Amikor Tom Cruise bejelentette, hogy több mint harminc év után elkészítik a Top Gun folytatását, a Mission: Impossible új epizódjait, sőt az űrbe költözik stábjával, Hollywood legfárasztóbb hagyományait, a végeláthatatlan szériák és a látványorientáltság mintáját követte. Nem mintha a kortárs filmipar nem kizárólag a kockázatkerülő franchise-építésben látná saját fennmaradásának kulcsát, ennyi „Cruise látványfilmet” moziba küldeni rövid idő alatt mégiscsak túlzásnak tűnhet. Kétkedve várhattuk tehát a Top Gun 2-őt, ám ahol bemutatták a filmet (először a CinemaCon közönségének, néhány napja pedig Cannes-ban) állótapssal ünnepelték a produkciót. Csütörtökön hazánkban is vászonra kerül a mű, és nyugodtan jelenthetjük, az új epizód jól sikerült.

1091.jpg
(A kép forrása: Port)

De lesz-e történet?

A legfontosabb kérdés egy ilyen vállalkozás kapcsán, hogy megérte-e elkészíteni. Ha nem is tud újat mutatni az első epizódhoz képest, gazdagabbak lettünk-e második résszel. A Maverick kapcsán különösen releváns a felvetés, hiszen előzeteseiből nem bontakozott ki érdekfeszítő történet képe. Rendkívül látványos műre számíthattunk, ennél többet, a sebességgel vívott harc árnyékában más konfliktust nem várhattunk. A második rész legfőbb érdeme, hogy bár semmi nem indokolta elkészültét, mégis sikerült történetet csiholni és valós emberi viszonyokat kamera elé állítani. Először is kiváló húzás volt heist-dramaturgiát alkalmazni, a játékidő nagy részét az akcióra való izgalmas felkészülés teszi ki. Ahogy a műfaj megkívánja, az alkotók tökéletes egyensúlyt találtak a csapattagok nehézségekkel terhelt emberi viszonyainak bemutatása és a kiképzés jelenetei között. Kellő feszültséget teremtettek az elitosztag tagjai és a címszereplő viszonylatában. Sőt a film egy fontos kérdést boncolgat: a túlélés, a katonák hazatérésének alapvető fontossága mellett érvel.

mv5byjhlnjlimguty2e0ys00mdhkltlkmtitnmm3yzixmzazzmfixkeyxkfqcgdeqxvyotq2mjq3mtiv1.jpg
(A kép forrása: IMDB)

Vissza a 80-as évekbe

Meglepően élvezetes és lendületes a cselekmény első fele. Először a nyolcvanas évek hangulatába temetkezik a film. A színészi játék, a májerkedő beszólásokkal és replikákkal terhelt dialógusok, sőt a díszlet, néhol a korabeli zenék megidézése – legyen szó David Bowie slágerről vagy Hans Zimmer korszakot imitáló szerzeményéről – mind a Reagan-érába tekintenek vissza. A leginkább szembetűnő azonban az expozíció során alkalmazott filmnyelv: a gigantikus katonai bázisokat, harci eszközöket és a kiképzés jeleneteit musicalszerű, zenével vastagon megtámasztott snitteléssel, vágással ábrázolják a készítők. Tom Cruise semmit sem változott az évtizedek során: tökéletes fizikai állapotban maradt, illetve továbbra is egyetlen érzelmet, a dühöt, agressziót képes hitelesen megjeleníteni. Érdemes szembállítani vele Jennifer Connellyt, aki egyszerűségében is megnyerő alakítást nyújt. A Top Gun 2 kis időutazás egy letűnt korszakba, ugyanakkor a 800 órányi lenyűgöző légifelvételből a Marvel Moziverzumon edződött szem számára is elég látványos akciójelenetre telik.

mv5bmzy1nzmznmmtnwq3zs00ymi3lwi0ytutnzm4yji2zgm1ndazxkeyxkfqcgdeqxvyotq2mjq3mtiv1.jpg
(A kép forrása: IMDB)

Túl sok a csoda

A küldetés teljesítéséhez több csoda kell, hangsúlyozza Maverick a felkészülés heteiben. A két órás film utolsó harmadában mégis úgy érezzük, túl egyszerűen végeznek hőseink. Sajnos az események is egyre kiszámíthatóbbá válnak, a teljeskörű happy end pedig gyengíti a zárlat katartikus érzületét. A nyolcvanas évek akciófilmjeinek zömében, például az 1986-os első részben is történik valamilyen tragédia, ezúttal mégsem mertek az élet valószerűségéhez igazodni az alkotók. A Top Gun 2 nem olyan keserédes, mint a műfaj hollywoodi klasszikusai. Pont háborúkritikával, elvesztett bajtársak képével gyakorolhatna élesebb hatást a történet, a harcok viszont rendkívül sematikusak. Amerikai meg nem nevezett szakadár állam ellen vonul hadba, akiknek az elemi gonoszságát jelképezi, hogy egyetlen szemben álló katona arcát sem látjuk (tehát a kilőtt gépeket hőseink nyugodtan felhelyezhetik skalplistájukra). Kiváló húzás a katonák hazatérésének fontosságát hangsúlyozni a bevezetés során, a film második felére azonban sablonos akcióthrillerré egyszerűsödik a sztori. Hőstörténet akkor működik, ha látjuk az ellenfél romlottságát is. Jelen mű erről nem szól, ami fekete folt a mű értékvilágán.

Top Gun: Maverick felér az első rész színvonalához. Megidézi a múltat, viszont a jelen közönségéhez szól. Különösen a cselekmény felvezetése szórakoztató, bár a CGI nélkül rögzített akciójelenetek is tetszést aratnak majd a moziban. Ugyanakkor képtelen saját felvetését, a háború moralitását firtató cselekményszálat kielégítő konklúzióval lezárni. Ennek fejében a cannes-i repülős tisztelgés a produkció előtt, amint az égen megjelentek az amerikai lobogó színei, vitatható motívum. Joseph Kosinski munkája a nyolcvanas évek mércéjével korrekt alkotás, amilyen Tony Scott 1986-os rendezése is volt. A 2010-es évek blockbusterei mellett kifejezetten érzelmesnek és történetvezéreltnek nevezhetjük az új epizódot. A kitörő lelkesedés ellenére azt mondhatjuk, hogy a Top Gun 2 nem váltja meg a világot, egyszerűen csak jó nézni. Többet kap a néző, mint a legtöbb mai látványfilm során. A műfaj kedvelőinek kifejezetten ajánlott mű.