Tesztek

Az indie játékfejlesztés egyik legnagyobb előnye, hogy a készítők olyan témákhoz is nyúlhatnak, melyeket a nagy kiadók azonnal a kukába hajítanának. Nem úgy a független fejlesztők, akik ki is használják a szabadságukat ezen a téren, és néha morális, néha társadalmi problémákat boncolgatnak. A Papo & Yo is ilyen.

A Retro City Rampage PC-s és konzolos ámokfutása nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a 3DS-re átírt, továbbfejlesztett kiadás viszont mindenért kárpótol.

Van abban valami egészen zavarba ejtő, hogy a Maxis a Sims 3 életciklusának végén jelentkezik a széria egyik legjobb és legegyedibb expanziójával -- mintha egy autóversenyző még egy utolsó jutalomkört futna nyugdíjazás előtt álló öreg masinájával...

Red Orchestra, Rising Storm – ismerősek lehetnek ezek a címek, hiszen mindkettőt a Tripwire Interactive készítette. A roswelli csapat azonban nem töltötte szabadidejét mindig háborús játékok készítésével: néha el-elkalandoztak, és hagyták a képzeletük sötétebbik részét is kibontakozni. Így születhetett meg jelen teszt alanya, a Killing Floor.

Mi a különbség a Mikulás és a japánok között? A Mikuláson van zsák, a japánok meg nindzsák! Oké, most, hogy minden keleti abszurditásra immúnis olvasót elriasztottunk, lássuk, milyen is az, mikor a harcművészet a PC-s játékosokkal találkozik!

Elhiszed, ha azt mondom, hogy egy kalandjáték, amelynek főhőse egy csótány és helyszíne az atomháború sújtotta föld, lehet kedves és szerethető? Nos, ha nem, akkor próbáld ki a Koboldgames alkotását, és talán neked is megváltozik a véleményed!

A Dead Cyborg első, „A halál kezdete” alcímet viselő epizódja után tavaly márciusban megjelent a sorozat soron következő felvonása, ami a szintén nem túl sok jóval kecsegtető „A halálban” elnevezést kapta. Csakhogy ez a borúsan hangzó esemény egyben örömteli is, hiszen visszatért egy egyedien groteszk hangulat a játékipar ismétlésektől unalomba fúló lélekvilágába.

Eljött hát az idő, amire Cevat Yerli várt: egy elhúzódó zárt béta után végre nálunk is elstartolt az első free-to-play Crytek shooter, a Warface. A végeredmény korrekt, ámde közel sem kiemelkedő, a free-to-play (F2P) forradalom így elmaradt.

A Ninja Theory három év késéssel a PC tulajdonosoknak is elmeséli Monkey és Trip utazását a gépek uralta posztapokaliptikus USA-ban, és mindezt úgy tálalja, hogy még a középszerű játékmenetet és a szegényes portolást is megbocsátjuk neki.

Remények és kétségek között őrlődtünk a Deadfall Adventures bejelentése óta, és a végeredmény sajnos inkább a kétségeket igazolta. Ez nem a Salamon király kincse, hanem egy közepesen sikerült Nathan Drake utánérzés, pár hibás fejlesztői és kiadói döntéssel.

Tartotta magát ütemtervéhez, és időben megjelent az X Rebirth, a legendás űrhajós sorozat legújabb darabja, de úgy tűnik, hogy kellett volna még néhány év, hogy valóban elkészüljön. Ha azt hitted, 2013-at megúszhatod egy hatalmas csalódás nélkül, akkor igazán nagy meglepetésben lesz részed.

Nem telik el úgy egyetlen év sem, hogy ne jelenne meg legalább egy Traveller’s Tales-féle LEGO-játék, ám mindaddig nincs ezzel semmi baj, amíg olyan kiváló alkotásokat kapunk, mint a 2013 novemberében debütált LEGO Marvel Super Heroes.

Hajlandó vagy-e 30 eurót kiadni egy „Év játéka” kiadásért, azaz azért a játékért, amit már egyszer megvettél, hozzácsapva némi ezt-azt? Nem, ne hamarkodd el a választ: a Firaxis fityiszt mutat nekünk, mi pedig megkajáljuk. Ördög vigye Sid Meier pereputtyát...

A tavalyi év egyik legmeglepőbb kalandjáték-sorozata vérfagyasztó évadzáró felvonással tér vissza. De vajon a záróakkord felér az eddigi munkához?

Úgy képzelem, hogy az EA 2000-ben lefagyasztatta a legtehetségesebb NFS-fejlesztőket, hogy tíz évvel később kiolvadva, új személyazonosság és csapatnév alatt életet leheljenek a már kivérzett franchise-ba. Más magyarázat nincs a Rivals létezésére.

Próbálja szeretni az ember, de csak nehezen megy, pedig van benne minden, ami egy jó sztorihoz kell: világégés, jó helyszínek, kiváló alapgondolat – kár, hogy ezek hamarabb kikopnak, mint hogy élvezni kezdenénk őket.

Itt az év vége, és itt a szokásos Call of Duty multiplayer. A közeljövő harcait a már unalomig ismert szabályok keretei közé szorítva vívhatjuk meg, egy-két új játékmód és pár felesleges bővítés társaságában. Vigyázat: a kutyák itt is harapnak!

Újabb lépcsőfokra lépett a Battlefield-sorozat, amely ezúttal is olyan multis élményeket kínál, amihez foghatót nem nagyon találhatunk más programokban. Nagy kár, hogy a start nem volt zökkenőmentes, továbbá a ránk váró változások sem túl szembetűnőek.

A Frozen: Olaf’s Quest egy gyerekeknek készült platformjáték, amit felnőtt fejjel nehéz objektíven értékelni ugyan, de tény, hogy van benne valami varázslatos.

Mennyből a pokolba, akár így is jellemezhetnénk a Raven első két részének tesztjét. Ha pedig ennél az allegóriánál maradok, akkor a harmadik epizódban visszahuppanunk a földre -- bár ennél azért kellemesebb talajfogásra számítottunk.

Egy újabb klasszikus platformcím, ami nem kerülhette el, hogy a remake-trend lehámozza róla a 16 bites külsőt. A Flashback 1992-ben nagyot ütött, 20 év múltán azonban már nem igazán sikerül beflesselni a régi élményeket, a frissek pedig felejthetők.

Nehéz kedvébe járni az egyszeri kritikusnak/játékosnak. A Deponia-trilógia második részénél amiatt sopánkodtam, hogy túl hamar követte az elsőt, ettől egy kétfelé vágott játék érzetét keltve – most viszont a bő egyévnyi pauza miatt éltem át nehéz perceket... De hát ilyen ez a popszakma.

Manapság ritkaságszámba mennek azok a mesterművek, melyek képesek igazán megérinteni a játékosok szívét, a Brothers viszont könnyedén kenyérre ken szinte bárkit, méghozzá percek alatt. A fivérek története egy kihagyhatatlan tanmese családról, testvériségről, és úgy magáról az életről.

Volt egy olyan halvány sejtésem, ha az indie szféra megcélozza a fighter műfajt, akkor olyasféle őrültség fog születni, mint a Skullgirls. Mutánsok, mély dekoltázsok, kivillanó bugyik és kontrollercsapkodások várnak immáron a PC-s játékosokra is.