Tesztek

A korábbi Sherlock Holmes-kalandok az egész remektől (The Awakened) a közepesen gyengéig (Arsène Lupin) terjedtek, ám a játékok a hullámzó minőség ellenére is fenntartották a kalandorok érdeklődését. A point 'n click kalandjátékok kora újra felvirradt, és ki más passzolhatna jobban ezen műfajhoz, mint a detektívek királya, Sir Arthur Conan Doyle legendás figurája, a briliáns Sherlock Holmes? A tavaly ilyenkor megjelent első "versus" alcímű rész után (Sherlock Holmes abban a francia mestertolvajjal, Arsène Lupin-nel nézett farkasszemet) már meg is érkezett az újabb epizód, ám ezúttal nem egy fiktív szereplő, hanem London történelmének talán legkegyetlenebb gyilkosa, Hasfelmetsző Jack adja fel a leckét. Kissé talán merész ötlet a Conan Doyle-karakterek valós eseményekkel történő összemosása, de meglepően épp ez az, ami miatt különösen nagy piros pont jár a Frogwares srácainak. A hamisítatlan Holmes-hangulat és a gyilkosságsorozat valódi dokumentumainak (újságcikkek, jelentések, fontos személyek) találkozása láthatatlan határon történik, lehetővé téve ezzel a teljes beleélést anélkül, hogy a sztori hiteltelenné válna. Szép munka.

Habár minden bizonnyal mindenki tisztában van vele, de bevezető gyanánt érdemes felidézni, hogy a mostani tesztünk alanyának előzménye az a három X-Men-mozifilm, amelyben Hugh Jackman alakításának köszönhetően Rozsomák annyira népszerű karakterré vált, hogy a 20th Century Fox egy saját filmet is tervezett köré. Mire ezt a cikket olvassátok, a mozi már lecsengőben lesz és talán sokan egyetértetek velünk abban, hogy a Rozsomák-kaland meg sem közelítette a három részes X-Men sorozat színvonalát. Habár ez nem egy filmkritika, érdemes megjegyezni, hogy az X-Men Origins: Wolverine mozgóképes változata kissé összecsapottra sikeredett, gyatra karakterekkel, felszínes történettel, tehetségtelen mellékszereplőkkel és – ami a legfájóbb – lagymatag, nem túl látványos akciójelenetekkel. Tény, hogy a sztori a játékban sem mélyebb mint a filmben, de az akció legalább rendben van, a küzdelem sokkal élvezetesebb a monitorokon, mint a mozivásznon volt.

„Réges-régen az ókori Görögországban istenek népesítették be az eget és rettenthetetlen hősök jártak a földön. Közülük a leghíresebb a nagy erejű Herkules volt.” Megannyi élőszereplős mozi után az antik kor egyik legnagyobb alakja a Disney jóvoltából 1997-ben egy egész estés rajzfilm főszerepében is bemutatkozott a mozivásznon. Bár a mítosz és a mese gyakorlatilag köszönőviszonyban sem voltak egymással, az újragondolt történet mégis szórakoztató lett. Ahogy pedig az ilyenkor lenni szokott, a mesével együtt megjelenő játékban a Zeusz fiának beöltözött kis lurkók a monitor előtt is újraélhették a csodát.

Star Wars, vagy ha úgy tetszik, Csillagok Háborúja. Ki ne ismerné ezt a címet? George Lucas legendás műve már több mint harminc éve hódít. Generációk nőttek fel -- és nőnek most is --rajta. Készült már belőle film, könyv, játék, jelenleg épp egy animációs sorozat köti a fiatalokat a televízió elé. Nekünk elsősorban persze a játékok a lényegesek, így térjünk át azokra! Köszönthettünk már TPS-t, FPS-t, szerepjátékot, valós idejű stratégiát, űrszimulátort és MMOG-t is Star Wars köntösbe bújtatva. 2004-ben aztán a LucasArts új játéktípus felé fordult, a csapatalapú, elsősorban többjátékos módra kihegyezett móka irányába. Az elkészítés feladatát a köztudottan csak közepes iparos cégnek tartott Pandemic Studios kapta. Lássuk mi sült ki a dologból…

Mára már az akció-szerepjátékoknak is annyi alfaja van, hogy ha kategorizálni próbálnák a különböző stílusban nevezőket, minimum egy könyvet tölthetnénk meg velük. Ezekben maximum a nagy tömegek mészárlása, és az egyre erősödő főhős, illetve esetünkben a főhősnő a közös. Az X-Blades, ha ihletőt kívánunk neki keresni, leginkább a Devil May Cry-sorozat, és a Diablo-széria keverékéből áll össze: adva van egy nemi hormonoktól majd szétrobbanó főszereplő (aki esetünkben nő, dinnyényi mellekkel, pompás, apró tangás fenékkel, és egy plázacica szellemi képességeivel) aki rádöbben, hogy életveszélyes átok alatt áll - versenyt kell tehát futnia az idővel a túlélésért. Készen álltok?

Egy titok: gyerekkoromban a Top Gun és a Vasmadarak című mozik megnézése után eldöntöttem, én bizony vadászpilóta leszek. Persze nem csak Tom Cruise vagány napszemüvege, hanem az őrült manőverekre képes szuperrepülők is nagy szerepet játszottak ebben a döntésemben. A sors kegyetlensége, hogy a tervem dugába dőlt, de aelé Ubisoft Romania fejlesztői most úgy tűnik, kárpótolnak kicsit az elveszett álomért.

A szerepjáték fogalma és űzésének módja igencsak kibővült az utóbbi évek folyamán. Míg a számítógépes generáció kialakulásának elején, a kora 80-as években az RPG-zés leggyakrabban élőben zajlott egy kalandmester, maroknyi játékos, néhány vaskos szabálykönyv, kockazörgés és némi majszolnivaló közreműködésével, addig manapság már egyéb lehetőségeink is vannak, hogy elmerüljünk egy-egy kitalált világban, harcoljunk, fejlesszük karakterünket és különféle fejtörőket oldjunk meg. Létezik ugyan a szerepjátékozásnak egy teljesen élő formája is, mely inkább egy színdarab előadásához hasonlít (a résztvevők pl. egy tisztás közepén beöltözve játsszák el a kalandot), mindemellett a számítógépek terjedése újabb lehetőségeket nyújt a kalandra vágyók számára. A csavarosabb rejtvényeket kedvelők nincsenek különösebben elkényeztetve manapság, az idők folyamán a logika helyét inkább az akció vette át, megőrizve a szerepjátékok fontosabb elemeit. Ebbe a sorba illeszthető a Dungeon Siege is, melyben szerepet kap harc (sok-sok harc), mágia, karakterfejődés és rengeteg szörny, viszont rejtvényeket, hosszabb dialógusokat, melyek a történet menetét befolyásolják, netán jellemfejlődést másutt kell keresnünk. Ennek ellenére a sorozat első része nem volt sikertelen, a Diablót kedvelőknek alighanem sok kellemes és vérgőzös órát okozott -- nekik készült a játék kiegészítő lemeze, a Legends of Aranna.

Azt hiszem, így 14 év távlatából visszatekintve nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a Blizzard Entertainment Diablója alaposan megreformálta a számítógépes (szerep) játékok világát. Ez volt az a játék, mely egy, addig szűkebb RPG-rajongó kör által kedvelt stílust szélesebb tömegekkel ismertetett meg azáltal, hogy az ismert elemek (karaktergenerálás és -fejlődés, rengeteg varázstárgy, mágia stb.) mellé nagy adag akciót társított. A korábban használt belső nézetet (melyet pl. a Might and Magic vagy a Wizardry-sorozat alkalmazott) felváltotta egy látványos külső perspektíva, és a bonyolultabb fejtörők helyét a szakadatlan akció vette át. A sikert jól mutatja, hogy ennek a játékfajtának azóta rengeteg követője akadt, míg a régi, FPS-nézetes szerepjátékok szép lassan eltűntek, talán csak az Elder Scrolls-széria őrzi még a lángot. A 2002-es év szintén kedvezett az akció-szerepjátékok kedvelőinek, mert abban az évben jelent meg a Dungeon Siege, mely korának alighanem egyik leglátványosabb Diablo-klónja.

A nevem Bond. James Bond. A Föld minden kontinensén megfordulok, de csakis lineáris pályákon. Magamtól gyógyulok, képes vagyok vakon célozni, de csak két fegyvert bírok cipelni. Az arcanimációt csak hírből ismerem, poligonjaim merevek, akárcsak a mozgásom. Összegányoltak engem a fejlesztőim, mint a filmátiratokat általában.

Aligha lehet olyan olvasónk, aki ne hallott volna már valamilyen formában a Guitar Hero-szériáról. Legutóbb a Metallicával fémjelzett változatot teszteltük lapunk hasábjain, időközben megjelent egy Greatest Hits nevű válogatás az első három rész legsikeresebb számaiból, most pedig itt az 5-ös sorszámot kapott darab. Igen rövid idő alatt kaptunk tehát viszonylag sok Guitar Hero-epizódot, és ezt látva felmerül az emberben a kérdés, vajon mennyire a rajongók lehúzása ez a megoldás, illetve ilyen ütemben képes-e a fejlesztő és a kiadó annyi újdonságot produkálni, hogy valóban érdemes legyen beruházni minden egyes GH-epizódra. Szerkesztőségünk rajongott a Metallicáért, ellenben a Greatest Hits nálunk a fölösleges rókabőr kategóriájába esett, így némi pesszimizmussal közelítettünk a széria legújabb inkarnációjához...

Márpedig hősök igenis vannak! Stan Lee az 1970-es években megálmodta Peter Parker, közismertebb nevén a Csodálatos Pókember figuráját. A képregények világának igazi csillaga (volt) ő, egészen 2002-ig, amikor is a Sam Raimi rendezte film a mozikba került. Ha osztatlan sikert nem is aratott, anyagilag mindenképpen sikernek volt mondható. Nem véletlen hát a folytatás elkészítése, amely szintén hatalmas kasszasiker volt már a premier hetén. A mai világban már elképzelhetetlen, hogy egy-egy hős mozivászonra lépését ne kísérje párhuzamosan a játékváltozat megjelenése. Ez a kapocs oda-vissza működik, de mivel ilyen esetekben már a cím garantálja a pénzügyi sikert, igazán jó feldolgozást egyik oldalon sem lehet találni.

Sam Fisher immáron harmadszorra ismét megkapja az engedélyt, hogy mások életét kioltsa, ezzel megőrizve a szabad polgárok biztonságát. Ezúttal egy rendkívül zűrös küldetést akasztottak hősünk nyakába, ugyanis most egy olyan számítógépes vírus ellen kell harcolnia, mely akár teljesen romba döntheti a világgazdaságot…

Körökre osztott stratégiai/harcászati játékra bukkanni 2007-ben szinte lehetetlen. A játékpiacon az akcióközpontú műfajok virágoznak egyre szebb és jobb kivitelben, míg a lassabb, megfontoltabb megközelítés híveinek be kell érnie régebbi nevekkel. Az 1C azonban merész lépésre szánta el magát: pénzt adott egy olyan játékhoz, mely egy elég szűk réteg számára okoz intenzív nyálcsorgatást. Ők viszont végre örülhetnek: a Fantasy Wars egy nagyszerű próbálkozás a hadijátékok műfajának feltámasztására a Panzer General és a Fantasy General nyomdokain.

Az idősebb generáció nem véletlenül okítja a fiatalokat a naivitásról. Ártatlan gyermekként már alig várjuk, hogy eme témakört feszegető dialógusok véget érjenek, ám az első önálló lépéseit megtevő tinédzser rájön, hogy a felnőttektől kapott pofon mögött is rejtőzik valami. Legutóbbi túrámon döbbentem rá, hogy nem tanultam meg rendesen a leckét, ugyanis bányászfelszerelést a szekrénybe hajítva a videojáték-részleg turkálója felszínén heverő első szimpatikusnak tűnő darabért pengettem ki egy csekély összeget. Bárcsak mélyebbre ástam volna...

Az utóbbi hónapokban hozzászokhattál, hogy képregények alapján készült filmek alapján készült játékok özönlik el az újság hasábjait. Minden alkalommal megjegyeztük, hogy a PC-s változat fényévekkel marad el a rendes, nextgen konzolokra készült verzió mögött, amelyek egyébként még így sem tekinthetők közepesnél jobbnak. A Hellboy 2 játékváltozatából nem készült PC-s változat, de ez jobb is, mert ha az a fenti recept alapján jött volna létre, az univerzum valószínűleg magába hajlik a szenvedéstől, és mindenestül megsemmisülne a világegyetem. Igen, arra akarok utalni, hogy a Science  of Evil minden idők egyik legrosszabb játéka…

Ezek a WildTangenték csak nem nyugszanak. A 2005-ben megjelent Fate viszonylagos sikere után röpke három évvel el is készítették a folytatást a hangzatos nevű Undiscovered Realms képében. Illetve, hogy valóban folytatásról beszélhetünk-e, némiképp megkérdőjelezhető. Egy új epizódtól ugyanis joggal elvárhatná a játékos kedvű fiatal, hogy az elődhöz képest a korhoz passzoló feljavított grafikát, új zenei kompozíciókat, és ami talán a legfontosabb, még nagyszerűbb játékélményt kap a pénzéért. A Fate esetében sajnos semmi ilyesmiről nem beszélhetünk, úgyhogy az Undiscovered Realmset tekintsük nyugodtan egy amolyan „bővítőcsomagnak”, amely önállóan, a Fate megléte nélkül is telepíthető, és amelyre tökéletesen igaz lesz az, amit az elődjéről írtam. Gyorsan hozzáteszem: sajnos.

A klasszikus kalandjáték mára meglehetősen rétegműfajjá vált. Ennek okai az akciócímekhez képest jóval lassabb játékmenet, kevesebb izgalom és a több gondolkodást igénylő feladatok. Ennek ellenére most egy klasszikus kalandot fogok ajánlani, nem csak a műfaj szerelmeseinek. A Still Life ugyanis több olyan tulajdonsággal bír, amelyek más műfajok kedvelőinek is csábító lehet.

A Croteam talán nem cseng ismerősen a Guru olvasóinak fülében, ami nem csoda, hiszen nem sok játékot fejlesztettek létezésük óta. Sőt, hogy pontosabban fogalmazzak, csak egyetlen játéksorozatot fejlesztettek. De mégis, cikkünk alanya képes volt olyan sikert elérni, ami, ha nem is nemzetközi, de regionális ismertséget mindenképpen szerzett a kis csapatnak, hiszen több helyen az év fejlesztői lettek, sőt egyszer a Game of the Year díjat is megszerezték azzal a bizonyos játékkal, melynek neve Serious Sam.

Számtalan második világháborús FPS jelent már meg az elmúlt években. Lassacskán leáldozik a műfaj csillaga, újat sok esetben már nem képesek kihozni belőlük, kissé unalmassá váltak ezek a játékok. Ám a Medal of Honor : Allied Assault az első volt a sorban, a minta, amit sok hasonló játék követett, és azóta legendává vált. Hiába telt el sok év, gyakran még most is a Medal of Honorhoz mérjük a trónkövetelőket.

Az 1995-ben alakult BioWare fejlesztőcsapatnak nem kellett sok idő, hogy berobbanjon a játékvilágba. Három évvel alapításuk után olyan művet tettek le az asztalra, mellyel rögtön elérték azt, amire más stúdiók egy évtized alatt sem képesek: örökre beírták nevüket a videojátékok történelmébe. Ehhez „mindössze” annyit kellett tenniük, hogy megalkossák minden idők egyik legjobb szerepjátékát, melynek neve: Baldur’s Gate.

Darths és Miguel mindig sírnak, hogy micsoda trágya játékokat vagyok képes kiosztani tesztelésre, így most kicsit megkegyelmeztem nekik, és mikor megkaptuk a korábban Xbox360-on debütált Warrior Orochi PC-s változatának kipróbálható verzióját, fogtam magam és úgy döntöttem, hogy én vizsgálom be eme szörnyszülöttet.

Az 1995-ben alapított BioWare az ipar nagyjaihoz képest szinte kiskamasz, ám eddigi munkáik mégis a felnőttek, sőt a nagy öregek közé avatják őket. Ezeknek a fiúknak és lányoknak köszönhetjük a zseniális Baldur's Gate sorozatot, a lebilincselő Star Wars: KotOR-t, és a szintén remek jelzőkkel illethető Jade Empire-t. Az amerikai bázisú vállalat jelentős összegért feladta függetlenségét, és beállt az EA kötelékébe, majd ezt követően úgy döntött, elhozza nekünk PC-re az Xbox360 legjobb szerepjátékát, a Mass Effectet.

Az ázsiai szigetországban honos, 1976 óta a játékosok kegyeiért küzdő CAPsule COMputers neve mára már minden, magára valamit is adó Guru olvasó számára ismert kell legyen. A mögöttünk lévő esztendők ellentétjeként napjainkban a japán fejlesztő-kiadó óriás egyre inkább a nyugati cégek mintájára működik, vagyis hamarabb készítik el a konzolos játékaik számítógépes formáját. Amíg a Dead Rising pörlekedés miatt holtvágányon áll, és a DMC 4 átíródik, megkapjuk a tavalyi év egyik legkirályabb akciójátékának az újrakiadását, temérdek extrával megszórva azt.

Mielőtt belevágnék az Imperium Galactica 2 értékelésébe, először a személyes indíttatásommal kezdeném, hogy miért is ez a játékot választottam? A magyarázat egyszerű. Mindenkinek az életében vannak olyan játékok, amik sokkal többet jelentenek, mint pusztán egy szórakoztató szoftvert. Régi kedvencek, amikre nosztalgiával gondolunk vissza, amik egyet jelentenek a fiatalságunkkal, vagy olyan, ami az első játékunk volt, és mindig kedves marad a szívünknek. Nos, nekem ilyen az Imperium Galactica második része. Még ma is, a csillogó-villogó effektek korában, egy játék sem képes olyan élményt nyújtani, mint amilyet az IG2 tudott. Elfogult vagyok vele, igaz, de megpróbálok objektíven írni róla.