Tesztek

Lovecrafti témájú játékhoz legutóbb a Magrunner: Dark Pulse képében volt szerencsém, így talán érthető, hogy az egészségesnél kicsit több szkepticizmussal ültem le az Eldritch elé. Persze ahogy az ilyenkor lenni szokott, csalódnom kellett, méghozzá kellemesen.

A benzin gőze már gyerekkorban elbűvöli a legtöbb férfiembert, és alig akad olyan hím, aki ne képzelné el magát ünnepelt versenyzőként. A valós siker keveseknek adatik meg, de kárpótlásul van nekünk egy digitális emlékkönyvünk, telis-tele autókkal.

A Battle for Wesnoth egy körökre osztott stratégia, fantasykörnyezetbe ültetve. A játék első változata 2003 júliusában látta meg a napvilágot David White gondozásában, azóta rengeteg fejlesztésen esett át a program. Hála a nyílt forráskódnak, rengetegen csatlakoztak, hogy a legkülönbözőbb módokon segítsék Wesnoth fejlődését (köztük magyarok is!). A teszt írásakor a hivatalos oldalról az 1.11.10–es verzió érhető el.

Konzolos autószimulátor-rajongónak lenni még sosem volt olyan jó, mint 2013 végén: mind a Microsoft, mind a Sony szabadjára engedte saját sorozatának új részét, de kettejük közül csak az előbbi merte bevállalni azt, hogy egy teljesen új platformon öregbítse játéka hírnevét.

Hónapokkal az X360-as verzió megjelenése után PC-re is megérkezett a State of Decay korai változata, ami a megjelenését követő foltozgatásoknak köszönhetően érezhetően sokat javult. Az biztos, hogy ez még mindig egy kiváló ötletekkel telezsúfolt zombis játék. De valahogy mégsem az igazi.

A félelmetesnek titulált, horror műfajba tartozó szerzemények többsége csupán néhány jól bevált riogatási formával próbálja érrendszerünk átfolyási képességét letesztelni. Szerencsére elenyésző számban ugyan, de akadnak olyan alkotások, amelyekben a készítők többfrontos támadást indítanak a félelemérzetünk trenírozása érdekében...

A The Walking Dead videojáték-sorozat első évada sokunk lelkében mély nyomott hagyott, így 2012 novembere óta vártuk, hogy leülhessünk a folytatás elé. A széria az ígéretekhez híven visszatért, tesztünkben pedig igyekszünk válaszolni arra a kérdésre, ami a legtöbb játékost foglalkoztatja: vajon a folytatás képes elődje nyomába érni?

Az Injustice Xbox 360-as és PS3-as premierje után fél évvel a szuperhősök PC-n, PlayStation 4-en és PS Vitán is egymásnak esnek. Mi természetesen a személyi számítógépes átiratot vettük szemügyre, és ezúttal is egy megosztó programot találtunk.

Valakinek még egy utópiában is el kell takarítania a szemetet – nos, itt jövök én a képbe. A lány kiutat ígért, s én kétségbeesésemben minden szavát elhittem. Pedig már mindnyájunkat örök sírba temetett a tenger, épp csak nem ébredtünk még rá erre...

Hogy az egyes játékok mellé járó szerkesztőprogramokkal csodákat lehet művelni, arra jelen idő szerint alighanem a DotA az egyik legjobb példa. Ezek a rajongók által készített „garázsfejlesztések” olykor még az eredeti alkotásnál is nagyobb népszerűségnek örvendenek, köszönhetően többek között annak, hogy a szerző számára már rendelkezésre áll a technikai háttér, ezért idejének nagy részét inkább az ötletének minél tökéletesebb megvalósításába fektetheti.

Első találkozásom a játékkal elég felemásra sikerült. A képek és videók nagyon biztatóak voltak, az ár nem volt vészes, elkezdtem hát utánajárni, honnan is szalajtották. A kiadó a SEGA, amely nem tartozik a kedvenceim közé, rengeteg csalódást okoztak már a termékeik. A fejlesztő a Total War-sorozattal méltán népszerűvé vált Creative Assembly -- de kérdés, hogy a stratégiák királyai hogyan boldogulnak egy vérbeli akciójátékkal. Végül pedig az igazi feketeleves: a Viking 2008-ban jelent meg konzolokra, és csak 2012-ben portolták PC-re, ami az álmoskönyvek szerint semmi jót nem jelent. A hosszas „kedvcsináló” után nézzük meg a játékot kritikus szemmel!

Mivel jó ideje inkább csak a Battlefield 4 bugokról szólnak a hírek, sokan észre se vettük, hogy szépen csendben megérkezett az első hivatalos kiegészítőcsomag a játékhoz, amely a ma már szokásosnak nevezhető tartalmat nyújtja. De vajon megéri az árát a prémium?

2000-ben az akkor már világhírű Sid Meier’s-sorozat dicsfényében fürdő Brian Reynolds elhatározta, hogy új, ismeretlen vizekre evez, és eme elhatározásától fűtve meg is alapította a Big Huge Games nevű fejlesztőgárdát, amelynek első feladatává nem meglepő módon egy stratégiai játék, a Rise of Nations elkészítése vált. A 2003-ban debütált programban azonban a várttal ellentétben hős telepeseink ezúttal nem körönként mozgással álltak neki, hogy létrehozzák a környék leghatalmasabb, mesés gazdagsággal dicsekedő országát, hanem valós időben igyekeztek meggyőzni a játékost -- na meg a közelben járőröző katonákat --, hogy ők sem tétlenkednek ám a bányák mélyén a szorgos egérkattintások közepette.

Az indie játékfejlesztés egyik legnagyobb előnye, hogy a készítők olyan témákhoz is nyúlhatnak, melyeket a nagy kiadók azonnal a kukába hajítanának. Nem úgy a független fejlesztők, akik ki is használják a szabadságukat ezen a téren, és néha morális, néha társadalmi problémákat boncolgatnak. A Papo & Yo is ilyen.

A Retro City Rampage PC-s és konzolos ámokfutása nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a 3DS-re átírt, továbbfejlesztett kiadás viszont mindenért kárpótol.

Van abban valami egészen zavarba ejtő, hogy a Maxis a Sims 3 életciklusának végén jelentkezik a széria egyik legjobb és legegyedibb expanziójával -- mintha egy autóversenyző még egy utolsó jutalomkört futna nyugdíjazás előtt álló öreg masinájával...

Red Orchestra, Rising Storm – ismerősek lehetnek ezek a címek, hiszen mindkettőt a Tripwire Interactive készítette. A roswelli csapat azonban nem töltötte szabadidejét mindig háborús játékok készítésével: néha el-elkalandoztak, és hagyták a képzeletük sötétebbik részét is kibontakozni. Így születhetett meg jelen teszt alanya, a Killing Floor.

Mi a különbség a Mikulás és a japánok között? A Mikuláson van zsák, a japánok meg nindzsák! Oké, most, hogy minden keleti abszurditásra immúnis olvasót elriasztottunk, lássuk, milyen is az, mikor a harcművészet a PC-s játékosokkal találkozik!

Elhiszed, ha azt mondom, hogy egy kalandjáték, amelynek főhőse egy csótány és helyszíne az atomháború sújtotta föld, lehet kedves és szerethető? Nos, ha nem, akkor próbáld ki a Koboldgames alkotását, és talán neked is megváltozik a véleményed!

A Dead Cyborg első, „A halál kezdete” alcímet viselő epizódja után tavaly márciusban megjelent a sorozat soron következő felvonása, ami a szintén nem túl sok jóval kecsegtető „A halálban” elnevezést kapta. Csakhogy ez a borúsan hangzó esemény egyben örömteli is, hiszen visszatért egy egyedien groteszk hangulat a játékipar ismétlésektől unalomba fúló lélekvilágába.

Eljött hát az idő, amire Cevat Yerli várt: egy elhúzódó zárt béta után végre nálunk is elstartolt az első free-to-play Crytek shooter, a Warface. A végeredmény korrekt, ámde közel sem kiemelkedő, a free-to-play (F2P) forradalom így elmaradt.

A Ninja Theory három év késéssel a PC tulajdonosoknak is elmeséli Monkey és Trip utazását a gépek uralta posztapokaliptikus USA-ban, és mindezt úgy tálalja, hogy még a középszerű játékmenetet és a szegényes portolást is megbocsátjuk neki.

Remények és kétségek között őrlődtünk a Deadfall Adventures bejelentése óta, és a végeredmény sajnos inkább a kétségeket igazolta. Ez nem a Salamon király kincse, hanem egy közepesen sikerült Nathan Drake utánérzés, pár hibás fejlesztői és kiadói döntéssel.

Tartotta magát ütemtervéhez, és időben megjelent az X Rebirth, a legendás űrhajós sorozat legújabb darabja, de úgy tűnik, hogy kellett volna még néhány év, hogy valóban elkészüljön. Ha azt hitted, 2013-at megúszhatod egy hatalmas csalódás nélkül, akkor igazán nagy meglepetésben lesz részed.