A szórakoztatóiparban bevett szokás, hogy ha valami sikeres, akkor azt a vasat addig ütik, amíg meleg. Nincs ez másképp a játékok esetében sem, hisz rengeteg olyan sorozat létezik, ami számtalan folytatást, újrakezdést, mellékágat élt már meg, és fog megélni a jövőben is. Legújabb listánkban jobbára ilyen sikerszériákat vettünk alapul, melyek között azért szerencsére akad olyan is, aminek végére még időben tettek pontot. Az ötösfogat tagjaiban pedig egy valami közös: nem igazán kerül elő a nevük, ha az adott franchise-ról van szó, és nem feltétlenül azért, mert rosszul sikerültek, szimplán csak a jobb darabok élvezik a „rivaldafényt”.

5. Need for Speed: The Run

Ha a lexikonban felkeresitek a „hányatott sorsú” kifejezést, akkor nagy valószínűséggel a Need for Speed-szériát fogjátok ott találni definícióként. Az 1994-ben indult versenyjáték számtalan epizóddal rendelkezik, a minőségi spektrum pedig legalább annyira széles, mint a sorozaton dolgozó csapatok köre. Fénykorát vitathatatlanul az EA Black Box bábáskodása során élte, hisz olyan klasszikusok születtek a csapat kezei által, mint az Underground 2, vagy a Most Wanted. Az ő idejükben kezdődött ugyanakkor a lejtmenet is, az utolsó szög a koporsójukban pedig a The Run alcímmel ellátott, 2011-ben megjelent epizód volt. És tény: a játék nem sikerült kifejezetten jól, hiszen kampánya rövid és szkriptelt, egyes megoldásai pedig borzasztóan frusztrálóak. Ugyanakkor rendelkezett stílussal, tudta, hogy mi akart lenni, a halovány történeten túl pedig ott a nagyszerű szabad versenyzés és multiplayer, melyek azért szavatolták a hosszútávú szórakozást. Mindemellett pedig a játék jól is nézett ki a Battlefield 3-mat is hajtó Frostbite 2.0-nak köszönhetően, valamint a helyszínek változatosságára sem lehetett panasz, míg átszeltük az Egyesült Államokat. A kritikák zöme persze teljességgel jogos, de tekintve, hogy azóta milyen epizódok jelentek meg, talán így utólag elmondható, hogy a The Run egyáltalán nem katasztrofális.

4. Wolfenstein (2009)

A MachineGames által 2014-ben revitalizált Wolfenstein-széria ugyan nem rendelkezik annyi epizóddal, mint a fent említett autós móka, de még így is van egy olyan része, ami szinte egyáltalán nem kerül elő, ha a műfajteremtő sorozatról van szó. Valamennyire mondjuk, érthető, hogy kissé elsikkadt a 2009-es Wolfenstein, mert akkoriban a Raven Software-től mindenki inkább a rá egy évre érkező Singularity-t várta. Ettől függetlenül B.J. Blazkowicz Isenstadt városába kalauzoló története is megér egy misét, mert egyáltalán nem lett rossz játék, pláne, ha valaki (hozzám hasonlóan) jobban preferálja a Return to Castle Wolfenstein-féle okkultista, természetfeletti vonalat, mint a New Order tudományos és mérnöki vívmányokra alapozó világát. Előbbiből ugyanis itt bőven akad, már maga az alapsztori is arról szól, hogy a nácik egy ismeretlen energiaforrás, a Black Sun segítségével szeretnék feltámasztani Első Heinrich királyt. De a témán túlmenően is bőven vannak erényei a játéknak, hiszen az említett város relatíve szabadon bejárható, fegyvereink pedig fejleszthetőek, így a sorozat védjegyének tekinthető kincskeresés végre nem csak a statisztikák javítására szolgált, hanem gyakorlati haszna is volt. Az energiaforrás lecsapolására szolgáló (szintén fejleszthető) medál által nyújtott különböző képességek pedig megbolondítják annyira a játékmenetet, hogy az összecsapások a sokadik alkalommal is szórakoztatóak legyenek, akár mind a mai napig.

wolfi.jpg

3. Silent Hill 4: The Room

Már jó ideje mostohán bánik a Konami az egyik legnépszerűbb, és legnagyobb múltra visszatekintő franchise-ával, de nem volt ez mindig így. A Silent Hill első négy része még fennakadások nélkül érkezett, és a minőségükre sem lehetett panasz, kivéve a The Room alcímű negyedik felvonást, amit 2004-ben sok szempontból értek kritikák, holott egy összességében nézve remek játékról van szó. Persze megvannak a maga hibái és hiányosságai, kezdve azzal, hogy Henry Townshend tortúrája még csak nem is a címadó városban játszódik. Ezen felül a kacifántos mentési rendszer sem nyerte el a rajongók tetszését, az i-nek a pontja viszont a játék második fele, ami tulajdonképpen ugyanaz, mint az első, csak egy nem túl eszes kísérővel, és egy halhatatlan ellenféllel megspékelve. Minden frusztráció ellenére ugyanakkor a játék minden ízében Silent Hill. A történet meglehetősen komor, a világ még az addig látottaknál is fakóbb, ellenfelei pedig éppoly groteszkek, amennyire az a japánoktól elvárható. Minőségileg ugyan messze nem ér a második és a harmadik rész nyomába, de így is van annyira egyedi és szórakoztató, hogy ne vesszen teljesen a homályba.

2. Far Cry

Ha az Assassin’s Creed mellett egy másik Ubisoft-tehenet kellene mondani, amit a francia kiadó már – elnézést a kifejezésért – szárazra fejt, akkor az egyértelműen a Far Cry. A harmadik részt máig sokan a széria legjobbjának tartják, ugyanakkor pont azután indult el a trend, miszerint a későbbi epizódokat elég csupán egy picit megváltoztatni, átskinezni, és voilá, kész is a varázslat. Ez pedig magával hozta azt a felfogást is (sajnos), hogy a Far Cry esszenciája a nyílt világ, a fejlődési rendszer, a vadászat, tehát minden olyan elem, amit a 2012-es felvonás fektetett le. Éppen ezért a Crytek 2004-ben kiadott játéka mintha nem is létezne, pedig az első Far Cry messze több, mint egy techdemó, aminek ugye eredetileg szánták. Persze a Dr. Moreau szigetéből erősen merítő sztori, és pláne annak elmesélése már akkoriban is kissé mókásnak hatott, de maga a játék fantasztikus volt, és a mai napig bőven a játszható kategória.

A legfőbb erénye természetesen maga a prezentáció volt, nem csupán azért, mert a trópusi környezet akkoriban még eléggé kuriózumnak számított, hanem azért is, mert az azt életre keltő CryEngine minden addigi látványt felülmúlt – ne feledjük, időben a Doom 3 és a Half-Life 2 előtt járunk. Pluszban pedig a relatíve nyílt pályák számos taktikai lehetőséget biztosítottak, amik, mondjuk, a szörnyen implementált szörnyek esetében már nem igazán működtek, de az emberi ellenfelekkel történő harcok remekül lettek kivitelezve, ahogy a hangulat is parádés. Kár, hogy a Crytek debütáló címe a szintén trópusi környezettel operáló harmadik rész árnyékában szinte teljesen eltűnt.

1. Dark Souls 2

A FromSoftware trilógiája az a bevezetőben említett sorozat, amire időben tettek pontot. És a Dark Souls még mindössze három epizóddal is kitermelt egy feketebárányt, legalábbis ritkán hallani a második részről úgy, hogy az nem negatív kontextusban történik. Azért mondjuk, joggal érték kritikák a játékot, hogy messze nem nézett ki úgy a megjelenésekor, mint ahogy azt előzetesen promózták (azt a szintet még igazából a minden jóval megtömött újrakiadás, a Scolar of the First Sin sem érte el), és a pályaszerkesztése sem volt olyan bravúros, mint mára kultuszstátuszba emelkedett elődjének. Viszont mindezek ellenére is szívbaj nélkül oda lehet tenni a sokkal jobb megítélésnek örvendő első és harmadik rész mellé, mert minőséget tekintve egyáltalán nem marad el tőlük – szerintem legalábbis. A széria leghangulatosabb helyszíneiből nem egy a második részben található (Majula, Dragon Aerie, Drangleric Castle stb.), ahogy a történet is ebben a felvonásban a legérthetőbb és leginkább követhető. A főellenfelek zöme talán nem annyira emlékezetes, de így is számos remek összecsapással rendelkezik a program, az újrajátszhatósági faktor pedig óriási, így a szavatossággal sincs probléma. Viszont valamiért mégis elsikkadt a játék, nem csupán a szérián belül, de a FromSoftware teljes munkásságát tekintve is.

Ezek lettek volna választott különceink, de értelemszerűen akad még olyan alkotás, ami hasonló cipőben jár, elég csak a Londonba invitáló Assassin’s Creed Syndicate-re, vagy (csak hogy még egy Raven példával éljek) a Quake 4-re gondolni, melyek szintén nagyobb megbecsülést érdemelnének.