Tesztek

A 2010-es Shattered Dimensions nem volt kiemelkedő játék, de korrekt Pókemberes akciót garantált, és azt hittük, hogy a fejlesztő Beenox képes lesz ismét élvezhető Hálószövős játékot alkotni. Tévedtünk.

Közel két hónappal a Battlefield 3 megjelenése után kicsit lanyhult a lelkesedésünk a játék iránt. Az egyszemélyes hadjáratra már rá sem tudunk nézni, a multiból pedig vészesen fogynak a kibontható extrák, így az is egyre kevésbé képes lekötni minket. De szerencsére Back to Karkand címmel már itt is az első kiegészítő csomag!

Bizonyos fejlesztők évekig hitegetik a játékosokat azzal, hogy feltalálták a virtuális spanyolviaszt, holott csak önnön kreativitásuk határait próbálják feledtetni azzal, hogy innovációként hirdetik alkotásukat. A Beat Hazard alkotója, Steve Hunt egy ötlettel is képes forradalmat kiváltani, még ha az nem is több egy világvégi parasztlázadásnál.

Vámpírok. Szüleink azt mondták, nem léteznek, kishúgunk szerint tinilányokat csábítanak el és csillognak a napon, de mi tudjuk az igazságot. A vámpírok az éjszaka sápadt urai, a halandókon élősködő vérszívók, kárhozatra ítélt lelkek rég kihűlt testek börtönébe zárva. Hatalmuktól minden épeszű ember retteg, és bár örökké is „élhetnek”, mégis a rejtőzködés jutott nekik osztályrészül. A rémtörténetek sima modorú nemesei ugyanis romlott lényekként irtóznak a víz tisztaságától, a Nap fényétől, és a szívük felé meredő hegyes tárgyaktól... De mi történne, ha végre elfoglalnák az őket megillető helyet a tápláléklánc csúcsán, ha felfednék kilétüket, és uralmuk alá hajtanák alsóbbrendű fajunkat?

A Kinecttel megbolondított Forza viszonylag korán érkezett. Ez most csak egy kötelezően kiadott, feltupírozott folytatás, esetleg egy újabb előrelépést a sorozat történetében? A kormány mögött elmeséljük.

A repülőgépes játékoknak egyre kevesebb képviselője van PC-n, s habár egy-egy szimulátor még csak-csak akad évente, igazi arcade játék nem nagyon tűnik fel a monitorainkon. Ezen változtatott most a Digital Reality csapata és a SkyDrift című játékuk.

Úgy látszik, ismétli magát a történelem, hisz egy évvel ezelőtt ugyanitt ültem és ugyanazon morfondíroztam, mint most: vajon hogy önthetném szavakba a „PES érzés” minden rajongó által ismert fogalmát? Mivel nálam okosabb embereknek sem sikerült sem addig, ezért most nem fogok erőlködni, hanem inkább objektíven és keményen kimondom, miért nem olyan jó a PES 2012, mint amilyennek lennie kellene. Bár nagyon csábít a gondolat, hogy lépten-nyomon a FIFA 12-vel hozakodjak elő, akárcsak annak idején, most is kerülni fogom a tényleges összehasonlítást és csak akkor említem meg a nagy konkurenset, ha feltétlenül szükséges. Induljunk hát, vár a pálya!

A J. K. Rowling által írt Harry Potter-széria már a megjelenés pillanatában megosztotta a közönséget. Volt aki imádta, akadt olyan is aki utálta, de a köztes kategóriába is rengeteg ember belefért. Egy azonban bizonyos: óriási bevételt és világhírt hozott az írónőnek. Ezért az EA annak idején úgy döntött, hogy feldolgozza a varázslótanonc történetét, és kielégíti azt a pár millió rajongót, akik virtuálisan is szerettek volna elmerülni Harry és barátai történetében. Egy tűrhető első, és egy egész jól sikerült második rész után 2004-ben megérkezett a sokak által várt harmadik rész is, mely a könyvhöz hűen az Azkabani Fogoly címet viselte. A játék közepes értékeléseket kapott, a rajongóknak mégis az egyik kedvence lett. Hogy miért? Ennek járunk utána a tesztben!

A letölthető játékoknak általában két fajtáját lehet megkülönböztetni. Az első kategóriába tartozó programok igyekeznek komolyak maradni, és valamilyen hangulati vagy ötletbeli tulajdonsággal veszik rá a vásárlót, hogy pár óráig tegye félre az épp aktuális AAA csodákat. Ilyen játék például a Limbo vagy a Plants vs. Zombies. A másik csoport tagjai ellenben egyebet sem akarnak, mint gyorsan és hatásosan szórakoztatni, s ennek érdekében a legolcsóbb trükköktől sem riadnak vissza. Nos, e népes tábort gazdagítja a nemrég megjelent Rotastic is.

Léteznek játékok, amelyeket kifejezetten kár volt piacra dobni. E népes táborba sorolható a Shadow Harvest is, hiszen nem elég, hogy rossz, de kínos is, lévén sok jó ötletet vonultat fel, majd saját igénytelenségéből fakadóan mindet hagyja elpusztulni.

Hogyan lehet visszafogott fejlesztési költségből, kisebb csapattal egy olyan nívós akció-RPG-t készíteni, amely nemcsak egyszerűen megállja a helyét a Diablo-klónok népes táborában, hanem elégedett csettintésre is készteti a műfaj kedvelőit? Erre ad választ a Runic Games Steamről letölthető akció-RPG-je. Nagyon jól jött ez a játék, mert mostanában nem kényeztettek el minket ebben a stílusban: elég visszagondolni például a Hellgate: London fiaskójára, vagy a szép grafikájú, de elég unalmas Titan Questre. Pedig a budget kategória ebben a műfajban nem túl sok jóval kecsegtet: általában unalmas, monoton, minden hangulatot nélkülöző egérklikkelgetésre számíthat az ember, amikor egy ilyen „ócsó” programhoz hozzájut. Szerencsére a Torchlight esetében egyáltalán nem kell használnunk ezeket a jelzőket, ugyanis egy nagyszerű, és szinte letehetetlen hack 'n' slash játékhoz van szerencsénk. Mivel a Torchlight fejlesztőcsapata még az első két Diablo gárdájából verbuválódott össze, talán nem meglepő, hogy ennyire addiktív lett ez a játék.

Egy percig sem volt kérdéses, hogy elődjéhez hasonlóan a Crysis 2 is iránymutató (és álleejtő) grafikával felvértezve érkezik PC-nkre -- az azonban már sokkal inkább, hogy a Crytek többi játékával ellentétben vajon képes lesz-e megszabadulni a techdemó jelzőtől, és nem csak vizuális adottságai késztetik elégedett csettintésre az embert...

A játékfejlesztés esetében másfél év szinte semmi. Ennyi idő alatt készül el egy karakter női változata a Diablo 3-hoz vagy egy marketingkampány a Duke Nukem Foreverhöz. A Dragon Age folytatásának elkészültéhez viszont nem kellett több idő. Az első rész 2009 végén került a boltok polcaira, aztán jött még egy kiegészítőlemez is, így hát jogos a kérdés: ennyi idő alatt képes lehet-e bárki, hogy egy kiváló, teljes értékű terméket tegyen le az asztalra, ami megéri az árát? Úgy tűnik, igen, a Dragon Age 2 kitűnő folytatás lett. De sajnos nem minden fenékig tejfel…

Ha valaki úgy gondolja, hogy a BKV aktuális vezérkaránál sokkal profibb módon meg tudná szervezni egy nagyváros közlekedését, most megmutathatja, mire képes. Persze papíron minden könnyebb...

Akik szerették a LittleBigPlanet első részét, azok bizonyára a második epizódot is imádni fogják. Őket nem szükséges meggyőzni arról, hogy ezt a játékot bizony komoly hiba lenne kihagyni, sokkal inkább azok szemét szeretném felnyitni, akiknek valamilyen rejtélyes oknál fogva eddig elkerülte a figyelmüket ez a gyöngyszem, esetleg nem kapták meg a kellő löketet, ami a játék azonnali megvételét segíti elő. Annyit mindenképpen szükséges tudni, hogy a játék alapja szinte semmit sem változott az előző részhez képest: ugyanaz a kedves és aranyos figurákkal megszórt platformjáték maradt, mint amit két évvel ezelőtt megszerettünk. A fejlesztőcsapat, a Media Molecule persze minek változtatott volna bármin is, hiszen már korábban is nagyszerűen működött a játék minden egyes részlete. A jól bevált elemeket feleslegesen bolygatták volna meg, inkább az eddigi élményre dobtak rá még egy lapáttal, és az alapokat képező Create módon javítottak, továbbá bevezettek néhány új játékmenetbeli elemet is. Bár igaz, az előzetes információk alapján félő volt, hogy egy maréknyi újítás kevés lesz a számozott folytatáshoz, azonban annyit már most leszögezhetünk, hogy a kész produktummal maradéktalanul elégedettek lehetünk.

A Sims fejlesztőcsapata Frankenstein doktorhoz hasonlít: régi, ám működőképességét már bizonyított, megbízható elemeket építenek bele egy mind jobban öregedő, betegeskedő testbe, hogy újra és újra felélesszék – azaz esetünkben eladják – azt...

A Harry Potter adaptációk már hosszú évek óta megbízható szereplői a videojáték felhozatalnak, és ahogy a könyvekből készült filmek változtak, úgy formálódtak a mozipremierekkor menetrendszerűen érkező Harry Potter-programok is. Kezdetben voltak a főleg platformjátékként funkcionáló első részek, amelyek leginkább bájosak, de emellett szórakoztatóak is voltak, aztán egyre akciódúsabbak lettek az egyes epizódok, megjelent egy kis taktikai vonal is a kooperatív irányításnak köszönhetően, majd az ötödik részben már-már egy a roxforti sandbox játékot kaptunk, hogy aztán a sorozat elinduljon a lejtőn. A hatodik kaland már korántsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, visszafejlődött az elődeihez képest, és akik arra számítottak, hogy ez a két részre bontott hetedik fejezet esetében változni fog, nos, nekik van egy rossz hírünk...

Már majdnem megjelent a játék, mikor észrevettem az Activision felhozatalában, hogy az óriáskiadó a Gaijin Entertainmenttel karöltve mostanában nem túl megszokott lépésre szánta el magát: letűnt korok divatját idézve hardcore helikopterszimulációt terveztek piacra dobni. Egy hónappal később meg is érkezett a tesztpéldány, és a szerkesztőség tagjain régen nem látott zsongás lett úrrá: harci helikopter-szimulátor, jó ég, mikor láttunk ilyet utoljára, tíz éve? Nem, a Gunship ’91-es, atyaég, egy majdnem két évtizeddel ezelőtti játék miatt vagyunk mindannyian oda az ilyen programokért?

Az előző számban bemutatott FIFA 11-gyel az EA magasra tette a lécet. Kíváncsiak voltunk, hogy a PC-n sokáig uralkodó PES-sorozat képes lesz-e utolérni a nagy ellenfelet. Nos, igyekszik, de azért a teknősből sosem lesz nyúl...

E játékról készült előzetesünkben azt kérdeztem: vajon képes-e egy meglepetésjáték folytatása újabb meglepetést okozni? Nos, igen, bár nem kizárólag pozitív értelemben...

Aki első számítógépét esetleg nem az ezredforduló környékén vásárolta, az még bizonyára emlékszik azokra a régi szép időkre, amikor a körökre osztott stratégiai játékok műfaja olyannyira felkapott volt, hogy milliónyi mellékágat eresztett, és kis túlzással havonta termelt ki egy-egy máig feledhetetlen klasszikust. A zömében hexa alapú táblákon zajló küzdelmekben nyoma sem volt a sietségnek, amely napjaink stratégiáit kísérti: bár a legtöbb esetben a feladatok javát adott kör alatt kellett teljesíteni, egy-egy ilyen fordulóra végtelen időnk volt, így alaposan megfontolhattuk a lépéseket. A történelemórára nem azért volt szükség, hogy jelen cikkünk írója fitogtassa, ő bezzeg jelen volt az aranykorban, hanem azért, mert az Elven Legacy, akárcsak a megtagadott előd, ugyanezen az úton indul el.

A független (indie) játékok történelme visszavezethető egészen a hetvenes évekig, mikor még hivatalosan nem is létezett számítógépes játékipar, csupán néhány vállalkozó kedvű programozó alkotott szórakozásból. A 90-es években a legtöbb független alkotás shareware/freeware játékként futott be, melyet a játékosok egymás közt cserélgettek. Akkoriban a számítógépes játékipart a nagyobb kiadók tartották kézben, így az alacsony költségvetésű, mindennemű promóciót nélkülöző játékok fejlesztőinek szinte semmi esélyük nem volt a felemelkedésre, hacsak nem csatlakoztak egy nagyobb fejlesztőcsapathoz. A fordulópont végül a 2000-es években következett be, mikor az internet egyre nagyobb teret nyert magának: a világháló segítségével a független játékfejlesztők könnyedén árusíthatták játékaikat.

A korábbi Sherlock Holmes-kalandok az egész remektől (The Awakened) a közepesen gyengéig (Arsène Lupin) terjedtek, ám a játékok a hullámzó minőség ellenére is fenntartották a kalandorok érdeklődését. A point 'n click kalandjátékok kora újra felvirradt, és ki más passzolhatna jobban ezen műfajhoz, mint a detektívek királya, Sir Arthur Conan Doyle legendás figurája, a briliáns Sherlock Holmes? A tavaly ilyenkor megjelent első "versus" alcímű rész után (Sherlock Holmes abban a francia mestertolvajjal, Arsène Lupin-nel nézett farkasszemet) már meg is érkezett az újabb epizód, ám ezúttal nem egy fiktív szereplő, hanem London történelmének talán legkegyetlenebb gyilkosa, Hasfelmetsző Jack adja fel a leckét. Kissé talán merész ötlet a Conan Doyle-karakterek valós eseményekkel történő összemosása, de meglepően épp ez az, ami miatt különösen nagy piros pont jár a Frogwares srácainak. A hamisítatlan Holmes-hangulat és a gyilkosságsorozat valódi dokumentumainak (újságcikkek, jelentések, fontos személyek) találkozása láthatatlan határon történik, lehetővé téve ezzel a teljes beleélést anélkül, hogy a sztori hiteltelenné válna. Szép munka.

Habár minden bizonnyal mindenki tisztában van vele, de bevezető gyanánt érdemes felidézni, hogy a mostani tesztünk alanyának előzménye az a három X-Men-mozifilm, amelyben Hugh Jackman alakításának köszönhetően Rozsomák annyira népszerű karakterré vált, hogy a 20th Century Fox egy saját filmet is tervezett köré. Mire ezt a cikket olvassátok, a mozi már lecsengőben lesz és talán sokan egyetértetek velünk abban, hogy a Rozsomák-kaland meg sem közelítette a három részes X-Men sorozat színvonalát. Habár ez nem egy filmkritika, érdemes megjegyezni, hogy az X-Men Origins: Wolverine mozgóképes változata kissé összecsapottra sikeredett, gyatra karakterekkel, felszínes történettel, tehetségtelen mellékszereplőkkel és – ami a legfájóbb – lagymatag, nem túl látványos akciójelenetekkel. Tény, hogy a sztori a játékban sem mélyebb mint a filmben, de az akció legalább rendben van, a küzdelem sokkal élvezetesebb a monitorokon, mint a mozivásznon volt.