Tesztek

Larry Holland és a Totally Games neve bizonyára sokak számára ismerősen cseng, hiszen a kaliforniai fejlesztőstúdió az elmúlt több mint két évtized során számtalan, azóta etalonná váló játékkal kényeztette el a számítógépes játékok szerelmeseit. Olyan címekkel írták be magukat a köztudatba, mint az X-Wing-sorozat, a Star Trek: Bridge Commander, de számos repülőgép-szimulátor is az ő nevükhöz kapcsolódik. Az Air Combat-trilógia hozta meg számukra az első elismeréseket: a Battlehawks 1942 a csendes-óceáni hadszínteret mutatta be, a Their Finest Hour: The Battle of Britain a RAF és a Luftwaffe küzdelmére koncentrált, míg a rákövetkező Secret Weapons of the Luftwaffe a német és amerikai légierő csatáiba engedett bepillantást. A Secret Weapons Over Normandy ennek a hármasnak a modernizált, kibővített, némileg átgondolt változata, amibe a srácok belesűrítették mindazt a tudást és tapasztalatot, amelyet az évek hosszú során megszereztek...

A világvégét nem a maják, hanem a Ndemic Creations fejlesztői hozták el 2012-ben, ugyanis a Plague Inc. célja nem más, mint a föld népességének teljes kiirtása.

Régóta figyelemmel kísérjük az Arenanet készülő MMORPG játékát, hiszen az előzetes információk alapján nagyon úgy tűnt, hogy ez lesz az a program, ami képes lesz változásokat hozni a WoW által uralt piacon. A bétateszt után biztosak voltunk benne, hogy minden adott lesz a sikerhez, most pedig befutott a végleges termék, cikkünkből pedig kiderül, hogy megérkezett-e vele a forradalom.

Korunk nagy csapása, a globális gazdasági válság a játékok világában is felütötte a fejét, azonban az Online WarMongers Group Inc. a saját nevéhez méltó értelmezésben az általános szomorúságba is képes volt élményt csempészni.

Amennyiben kísérlet történik a számítógépes játékok történetének legvéresebb, legsokkolóbb (és egyben leginkább beszédes nevű) címeinek összeállítására, a Bloodnak kétség kívül ott a helye az elsők között. Az időközben a F.E.A.R. sorozattal is elhíresült Monolith első játéka ugyanis minden porcikájában megfelel azoknak az elvárásoknak, amit mondjuk egy belezős horrorfilmtől elvárunk: nyomasztó és kíméletlen, vérben tocsogó szervekkel jócskán megszórt képi világ, melyet hűen szolgálnak a kegyetlen sikolyok és az ijesztő zenei aláfestés -- mindez a pokoli miliő pedig hiteles hátteret nyújt egy túlvilágból visszatért lélek bosszúhadjáratának, melyben nincs kegyelem senki élőnek. És holtnak sem.

Az utóbbi években sem a játék-, sem pedig a filmiparban nem csengett túlságosan jól a Resident Evil franchise neve, de úgy tűnik, hogy a Capcom most képes lesz helyreállítani a sorozat megtépázott renoméját a sorszámát tekintve hatodik epizóddal.

A The Line egy alternatív jövőbe kalauzol bennünket, mikor az elképesztő fényűzéséről ismert Dubait a földdel tette egyenlővé egy homokvihar sorozat. A lakosok evakuálására az amerikai John Konrad ezredes és alakulata, a 33-asok vállalkoztak, ám a tomboló elemek harcában ők is odavesztek...

A DiRT mostanra már egy jól befuttatott, offroad versenysorozattá nőtte ki magát, amely – mint az ábra is mutatja – akár már egy mellékepizódot is képes eltartani. A Codemasters volt annyira bátor, hogy a népszerű ralit komplett kihagyva egy rombolásra és pusztításra építő részt jelentetett meg. Vajon a derbi önmagában is elég a sikerhez?

Bizonyos játékfejlesztő cégek azon törekvése, hogy készülő művük számára egy addig ritkaságnak számító témát válasszanak alapul, olykor homlokráncolásra késztető eredményekhez vezet. Az idők folyamán találkozhattunk például Bungee Jumping szimulációval, ahol beleélhettük magunkat a magát mélybe vető bátor figura szerepébe, másik alkalommal egy vontatóautós cég képviselőjeként szállíthattuk el a tilosban parkolók járgányait, próbára tehettük vezetői képességünket egy utcaseprő gép volánja mögött, ápolhattuk virágainkat és művelhettük kertjeinket a gyomharcos bőrében, emellett lehetőségünk nyílt egy kukásautó segítségével rendet és tisztaságot teremteni egy teljes város számára. Ezek a mindennapi életből merítő alkotások némelyike ideig-óráig akár szórakoztató is lehet, ám bizonyos szituációkat, tevékenységeket képtelenség átültetni számítógépes környezetbe -- ilyen például a horgászat, hiszen a pecázó számára nem feltétlenül a kifogott zsákmány a lényeg, hanem a természet közelsége, a csend és a nyugalom.

Napok óta csak ide-oda pattogó, színpompás geometriai alakzatokat látok mindenütt. Az orvosom rögtön holmi tudatmódosító szerre gyanakodott, szerintem meg csak egyszerűen túlzásba vittem a Geometry Wars elképesztően addiktív ügyességi őrületét.

A Shiny Entertainment programozói David Perry vezetésével Jim, a jópofa, szuperképességű giliszta (Earthworm Jim 1-2) fogadtatásának sikerén felbuzdulva egy nagyszabású és kijelenthetem, korszakalkotó játék fejlesztésébe kezdtek. A ’90-es évek közepére belátták, hogy a jól bevált platformminta kimerülőben van, ezért elrugaszkodtak attól, és egy teljesen friss, de annál nagyobb érdeklődést kiváltott stílussal próbálkoztak. Ez nem más, mint a TPS, amelynek egyik nagykövete minden bizonnyal a népszerű Lara Croft volt. Fél évvel a Tomb Raider megjelenése után megérkezett a Shiny újabb üdvöskéje, az MDK, mely 1997-ben méltán érdemelte ki a valaha látott leglenyűgözőbb játék („The most impressive game ever”) címét.

1993-ban született meg egy kártyajáték, mely az addig leginkább ismert francia-, magyar-, és (a kissé szűkebb felhasználási lehetőséggel rendelkező) tarokk-kártyán alapuló játékoktól eltérően a fantasy stílust vegyítette jó adag kombinatorikával. Újdonságnak számított az is, hogy az addigi kötött lapszámmal (52 a franciánál, és 32, illetve 36 a magyarnál) működő paklikkal ellentétben a résztvevők a rendelkezésre álló több mint tízezres készletből maguk állíthatták össze, mely lapokkal kívánnak küzdeni egymással. Az azóta igencsak népes rajongótáborral (egyes adatok szerint kb. hatmillióan játsszák világszerte) rendelkező kártyajáték, melyről szó van, egy Richard Garfield nevű matematikusnak köszönhető, találmányának neve pedig Magic: The Gathering.

Úgy tűnik, hogy a fogyasztói igények változásával nem minden játékfejlesztő képes lépést tartani. Jól tudjuk, hogy ami működött 1996-ban, kizárt, hogy eladható legyen 2012-ben, ezért persze mindenhol váltanak. A Capcom is megpróbálkozott a dologgal, de valamit nagyon benéztek a srácok.

A jövőben játszódó történetek a legritkább esetben tárnak a néző elé napfényes, zöldellő erdők-mezők sűrűjében élő boldog embereket. Amennyiben hihetünk ezeknek a feltevéseknek, inkább számíthatunk gépesített, szürke metropoliszokra, ahol a természetnek már nem sok szerep jut, vagy éppenséggel egy harmadik világháborút követő káoszra, világégésre, ahol magányos harcosok és bandákba tömörült fosztogatók járják a pusztát élelem után kutatva. Mivel a fikciók száma igen nagy és tulajdonképpen csak a fantázia szab határt, miként is látjuk az elkövetkező évtizedeket, a számítógépes játékok készítői is gyakran nyúlnak ehhez a témához. A posztapokaliptikus miliőt leghitelesebben talán a Fallout-sorozat ábrázolta romos városaival, sivárságával és az emberéletet semmibe vevő banditáival, de hasonlóan nem ígér sok jót például egy másik alkotás, a Metro 2033 sem.

Egy rétegjáték, amely képes lehet meghódítani a szélesebb közönséget is. Klasszikus shoot ’em up, erős történettel, szintezett játékmenettel és káprázatos látvánnyal felvértezve, magyar és japán fejlesztők tálalásában.

Feltettük-e valaha magunknak a korszakalkotó kérdést: számítógépes kalandozásaink során vajon hány alkalommal kellett már megmentünk a világot? Nos, aki nem volt rest, s összeszámlálgatta hőstetteit, most hozzáadhat még egy nevet képzeletbeli listájához, hiszen annak a Zombie Studiosnak az alkotása kerül terítékre, melynek pár évvel ezelőtt a Zork sorozat Nemesis epizódját, a Delta Force: Task Force Daggert, vagy éppen az America’s Army: Special Forcest köszönhettük. Modern környezetbe plántált akciójátékuk, a Shadow Ops: Red Mercury (a továbbiakban: SORM) címen került a boltok polcaira. Az Xboxról átírt PC-s változatban az Atari látott fantáziát, s a kiadó úgy döntött, nem kímélve a komputer-kommandósokat, piacra dobja a személyi számítógépes verziót is.

Half Life. Két szó, egy cím, egy legenda. A volt Microsoft-alkalmazottak által 1996-ban létrehozott Valve a szó legteljesebb értelmében játéktörténelmet írt, amikor 1998-ban megjelentette legelső játékát, a Half Life-ot. A program elképesztő sikert aratott, melynek titka egyrészt az volt, hogy a játék úgy aknázta ki a környezeti lehetőségeket, ahogy azt korábban nem sok FPS tette, másrészt pedig kitűnő történettel bírt: a játékos bele tudta magát élni a főhős fizikus, Gordon Freeman játékbeli szerepébe. A siker nagyságát jelenti, hogy a mai napig több mint kilenc és fél millió játékot adtak el belőle, és megjelenése után több mint ötven „Év Játéka” díjat kapott.

Az utcákon járva-kelve és az elsuhanó (vagy éppen dugóban álló) kocsikat nézegetve a sok kommersz, mindennapos járgány mellett olykor megüti az ember szemét egy-egy feltűnőbb darab. Nem is feltétlenül a kilométerhosszú limuzinokról van szó, hanem a jobbára garázstuningolt, egyedi fényezésű kocsikról, lángnyelvekkel vagy egyéb mókás rajzokkal a motorháztetőn. Az ötlet valamikor a ’30-as években született meg Amerikában néhány versenyezni kívánó úriember fejében, hogy szeretett autójukat (leginkább Fordokat) kívül-belül némiképp megbütyköljék, és egymás ellen próbára tegyék. Ez a hullám aztán tartósnak bizonyult, mind a mai napig rendeznek kiállításokat a felspécizett verdáknak, újságok jelennek meg a témában, és jó pár filmet is (például a George Lucas rendezte American Graffitit vagy éppen a Grease-t) megihletett a téma. A számítógépes játékokról nem is beszélve…

Egy rendkívül stílusos, meglepően aranyos és hangulatos kalandjáték, mely a műfaj nagyjaival szemben is képes megállni a helyét -- mégpedig konzolon.

A népes kínálat okán tower defense témában manapság nehéz újat mutatni, a Futuremark mindenesetre megpróbálta -- az eredmény viszont, dacára a bíztató kezdetnek, igen felemásra sikeredett.

Modern, huszonegyedik századi világunkban lassan kezdünk kifogyni a tabukból. Egyre kevesebb dolog kelt bennünk megbotránkozást, a „rendkívüli” előbb megszokott lesz, aztán unalmas. Példának okáért talán meg sem lepődünk, ha a nyüzsgő utcán valaki azzal áll elénk, hogy ufót látott. Ha azzal folytatja, hogy el is rabolták, legfeljebb teszünk egy óvatos lépést az ellenkező irányba. Ha azonban a buszmegállói padra zuhan mellénk egy karikás szemű, borostás alak, és azzal áll elő, hogy egy földalatti bunkerben lakik, mellesleg főállásban vadászik földönkívüliekre... Nos, jobban tesszük, ha elkérjük tőle az UFO rongyosra pörgetett lemezét.

A legtöbb művészi megnyilvánulásban akadnak olyan alkotások, melyek szándékkal vagy csak egyfajta önkifejezési formaként keresik a társadalom széles rétegei által elfogadott erkölcsi határokat, hogy aztán azt jól átlépjék. Az effajta alkotásokra aztán a fiatalok örömmel vetik rá magukat, míg az erkölcsi normákra kicsit is érzékeny szülők és tanárok próbálják a csemetéket távol tartani a szélsőségektől. Egy filmnek remek reklám, ha több országban betiltják (habár ennek az internet korában már nem sok jelentősége van), a zenei műfajok között is akad olyan, amelyik a szókimondásra alapoz, és a számítógépes játékok történetében sem ritkák a vérben, erőszakban tocsogó művek. Ezek egyike a Kingpin, melyben leginkább a durvaság játssza a főszerepet.

Sokszor azon játékötletek aratják a legnagyobb sikereket, amelyek annyira összetettek csupán, akár a faék, mégis ezen egyszerűségükben rejlik nagyszerű mivoltuk. Ha azt mondom tower defense, mindenki kapásból fel tud sorolni jó pár címet, amelyekkel ideig-óráig el lehet ütni az unalmasabb perceket. Bárhogyan is nézzük, alapjáraton az efféle játékok leginkább a casual felhasználókat próbálják megcélozni, elég, ha az interneten fellelhető több száz különböző, változó minőségű flash-verzióra gondolunk. Mindez a felépítésükön is jól látszik: viszonylag rövid pályák egyszerű feladatokkal, az irányítás pedig néhány egérkattintásnál többet nem igényel. Mégis megvan az a varázsa a dolognak, amitől mind kíváncsian várjuk a következő kör megmérettetéseit, a következő felhúzható torony képességeit. Manapság pedig szaporodnak azon fejlesztőgárdák, akik látják a stílusban rejlő lehetőségeket, hiszen egyre komolyabban kidolgozott, teljes értékű megjelenések bizonyítják, hogy szükség van ezekre a tornyokkal megvívott harcokra.

A Flight Simulator szériát nyugdíjazó Flight a böhöm utasszállítókat motoros kisgépekre, a glóbuszt Hawaiira, a hosszú utazásokat pedig küldetésekre és szintlépésre cseréli, miközben a szimulációs vonal sietve, ejtőernyővel távozik a fedélzetről...