Azt hiszem, hogy az egész szerkesztőség nevében mondhatom, hogy a PC Guru az a hely, ahol jó értelemben találkozik a munka és a szórakozás, valamint a hobbi és a hivatás. Az ember általában a hétvégékbe igyekszik belesűríteni mindazt, amire hétköznap nem jut ideje, köztük egy kis kikapcsolódást is, és mivel utóbbi sok esetben egyenlő a videójátékokkal, gyakran ezeken a napokon kerül elő egy régi kedvenc, egy kihagyott újdonság, vagy akár egy várva várt új megjelenés. Hétvégame rovatunkban, hétről hétre, néhány szerzőnk ad egy kis betekintést abba, hogy náluk éppen melyik cím és milyen okból került épp terítékre, de lássuk is, hogy mi jutott erre a hétre.
Britpopper
A Ubisoft a tökéletes digitális gyorsétterem. Termékeikkel nem biztos, hogy jól fogsz lakni, de legalább finomak, és amikor kóstolod őket, úgyis csak erre figyelsz. Teljesen mindegy, hogy Assassin’s Creed, vagy Far Cry, ideig-óráig bőven képesek lekötni ezek a játékok bárkit – aztán vagy ráunsz, vagy bennük ragadsz napokra (hetekre?). A The Divison sosem nyűgözött le, és elég béna is voltam benne eleinte, hiszen már a rendőrőrs ostromát sem tudtam leküzdeni, pedig ez még a főcím előtt van – tudom-tudom, shame on me. Aztán most a témája miatt mégis elővettem. Tél is van, vírus is tombol a nagyvilágban, hát mi lenne ilyenkor alkalmasabb, mint egy játék, amiben szintén tél van és egy vírus tarolta le az egész világot, de legalábbis New Yorkot biztosan.
A The Division manapság nem is lehetne aktuálisabb, a benne látottak félelmetesen közelítenek az általunk is megélt mindennapok kíméletlen valóságához. A téma mellett a játékmenetbe is hamar belerázódtam, úgy látszik, csak megfelelő időt kell beleölni a cuccba, és kellő odafigyeléssel szép sikereket lehet elérni. A PvP-re kihegyezett Dark Zone-nak ugyan még a közelébe sem merészkedtem (jó lesz majd 20-as szint felett!), de a sandbox jelleg és a folyamatos fejlődésre sarkalló játékmenet rendre visszahúz maga elé. Míg december 31-én mások a környéken petárdáztak, vagy a Margit-híd lábánál majdnem lerobbantották egymás kezét a sufni-tűzijátékokkal, addig én remekül elszórakoztattam magam az evakuált Manhattenben való portyázással, és bizony nem is tervezem egyhamar abbahagyni a Division ügynökök kalandját.
Bullseye
A karácsonyi időszakban újra lecsapott a hétvégame Murphy törvénye: ha nagyon határozottan tervezünk valamit, és még közzé is tesszük ezeket a terveket, szinte biztos közbejön valami. Nem mintha ezt panasznak szánnám, mivel esetemben a God of War PC portja volt, ami közbejött. Erről egyelőre nem mondhatok semmi mást, csak hogy létezik, és úgy egy hét múlva minden kiderül róla itt az oldalon és a YouTube csatornánkon is.
Ennek megfelelően a tervem nem sokat változott: Red Dead Redemption 2, talán Cyberpunk 2077, esetleg végre a Yakuza végére érni (bár ez ellen eléggé tiltakozik a csuklóm), és persze pár kisebb indie, részben a Radar alatthoz, részben csak kíváncsiságból meg az iszonyatos játékhátralékom okozta szégyen miatt.
Dzséjt
December végén leptem meg magamat a The Witcher 3: Wild Hunt PS4-es változatával, miután szinte ingyen osztogatták a PS Store-ban. Azóta azt nyúzom. Imádom ezt a játékot, PC-n többször is kijátszottam már, sőt a Cyberpunk 2077-ig ez volt az a játék, amire a legtöbb pénzt költöttem, mivel gyűjtői kiadásban vettem meg. A doboza azóta is polcként funkcionál, rajta a Witcher cuccokkal. És bár már nagyjából 500 órám van ebben a game-ben, még mindig sorra tudja a meglepetéseket hozni.
Már csak azért is, mert hatalmas játéktere, rengeteg küldetése és hosszú sztorija miatt elég nehéz mindig meghozni ugyanazokat a döntéseket, így teljesen véletlenül is új helyzetbe keverheti magát az ember. Például most először szembesültem azzal, hogy a Véres Báróhoz nem lehet mindig csak úgy besétálni. Mindehhez csak az kellett, hogy Keresztútnál ezúttal kardélre hánytam az útonállókat. Szóval a The Witcher 3: Wild Hunt egy remek játék, ami valószínűleg sokáig le fog kötni. Ami nem is baj, kell valami, amíg megérkezik a Horizon: Forbidden West.
wilson
Sajnos az ünnepi tervet lángokba borító masszív szerepjáték után csak egy hetem maradt arra, hogy utolérjem magam, ami persze fizikai képtelenség, ha valaki nettó 120 órányi játékot tervezett. Úgyhogy a hetet teljes egészében elvitte egyrészt több napnyi társasozás, a maradék időben pedig egyetlen játék, a Disco Elysium, amelynek a megjelenése óta háromszor kezdtem neki, és most végre sikerült a végére érni.
Nem mondanám, hogy egyöntetű az örömöm: bár a 90%-a egész egyszerűen zseniális volt, a lezárással kapcsolatban vannak fenntartásaim. Egyúttal számolom a napokat, hogy mikor jelentenek be végre egy folytatást, vagy egy ugyanebben az univerzumban játszódó spin-offot! Az élmény feldolgozását követően rákényszerítettem magam, hogy ne tékozoljam el a rendelkezésre álló utolsó szabadnapot, így ismét elővettem a SOMA-t, szintén harmadszorra állva neki. És ezúttal végre ennek is sikerült a végére érni. Nem vett le a lábamról, nem sajnálom a vele töltött közel 10 órát, de... nem estem szerelembe.
Ugyanakkor a Hunttal sikerült ismét, az Early Access kezdete óta sokadszorra. Továbbra is az egyik legkülönlegesebb, legszórakoztatóbb multiplayer-élményt adja, a számos új helyszín okán pedig újabb tízórákra lesz mit felfedezni. Még mindig ki vagyok éhezve egy újabb single player játékra, így ezen a hétvégén muszáj lesz beleugranom valamibe: talán a Planescape Torment lesz az.
Ez lett volna Hétvégame rovatunk e heti beszámolója. Ti melyik játékba ugrotok bele a hétvégén?
