Egészen 2012-ig kell visszautaznunk az időben, ha kicsit is érdekel minket, honnan jött ez a bizonyos Dark Arisen, ami ennyi idő után a PC-s közösséget is igyekszik elvarázsolni. Majdnem négy évvel ezelőtt ugyanis a Capcom fogta magát, és néhány veteránnal a fejlesztők élén egy igazi különlegességet adott ki az akkor még aktuális konzolokra, avagy PS3-ra és X360-ra. A Dragon’s Dogma pedig jött, látott és győzött. A Monster Hunter-szériából, a japán és nyugati RPG-műfajból egyaránt merítő, sőt még a Shadow of the Colossus és Dark Souls stílusát is alapul vevő külső nézetes program ugyan nem változtatta meg elképzeléseinket a fantasy szerepjátékok kapcsán, mégis olyan élményt produkált, amit nehéz megismételni. Abban meg már talán semmi meglepő nincs, hogy a FromSoftware után ismételten egy olyan japán RPG-t kaptunk, ami egy-egy jellemző összetevőtől eltekintve igazán nyugati, európai ízzel is bírt. Világa az első percektől képes volt beszippantani a játékost, majd el sem engedte a végjátékig, ami előtt – a sablonos körítés ellenére – elég sok meglepetésben lehetett része. Azután alig egy évvel később, 2013 áprilisában jött a Dark Arisen elnevezésű változat, ami az alapjátékon felül minden korábbi DLC-t is tartalmazott, plusz egy új szigetet, ami rengeteg ráadás ellenféllel bővítette az egyébként is terjedelmes szörnylistát, miközben a kihívást is alaposan megnövelte. Nos, ehhez képest további majd’ három esztendőt kellett várnunk, de a Capcom végre elérkezettnek látta az időt a PC-s konverzió megjelentetésére, ami a leírtak közül mindent tartalmaz, sőt még többet is.
A sárkány nyomában
Névtelen, alapjáraton átlagos fiatalként kerülünk a képbe, a Gransysban található Cassardis halászfalu egyik lakójaként, amikor megjelenik a hatalmas, gonosz sárkány, ami ellen ugyan megpróbálunk küzdeni, de nem sok sikerrel járunk. Hamar kiderül, hogy az általunk megtestesített karakter a kiválasztott, avagy az Arisen, akinek igen hosszú utat kell bejárnia ahhoz, hogy beteljesítse sorsát és legyőzze gigászi ellenfelét. Vagy a világ örök sötétségbe borul. Persze ezt nem hagyhatjuk annyiban, ennek megfelelően felkapjuk az első elénk kerülő rozsdás fegyvert, szakadt ruházatot, majd megindulunk a dolgunkra.
Persze a kezdetekben csak apró feladatokat kell megtennünk a helyiek kedvéért, így elveszett tárgyakat keresünk meg, közelben fellelhető növényeket gyűjtünk össze a gyógyítónak, rossz híreket közlünk polgártársainkkal, kivégzünk néhány, a falu mellett rakoncátlankodó goblint. Azután eljutunk a szomszédos erődbe, ahol végre igazán látványos harcból vehetjük ki a részünk, ennek köszönhetően pedig egyből felfigyelnek ránk mások is: frissen szerzett trófeánkkal együtt megindulhatunk a fővárosba, Gran Sorenbe, ahonnan egészen más szemmel nézünk majd Gransys teljes egészére.
A helyszín ugyanis összehasonlíthatatlan kiindulási pontunkkal. A várfalakkal körbevett nagyváros tele van élettel, mindenki akar valamit tőlünk, sőt az uralkodóhoz és segítőihez eljutva végre a sztori szálai is kibontakoznak. Fény derül egy titkos szektára és mesterkedéseire, némi romantikába is belebonyolódhatunk, a megnyílt utaknak hála pedig a térkép is terebélyesebbé válik, méghozzá olyan pontokkal, amikhez eljutva a lélegzetünk is elakad. A kötött, előre meghatározott útvonalú akció-szerepjátékokhoz képest a Dragon’s Dogma elég hamar nyilvánvalóvá teszi, hogy egy hatalmas játszóteret kapunk, amit kedvünk szerint bejárhatunk, felfedezhetünk. Kicsivel a GTA V, sokkal a The Witcher 3 előtt hasonlóan impresszív, élettel teli, szívvel és lélekkel felhúzott világot teremtettek nekünk. A napszakok változnak, a szél alaposan megmozgatja a növényzetet, szétfújja a port, az utakat járva pedig élőhalottakkal, banditákkal vagy éppen hatalmas, mesebeli szörnyetegekkel is bármikor összefuthatunk, hogy az andalító muzsika epikus dallamokra váltson, illeszkedve a lenyűgöző harcokhoz.
Merthogy látványos csatákból van bőven: noha tényleges multiplayer nincs a játékban, rendelkezünk segítőkkel, egyszerre akár hárommal is, akik kommunikálnak, egyénileg döntenek egy-egy helyzetben. Azt már bárki elképzelheti ezek után, hogy milyen egyedi pillanatokat generálhat, amikor harcosként két varázslóval és mondjuk, egy íjásszal az oldalunkon megjelenik egy griff vagy néhány tagbaszakadt küklopsz. Ja, egy valamit még nem is említettem: a nagyobb lényekre felkapaszkodhatunk, a staminánknak köszönhetően egy darabig rajtuk lóghatunk, miközben a szárnyakkal rendelkező monstrumok akár fel is szállhatnak. Az pedig egészen mesés pillanatot szül, amikor meteoritok hullanak az égből, villámok cikáznak körülöttünk, karakterünk pedig a tollazatba kapaszkodva csapkodja meg kardjával a legendákból kilépő teremtményt.
Pawnokat a népnek!
A Dragon’s Dogma egyik ötletes újítása a segítők, vagy ahogy itt hívják, pawnok képében jelenik meg. Miután ugyanis az általunk irányított karaktert kialakítottuk, ahhoz hasonlóan megteremthetjük fő társunkat is, aki az MI által vezérelve kíséri végig utunkat. Mindkét esetben választhatunk kasztot, testalkatot, arcformát, frizurát, közben kitérhetünk minden apróságra. Pawnunk esetében még a viselkedésformákat is megszabhatjuk: védelmező vagy támadó szerepkört oszthatunk ki neki. Innentől kezdve a létrehozott karakter felkerül a játék adatbázisába, és más is segítségül hívhatja, ahogyan mi is magunkhoz fogadhatunk két további, más játékosok által megalkotott pawnt (bérlésükről extra dobozunkban olvashattok). Ennek a rendszernek hála a többjátékos mód hiányát gépi, de ezzel együtt a felhasználók által generált másodlagos hősök enyhítik. Őket felfogadva már négyen járhatjuk be Gransys szerteágazó területeit. Vannak előre tárolt, a fejlesztők által készített segítők is, így a választék igen széles – a majdnem minden fontos helyszínen megtalálható portálokon keresztül bármikor válthatunk újabb és újabb társaságra. Kísérőinknek ráadásul egyszerűbb parancsokat is kiadhatunk (segítsenek, támadjanak, kövessenek), a lootot maguk is begyűjtik, ha mi nem szedjük fel a talált tárgyakat, a harcokból pedig aktívan kiveszik a részüket.
Persze az emberi intelligencia ezúttal sem pótolható teljes mértékben, de általánosságban a pawnok is teszik a dolgukat – jó karaktereket megválasztva egy sárkány sem jelenthet komoly gondot. Amellett pedig, hogy ezek a másik világból érkezett hősök velünk együtt fejlődnek (legalábbis a saját kísérő), ha másik játékossal együtt fedeznek fel még nem ismert helyeket, új élményekkel is gazdagabbak lesznek. Így ha velünk haladnak egy olyan területre, ahol mással már jártak, hasznos tanácsokkal látnak el minket, miközben a soha nem látott ellenfelekkel szembeni helyes taktikára is felhívják a figyelmet. Tehát ha éppen nem velünk kalandoznak, hanem más „bérelte ki” őket, akkor is plusz tudást szedhetnek össze, ezzel később a mi harcunkat segítve.
Még mindig felejthetetlen
Azonban a Capcom játékának a pawn-rendszer csak egy érdekes, üdítően ható új összetevője, ami mellett még nyugodtan lehetne rossz az alapmechanika és élmény. De nem az. A Dragon’s Dogma ugyanis közel négy év után is tud újat mutatni, képes rá, hogy friss élményeket kínáljon. A bejárható terület hatalmas, nagy erdők, hegyek várnak ránk, hogy felfedezzük minden szegletüket, a rengeteg mászkálást pedig a teleportáló kristályok és a rövidítések könnyítik meg. Előbbiből az első megjelenés idejében, ha jól emlékszem, még csak egyet lehetett összeszedni, így nagyon meg kellett gondolni, hogy a térkép melyik pontján helyezzük azt el – csak adott helyszínekre tehetünk le egyet. Ráadásul a teleportáláshoz szükséges ferrystone is olcsóbb lett, sőt végtelenített verziót is kapunk belőle. Mondjuk, azt se felejtsük el, hogy Gransys aprólékos felfedezése minden szempontból lényeges és szórakoztató – új területeket ismerhetünk meg, a véletlenszerű harcokból kapott XP-vel szépen fejlődhetünk, valamint tényleg élményszámba megy a nagyobb szörnyek elleni csatázás, ami nem ritkán 10-20 percig is eltarthat. Pláne egy durvább sárkány esetében, aminek pikkelyeiről szinte lepattannak támadásaink, legyen szó varázslatról, kardról, kétkezes kalapácsról, vagy távolsági fegyverről.
Mint minden jó akció-RPG esetében, ezúttal is rengeteg holmit találhatunk útjaink során, amik kasztokra bontva használhatóak. A pallos nem jó egy varázslónak, ahogy a teljes páncélzat sem, de az íjjal sem tudunk mit kezdeni, ha a mágusok útjára lépünk. A ruházatok és fegyverek rendkívül változatosak, ahogy fejlődünk és szerezzük a jobb cuccokat, úgy lesznek egyre mutatósabbak is. Persze nem mindegy, mennyire vagyunk leterhelve – amennyiben túl sok mindent szedünk fel a ládákból, az elhullott ellenfelekből, leterhelődik karakterünk, teljesen belassul a mozgása, így néha társainknak is át kell adnunk dolgainkat, illetve amit nem használunk, azt érdemes eladni a kofáknál. Nem utolsó sorban kraftolásra is lehetőségünk van, szinte minden kombinálható mindennel, így a növényeket, élelmet, egyéb apróságokat is ildomos begyűjteni, mert bizony néha nemcsak a csapatunk gyógyításra képes varázstudóin múlik a sorsunk, hanem azon is, mikor nyúlunk egy jó kis potion után.
Akinek esetleg nem lenne elég az alap végigjátszás, ami vérmérséklettől és a sztori ismeretétől függően 30-60 óra között van, annak ott a NG+ a nehezítésekkel, illetve a Dark Arisen kiegészítés Bitterblack szigete. Utóbbit érdemes a végigjátszás utolsó pillanatainak közeledtéig tartogatni, vagy csak a NG+ esetében meglátogatni, ugyanis nyolcvanas, de inkább százas szint alatt rendkívül izzasztóak az ottani szörnyek. Történetet itt nem annyira kapunk, de a Cassardisból hajóval megközelíthető terület nem is ebben jó, hanem abban, hogy akinek esetleg a kampány már nem mutat újat, az ismét alaposan meg lesz szorongatva a brutális kihívás jóvoltából.
Tartalomból és izgalomból tehát van bőven. De mit tud még a PC-s verzió, azon kívül, hogy minden korábbi összetevőt megtalálunk benne? Nos, a képfrissítés egy jobb gépen stabil 60 fps, ami nagyon sokat dob az összképen, de még a gyengébb masinákon is legalább 30-at, 40-et el lehet érni, ami mindenképpen jobb, ha összehasonlítjuk az eredményt a korábbi, konzolokon néha diavetítéssé alakuló prezentációval. A látvány részletgazdagabb, élesebb minden, és noha érezhető, hogy nem mai programmal állunk szemben, a Capcom alkotásának így sincs miért szégyenkeznie. Pláne akkor, ha a vasnak hála a 4K-s megjelenítést is megengedhetjük magunknak.
Mentés viszont továbbra is csak egy van, a mesterséges intelligencia is gyengélkedik néha, ráadásul bármennyire is próbálkoztak a fejlesztők, azért ha nem is erőteljesen, de látszódik a külcsínen az idő vasfoga. Negatívumként viszont szinte csak ennyit tudok felsorolni, ami nem mérhető össze a Dark Arisen pozitívumaival. A nagyszerű zenék, a hatalmas játszótér, a remek harcrendszer és a rengeteg monumentális pillanat miatt a játék mindenkinek ajánlott, aki szereti a stílust, a Blood and Wine megjelenéséig pedig valami izgalmas elfoglaltságot keres.
