A Freedom Cry eredetileg 2013. decemberében jelent meg, méghozzá letölthető tartalom formájában, aztán idén februárban (sokunk őszinte meglepetésére) a Ubisoft váratlanul úgy döntött, hogy önálló játékként is elérhetővé teszi az új főhős köré épülő kalandot. Tavaly év végén nem volt módunk/időnk arra, hogy leteszteljük az első (és egyetlen) egyjátékos élményt kínáló DLC-t, de a standalone változat megjelenése felkeltette a kíváncsiságunkat, és engedve a hullámok hívó szavának, végül belevágtunk az újabb karibi kalandba.

Új vizeken?

Edward Kenway története az Assassin’s Creed 4 végén egy korrekt lezárást kapott, így őt már nem lehetett előráncigálni egy újabb etapra. Még szerencse, hogy az alapjátékban bemutatkozott az első tisztje, a felszabadított Adéwalé, aki ezúttal már felkent orvgyilkosként, nem mellesleg kalózkapitányként tér vissza a monitorainkra. Kronológiailag tizenöt évvel járunk a Black Flag eseményei után, és a ránk váró történetet illetően leginkább azt lehet mondani, hogy az írók nem különösebben erőltették meg magukat. Mindez már a játék elején világossá válik, ugyanis szinte kottára ugyanazt kapjuk, mint az Assassin’s Creed IV nyitányában. In medias res kerülünk egy tengeri ütközet közepébe, elsüllyesztünk pár templomos hajót, hősünk egy csáklyázást követően rábukkan egy furcsa csomagra, majd a váratlanul feltűnő túlerő ellen egy vihar közepébe kormányozza a hajóját. A természet viszont felülkerekedik (hisz tudjuk, „Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr!”), és az elsötétülő képernyőt követően egy parton találjuk magunkat, hajó, legénység és mindenféle felszerelés nélkül. Csak a már említett csomagunk maradt meg (hát nyilván), továbbá a cél, hogy minél előbb visszatérhessünk a nyílt vizekre.

A felszabadító

A folytatás szerencsére nem merül ki annyiban, hogy újabb hajót szerezzünk magunknak, az alkotók azért igyekeztek némi tartalommal is megtölteni a ránk váró nagyjából 3-4 órányi extra történetet, így rövid úton belebonyolódunk a francia kolóniák rabszolgaügyeibe, ami a játékmenet nyelvére lefordítva annyit tesz, hogy százával kell segítenünk a szabadságuktól megfosztott embereknek. Ez történhet kis adagokban, menekülő, sebesült, ketrecbe zárt, kikötözött és eladásra szánt rabszolgák gyors felszabadításával, illetve nagyobb mértékben, ültetvények és komplett hajók kipucolásával/elfoglalásával.

A megmentett emberek számának növelése viszont nem csak a történet és a lelkiismeretünk miatt fontos, de azért is, mert az alapjátékkal ellentétben a legütősebb fejlesztések csak akkor nyílnak meg számunkra, ha a felszabadított rabszolgák száma elér egy megadott mennyiséget. Kezdetben csak Adéwalé számára válnak elérhetővé mindenféle extrák (szütyők és egyéb kiegészítők), ám idővel még a frissen megkaparintott tengerjárónkra is szerezhetünk különböző eszközöket (fémbevonatú hajóorr és társai) ily módon.

Vissza a vizekre

Habár a Freedom Cry igyekszik mindenféle újdonságokkal (a rabszolgák felszabadítása, figyelemelterelő petárdák használata, időzíthető robbanóhordók, egy hatalmas mordály stb.) feldobni a már ismert játékmenetet, a legszórakoztatóbb részeket most is akkor kapjuk, mikor kihajózunk a tengerre. Aki imádta az AC4 ezen részét, az most sem fog csalódni, hiszen ahhoz képest, hogy eredetileg ez egy DLC volt, a játéktér kifejezetten méretes, és ezúttal is számos felfedezni való vár az önjelölt kalózokra: szigetek, elejtendő állatok, kincsesládák, roncsok, és persze szabad prédaként sikló tengeri járművek. A hajókázás, az árbocosunk fejlesztése, a tengeri tevékenységek és csaták számunkra még mindig megunhatatlanok, és ha ti is így éreztek, akkor máris van egy okotok, hogy elgondolkodjatok a Freedom Cry beszerzésén.

Bugok és más állatfajták

Persze mielőtt rászánnátok magatokat a vásárlásra, érdemes tisztában lennetek még jó néhány dologgal. Ezek közül a legfontosabb, hogy a történet végigjátszása sokszor a szárazföldre kényszeríti a játékost, és ezek a részek még nagy jóindulattal is siralmasak. Az még érthető, hogy egy ekkora kiegészítő kedvéért a fejlesztők nem fáradoztak vadiúj lehetőségek lefejlesztésével (tehát marad a célszemélyek levadászása és a rettentően nevetséges bujkálós/követős metódus), az viszont kifejezetten bántó, hogy még a meglévő játékelemeket sem tudták hibamentesíteni. Emiatt az irányítás helyenként kifejezetten frusztráló, stégeken vagy háztetőkön szinte képtelenség harcolni, mert folyamatosan leesős, mászkálós, kergetőzős kutyakomédia lesz belőle, a karakterek hajlamosak beakadni, sőt vannak olyan részek, mikor a fejlesztők úgy látták jónak, ha az amúgy is bedrótozott üldözések közben elveszik tőlünk a kamera irányításának lehetőségét, ezzel a szokásosnál is jobban felbosszantva a játékosokat.

Mindennek tetejébe a lehető legdurvább dózisban kapjuk az Assassin’s Creed széria legnagyobb rákfenéit. Az MI olyan ostoba, hogy besötétül tőle a képernyő, a harc gyalázatosan gyenge (csak a hajók elfoglalása jelent némi kihívást), és ebben az epizódban a bujkálásnak lényegében nincs semmi értelme. Még a párban álló őröket is megtámadhatjuk szemből, fényes nappal egymástól 3-4 méterre álló katonákat szúrhatunk le észrevétlenül, riadó szinte nincs is (kivéve, ha valaki megkongatja a vészjelző harangot), és az ellenfeleknek még akkor sincs fikarcnyi esélye ellenünk, ha mi mindenféle felszerelés nélkül vágunk bele a megritkításukba. Az Assassin’s Creed széria már régóta küzd azzal, hogy a harcrendszer tekintetében képtelen valódi kihívást nyújtani, de a Freedom Cry esetében már olyan alacsonyan van a mérce, hogy a játékos hajlamos rákiabálni a képernyőn álldogáló katonákra, hogy: „Hé, támadj már meg!”

Csakis megszállottaknak

A fentieket némileg ugyan ellensúlyozza a már emlegetett nyílt vízi kalandozás, hiszen a nagyobb hajókkal vagy a kisebb csapatokkal vívott harc még mindig izzasztó tud lenni, azonban nem vagyunk meggyőződve arról, hogy csak ez megér újabb 4.500 forintot – a standalone verzió ugyanis 15 euróba kerül, míg ugyanez a tartalom DLC-ként csak 10 eurót kóstál.

A sztori kilenc „fejezete” egyhuzamban maximum négy óra alatt végigjátszható, viszont ez a játékidő jócskán kitolható azzal, ha mindent 100%-ra kívánunk teljesíteni. Tartalom tehát bőven van a Freedom Cryban, ám ezúttal tényleg nem a mennyiséggel, hanem a minőséggel van a gond. A sztori az új főhős és a rabszolgás felütés ellenére is teljesen feledhető, a bevezetett újdonságok pedig nem sok vizet zavarnak; a rutinos játékosok csak akkor használják őket, mikor a program direkt megköveteli azt. Hiába szerettük tehát az AC4-et, a Freedom Cry önálló játékként való létezését egyáltalán nem érezzük indokoltnak, és a beszerzését is csak azoknak merjük ajánlani, akik élnek-halnak a kalózos játékmenetért, és minden pénzt megér számukra, ha kapnak egy újabb adagot. Mindenki másnak ez egy teljesen feledhető mellékszál, akárcsak a többi kiegészítés az Assassin’s Creed játékok történetében...