csúszott félre ez a projekt, arra mindenesetre jó volt, hogy ismét eszünkbe juttassa azt az Assassin’s Creed-játékot, amely úgy lett a franchise (egyik) legjobbja, hogy témáját és történetét tekintve felettébb messze áll annak fő konfliktusától.
