Tesztek

A Sports Interactive dédelgetett kedvencét a Football Manager (aka. Worldwide Soccer Manager) sorozat legújabb darabját egyik rivális sem képes megszorítani jelen pillanatban. Hogy miért? Ha két szóval kellene összefoglalnom a választ: valósághűség és hangulat.

A focimenedzser játékok királyának trónfosztására 2005-ben került sor. Történt ekkor, hogy a hihetetlen méretű rajongótábort maga mögött tudó, piaci szegmensében tulajdonképpen egyeduralkodónak számító Championship Manager széria elképesztő öngólt vétett. A világsikerű sorozat kiadója, az Eidos összerúgta a port a játékot készítő fejlesztőcéggel, a Sports Interactive-vel, és mivel a vitát nem sikerült elsimítaniuk, elváltak útjaik. Az Eidos megtarthatta az addigra már igen jól csengő CM márkanevet és a kezelőfelületet, a SiI Games pedig vitte a motort, és a játék lelkét jelentő több mint félmillió valódi labdarúgó részletes információit tartalmazó adatbázist, tíz év szorgos gyűjtőmunkájának eredményét. Persze egyik cég sem akarta veszni hagyni az aranytojást tojó tyúkot, így a Sports Interactive a Segával összefogva útjára indította a remek Football Manager sorozatot, a magára maradt Eidos pedig a számítógépes játékok fejlesztése terén nagy tapasztalatokkal rendelkező Beautiful Game Studios lelkes csapatát bízta meg a lehetetlennek tűnő feladattal: három hónapos határidőn belül kellett összedobniuk a CM soron következő epizódját. Így született meg a penetránsan rossz CM 05, a hatalmas presztízsveszteségen áteső program pedig ezen mélypont óta igyekszik felnőni az új bajnok, a FM színvonalára.

Akik a kezükbe vették a 2008-as júniusi Gurut, azok láthatták, hogy bizony nem kíméltük a Vasember játék PC-s változatát, azon egyszerű oknál fogva, hogy egy borzalmas játékkal volt dolgunk: elavult grafika, kidolgozatlan pályák, facsipesz játékmenet – egy kategórián aluli PS2 átirat, ami nem nagyon érdemes arra, hogy többet beszéljünk róla.

A Tony Hawk nevével fémjelzett sorozat – évről évre növekvő – sikerének titkán lehet vitatkozni. A virtuális gördeszkázás műfajának egyeduralkodója címet a többség szerint megcáfolhatatlanul annak köszönhette, hogy először tudta visszaadni a közönségnek azt az élményt, melyet a Sólyom Antal profizmusát nem titkoló „skateboarder” érzett, amikor tökéletes precizitással földet érve befejezte a 900 fokos mozdulatot (!) magába foglaló mutatványát. Ez azonban történelem: a nevét meg nem hazudtoló Pro Skater szériától a negyedik felvonással könnyes búcsút vettünk, majd az Underground sorozatra is hasonló sors várt. Sajnálatos módon nem tudtuk minden egyes résznél elégedetten konstatálni, hogy a fejlesztők kezei közül fantáziadús, kidolgozott szellemi termék került ki. A fojtogató határidő, illetve a mára már marketingszagúvá érlelt cím garancia volt arra nézve, hogy egy specialista sem fog meghatottságtól könnyező szemmel tekinteni nulláktól duzzadó „kombószámlálójára”. Ilyen körülmények mellett pedig igencsak kérdésessé vált az is, hogy a Neversoft egyáltalán képes lesz-e maradandót kreálni az American Wastelanddel.

Balkezessé nem válik az ember. Annak születik. Van, aki áldásnak tartja, van aki átoknak. Tenni ellene lehet, de nem érdemes. Az azonban biztos, a balkezes élete során nagyon gyakran szembesül azzal: bármennyire is sok van belőle és sorstársaiból, mindig is egy törpe kisebbséghez fog tartozni. A világ a jobbkezesek számára épült, balkezesnek kedvére tenni kevesen akarnak. A profit zömét a jobbkezes vásárlók jelentik, kevés azon vállalkozók száma, akik a balkezeseknek gyártanak. Mégis akadnak ilyenek, amiért a balkezesek hálásak is nagyon. Valahogy így van ez a számítógépes játékok hatalmas tortájában nagy szeletnek számító sportjátékok piciny morzsájaként elő-előbukkanó rétegjátékokkal is. A foci, a kosárlabda, a jéghoki, a rali, a Forma 1 tarol, a sarokban gubbasztó snookerőrültek pedig hálaimaként mormolják a Blade Interactive nevét, amely évek óta fejlesztette a snookerjátékot egyre jobban szimuláló sorozatuk aktuális részét. Sokáig a Codemasters adta ehhez a hátországot, de négy év után kifaroltak a fejlesztők alól, akiket a Sega karolt fel a padlóra kerülés előtt, így került a boltok polcaira a fantáziadús elnevezést nem igazán rejtő World Championship Snooker 2005.

A PC-s piac legerősebb FPS címét és legnagyobb on-line terjesztési rendszerét magáénak tudó, és azt példásan gondos kezekben tartó Valve Software létezésének 11. évében méltán érdemli ki az ipar egyik zászlóshajójának címét. A 120 alkalmazottat foglalkoztató cég most az Orange Box-szal bizonyítja, hogy még mindig képesek a megújulásra.

A Telltale egykori LucasArts-lelencekből álló brigád, akik megalakulásuktól fogva kalandjátékokban utaznak. Nekik köszönhető a sikeres Sam & Max feltámasztás, ami tulajdonképpen az egyetlen életképes epizodikus játéksorozat a világon. A Ubisoftnak is bedolgoznak, ez a második Helyszínelők-játékuk.

Az Operation Flashpoint megjelenésekor áttörést hozott a taktikai shooterek világába. A Rainbow Six és a SWAT játékokkal ellentétben nyílt terepre dobta a játékost, aki maga mellé nem speciálisan kiképzett társakat kapott, hanem hozzá hasonló közkatonákat. A Bohemia Interactive gyöngyszeme fejlett csapatirányításával, elképesztő realitásával, szabadságával és járműhasználati lehetőségeivel komoly leckéd adott fel az utódoknak.

John Woo, az akciófilmek pápája sajnos mostanában nem igen volt képes maradandó művet letenni az asztalra. A Hard Boileddel berobbanó rendező akciójelenetei azonban máig etalonnak számítanak a szakmában. Maximalizmusa és látásmódja kihatott a teljes filmiparra, így nem véletlen, hogy a 90-es években mindenki őt próbálta másolni.

Hónapok óta várjuk és szinte mindent leírtunk már róla - de egy zseniális játékról soha nem lehet mindent leírni, elmondani. Az igazán jó játék még akkor is képes meglepetést okozni, ha azt hisszük, hogy már mindent tudunk róla. A Bioshock képes volt meglepni, elvarázsolni, magába szívni, újat mutatni. Zsenialitása így megkérdőjelezhetetlen, még akkor is, ha egy-egy játékelem sokkal egyszerűbb lett, mint amire számítottunk.

A bevezetőt akár átemelhetném a tavalyi számunkból: új év, új FIFA, sokak szerint rókabőr, de már rég nem az – képesek megújulni, vagy legalábbis újítani. Persze nem szívjóságból, hanem mert egyre nagyobb fenyegetést jelent a Konami a maga kis Pro Evo-szériájával. Idén is ez a helyzet – az egyetlen gondom az, hogy az újdonságok, szépülések nagyrészt a nextgen konzolos verziót érintik, minket besoroltak a PS2 mellé, így azt a verziót kapjuk meg annak behatároltságával együtt. Igazából ezt a kesergést eredetileg a cikk végére szántam, de sebaj, legalább túl is vagyunk rajta – többet nem is említem meg – de ha valaki meg tudja tekinteni a játékot X360-on is, az mindenképpen tegye meg, eszelős élményben lesz része…

Csehország játékgyártása mind kellemesebb meglepetésekkel szolgál, hiszen termékeik különösebb marketinghisztéria nélkül szabadulnak piacra. Játékaiknak nemhogy hiányosságaik lennének az éppen vállalt stílus elvárásaihoz képest, de még gazdagítják is az adott palettát. Az Alpha Prime is szerényen érkezett. Szerényen érkezett, és csípőből villantott.

A Blizzard egy olyan játékfejlesztő csapat, akiket nem lehet igazán máshoz hasonlítani, csakis önmaga korábbi és későbbi formájához. A srácok bármit csinálnak, az bombasiker és rendkívül addiktív játék lesz. Ha csak a WarCraftot említem, már összegyűjtök több millió embert, aki rajong mind a stratégiáért, mind pedig az MMORPG-ért, ami korunk popkultúrájába is belopta már magát. S ez még nem is a jéghegy csúcsa, hiszen ezen kívül van még két nagy sorozatunk: a StarCraft és a Diablo. A StarCraft szintén RTS, akárcsak a WarCraft 1-3, a Diablóval viszont egy igencsak merész próbálkozást ejtettek meg annak idején egy hack n slasht és egy RPG-t egyesítettek (ahhoz képest, hogy eleinte körökre osztott szerepjátéknak indult, 180 fokos fordulat). Ez persze önmagában nem is nagy dolog. Nem: a hatalmas az egészben az, hogy a 2000-ben megjelent második részt a mai napig is sok ezren játsszák a Blizzard rendszerén, a Battle.net-en keresztül. S ennek egyik legfőbb oka a 2001-ben kijött kiegészítő, a Lord of Destruction (továbbiakban: LoD).

Jó filmek játékátiratától ritkán várhatunk jót (lásd a Mátrix vagy az első Karib-tenger kalózai példáját), az ilyen programokra szakosodott futószalag-cégek általában összekalapálnak határidőre valami középszerűt. Mit várhatunk akkor egy eleve középszerű film konverziójától? Legjobb esetben is csak egy közepes játékot. Ha így nézzük, a Surf’s Up hozza a maximumot.

1984-ben, a nyugatnémet Gütersloh városában megalakult egy csapat, a Rainbow Arts, mely hamar az ország, sőt Európa első számú játékfejlesztője és kiadója lett. Kis túlzással azt mondhatjuk, a mai német játékgyártás legfontosabb nevei itt tették meg első lépésüket a siker felé, mint például Armin Gessert, a Spellbound későbbi alapítója, vagy Thomas Hertzler, a Blue Byte egyik létrehozója. Elsősorban C64-re és Amigára dolgoztak, csak kevés játékuk jelent meg IMB PC-re. Ezek közül az egyik legismertebb és legklasszikusabb a Mad TV.

Ha Lionhead játék kerül kivesézésre a világ bármely szaklapjában, Peter Molyneux-t az atyaúristen sem mentheti meg attól, hogy neve az első sorokban felmerüljön. Hiába, az istenszimulátorok ura az elmúlt 18 évben letett már egy-két maradandó alkotást az asztalra, így a hatalmas várakozás, amely minden újabb megmozdulását kíséri, nem mondható indokolatlannak. A folyamatosan újabbnál újabb ötletekkel kísérletező, erősen moralizáló tervező azonban eddig csak egyetlen játékának készítette el a folytatását, ami nem lehet véletlen. Ennél fogva a 2001-ben megjelent első rész hibátlan és nagyszerű volta után joggal tehette fel mindenki a kérdést: ezt most miért? Miért, miért… Elsősorban azért, mert bármilyen legendás alak is Molyneux úr, mégiscsak a játékiparnak nevezett valami legendás alakja, amelyre jellemző, hogy trendszerűen követik benne a jól sikerült játékokat újabb részek. Hiszen egy játék képes elvinni a hátán még legalább egyet, de lehet hogy kettőt is. A Black and White pedig kellően egyedi és jól eltalált alkotásnak bizonyult ahhoz, hogy egy Fable után, a The Movies adta szabadidőben az oroszlánfej iparoslegényei egy picit foglalkozzanak a témával.

A Metropolis Software 1992 óta készít játékokat, mottójuk szerint a játékosok szándékainak pontos ismeretében és a kívánságok teljesítése képességének birtokában. A varsói stúdió függetlensége ellenére büszkén hirdeti kapcsolatát az olyan kiadókkal, mint az Interplay, a Ubisoft, a JoWood és a Monolith, ám sajnos játékok tekintetében már nem sok okuk van a büszkeségre, a Gorky 17-en kívül nem alkottak olyat, amire szívesen emlékeznek a játékosok.

Amikor megjelent a Fallout sorozat első két része, némiképp megosztotta a szerepjátékosokat, nem voltak benne a korábban már megszokott szerepjáték elemek, olyanok, mint a szent kardok, mágikus fegyverek, csodálatos képességekkel rendelkező harcosok. Nem követte a már megszokott utat, a fejlesztők valami egészen újat alkottak. A posztnukleáris, vértől, erőszaktól, mutánsoktól nyüzsgő világnak egészen más hangulata volt. Ez a hangulat évekkel később más csapatokat is arra ösztönzött, hogy felhagyva a klisékkel megtömött szerepjátékokkal, az új világvége utáni időkben játszódó, ultramodern környezetbe helyezett, csúcsminőségű fegyverekkel telerakott játékot alkossanak. Több próbálkozás látott már napvilágot azóta kisebb-nagyobb sikereket elérve, az egyik ilyen a The Fall című játék. A Silver Style Entertainment korábbi, talán mindenki számára ismert játéka, a Soldiers of Anarchy nem volt kimagasló siker; én személy szerint nem játszottam vele, úgyhogy nem firtatnám, miért. Arra viszont biztosan elég volt, hogy kellő bíztatást adjon egy újabb világvége-RPG-nek. Így született meg a The Fall…

Helikopter-szimulátorok. „Ritka, mint a fehér holló” – idézhetnénk ezt az ezerszer elhangzott szólás, hiszen jelen cikk tárgya óta (mely 2000 elején jelent meg) egyetlen játék sem készült ebben a műfajban. Az ok egyszerű: manapság ki lenne az az elvetemült játékos, aki képes lenne (igen sokszor) negyed óra – húsz percig repülni anélkül, hogy csak egyszer is lőnie kelljen, csak azért, hogy aztán ugyanennyi idő alatt visszarepüljön oda, ahonnan elindult? Alighanem „szinte senki” lehetne a kérdésre a válasz, népes rajongótábor hiányában pedig a játékkiadó-vezetőknek eszük ágában sincs felkarolni efféle játékokat, amelyeknek ráadásul a fejlesztési ideje is elég hosszúra nyúlhat, ha az ember színvonalas terméket akar kiengedni a kezei közül. Szerencsére a brit illetőségű Razorworks apait-anyait beleadott, és megalkotta minden idők egyik legjobb (ha nem a legjobb) „kopter szimjét” - no de ne szaladjunk ennyire előre…

A kalandjátékok szerelmesei 1997-ben, a Monkey Island 3 egyik távoli szigetén futhattak össze Szőkeszakáll kávézójának csendes törzsvendégével, akinek mellesleg egy kés állt ki a hátából (ami elég jó magyarázat a csendességére). Itt találkozhattunk először Manny Calavera barátunkkal (Kopaszodó Manny, szabad fordításban), a 98-as év legnagyszerűbb, leghumorosabb, leghalálibb kalandjátékának hősével. Ahogy már korábban tudhattuk, a LucasArts 1997-ben, engedve a „nem 3D-s játékokat nem vesszük játékszámba” trendnek, elhatározta, hogy következő kalandjátékát kiemeli a térbe. A fejlesztők nem bíztak semmit a véletlenre: játékukhoz mindenből a legjobbat vették. Kiindultak egy 3D-s motorból, ehhez teremtettek egy aztékos-latinos hangulatú világot, benépesítették jópofa csontvázakkal, és megfűszerezték a Monkey Island felhőtlen humorával. Így született meg a Grim Fandango.

Sötét, nevenincs hatalom készül újra erőre kapni az Elfeledett Birodalmakban. Bár a gonoszt egyszer már megfékezték, mit ad ég, nem sikerült tökéletesre a művelet, így hát itt van újra, hogy borsot törjön mindenki orra alá. Útjába csupán egy valaki állhat: egy tiszteletben álló elf férfi nevelt gyermeke egy távoli mocsárban leledző városkából – természetesen őt alakítjuk majd a történetben. Kalandjaink közben kinyomozzuk, miféle hatalom támadt a falura, amelyben a sztori kezdetéig éltünk, és ha már úgyis úton vagyunk, természetesen megpróbáljuk kideríteni valódi gyökereinket. Magyarul klisé klisé hátán, ahogyan azt már megszokhattuk: a fantasy játékokban mostanság nem divat az egyediség. Aggodalomra azonban nincs komolyabb ok – a már ismert sablonoknak hála az ember nagyon könnyen képes elveszni a történetben, hogy aztán pár csavar után megjegyezze magának: nohát, ezt tudtam!

A Nival a Heroes of Might and Magic V-tel ugyan végérvényesen és kitörölhetetlenül beírta magát a számítógépes játékok történelmébe, de ne gondoljuk, hogy a sikert nem alapozta meg néhány olyan tanulóprojekt elkészítése, amelyekben hasonló érdemeket nem könyvelhettek el. A nagy öregek még talán emlékeznek a Rage of Mages sorozat két tagjára (1998 és 1999), a legelvetemültebbek pedig még olyan címekkel is találkozhattak akár, mint az Etherlords, a Blitzkrieg vagy a Silent Storm, melyek inkább szakmailag, mintsem piacilag voltak sikeresnek mondhatók. Az Evil Island is szépen, csendesen jött 2001-ben, de ezen évből jómagam is inkább emlékszem olyan nevekre, mint a Black and White, a Civilization III, a Max Payne, s még ebben az RPG-kben szűk esztendőben (csak a Diablo 2 kiegészítője jelent meg, mint nagyobb név) sem tudott megmaradni a piacon. Aztán a napokban egy ismert hazai internetes aukciós portálon valaki eladásra kínált belőle egy darabot: szem felcsillan, pénz átutal, postás bácsi csenget, csomag kibont, gépbe bedob.

Az ArenaNetnek úgy fest, igencsak bejött a havidíjmentes üzleti modell: a Blizzardból kivált tagokból alakult fejlesztőcsapat elkészült a játék harmadik epizódjával, mely az első két rész népes rajongótáborát tekintve szintén sikerre van ítélve.

Az Avalanche neve önmagában még nem lehet annyira ismerős, bár a 25 to life fejlesztőcsapata kísértetiesen hasonlít rájuk, de nem ők azok. A Just Cause Avalanche csapata svéd és az első játékuk. Korábban a fejlesztők egyenként már részt vettek más projektekben, de mint Avalanche, ez az első próbálkozásuk. Első játékhoz képest jó a Just Cause, úgyhogy csak sok sikert tudok kívánni nekik a jövőre nézve.