American McGee az id Software-től kivált programozó, azon kevesek egyike, akinek a neve a játékai címében is szerepel (Sid Meier ilyen még, illetve Clive Barker és Tom Clancy jut eszembe – persze ez utóbbi kettő elsősorban író). Így volt ez az Alice esetében is, ami akkor mégiscsak enyhe megrökönyödést okozott, lévén McGee azért nem akkora név, mint például az említett Sid Meier.
Nade lépjünk is túl ezen: Alice. Egy játék, amely az alapjául szolgáló, már önmagában is meglehetősen elmebeteg mesét is túlszárnyalja (nevesül az Alice Csodaországban-t és folytatását, az Alice Tükörországban-t). Vagy mondjuk inkább úgy, hogy eltorzítja, mivel az addig „csak” kifacsart, hihetetlen képzeletbeli világ horrorváltozatát játszhatjuk végig: Alice ugyanis egy tűzesetben elveszíti szüleit, a sokktól pedig szanatóriumba kerül. Telnek-múlnak az évek, Alice állapota nem változik: jobbára teljesen szótlan, időnként agresszív kitörésekben és sírógörcsökben, valamint furcsa, torz rajzokban nyílik meg a külvilág felé. Egyszer azonban váratlanul ismét bezuhan Csodaországba, egy másmilyen, haldokló, sötét Csodaországba, ahol a királynő elnyomás alatt tartja a lakókat kártya-katonáival, Alice-nak pedig a saját lelkiismeret-furdalását kell leküzdenie, hogy megmenthesse mesés világát.
Az American McGee’s Alice egy klasszikus nézdahátam akciójáték, időnként platformelemekkel vegyítve. Önmagában nézve nincs benne semmilyen játékmenetbeli újítás: menni kell előre, megkeresni a továbbjutást, ellenfeleket ölni többféle fegyverrel, és ennyi. Csakhogy az ördög a részletekben lakozik – és ezt most vehetjük szó szerint is, ugyanis Csodaország „mcgeesített” változata valami egészen ördögien fest. Érdemes szétnézni a galériában, ugyanis szavakban nehéz visszaadni azt a hihetetlen látványvilágot, ami elénk tárul. Lebegő sakktáblarészek, hintaszerűen billegő padló, óriási repülő ajtó, odvas fakéreg, felszálló gőzoszlopok… hogy csak néhányat említsek a számtalan pályaelemből. Ez az egyediség az ellenségekre is vonatkozik: kártya-katonák, tövist lövő vörös rózsák, repülő szellem-démonok, egykerekező robotok, galacsinnal bombázó cserebogarak, sakkbábuk várnak rá, hogy véres, brutális módon elpusztítsuk őket. Merthogy lesz vér, lesz brutalitás: a kártyalapok kettészakadnak és vért spriccelnek, a felgyújtott ellenfelek lángolva menekülnek – bár nem annyira véres, mint sok horrorjáték, azonban jut a piros folyadékból elég mindenkinek. A pusztításhoz használt fegyverek sem mindennapiak. Alice alapeszköze a 30 centis konyhakés, később azonban dobócsillag-szerű kártyalapok, az ellenfél körül ugráló-pattogó gyerekjátékok, démonokat idéző dobókockák, lángcsóvát lövő bohócdobozok és hasonló gyermekjátékok állnak rendelkezésünkre. Ezek két tüzelési módja egységes „manát” fogyaszt, ami magától illetve az ellenfelekből hátramaradt energiából töltődik – ez utóbbi az életerőnket is helyreállítja.
A látvány mellett a hangulatot a zseniális zene és atmoszféra-hangok adják, melyek főleg gyerekjátékok dallamainak rémisztően átalakított, hidegverést okozó változatai.
Egy hibát tudok mindössze felhozni: a játék a Quake 3 motorjára épül, ami pedig nem elsősorban TPS-ekhez készült, emiatt Alice mozgása elég irreális, az ugrások, esések, futások kissé gyengén vannak animálva, valamint a kamera is időnként nehézkesen mutatja a lényeget.
Ezt leszámítva a játék (elsősorban a design miatt) hihetetlenül zseniális: sok-sok évvel a megjelenés után is felhőtlen szórakozást nyújtott, és még a technológiailag elmaradott látvány is képes volt időnként meg-megállásra késztetni a (horror)mesébe illő pályatervezés miatt. Csodaország horrorváltozata American McGee valószínűleg legjobban sikerült agyszüleménye.
Trailer, a hangulat érzékeltetéséhez tökéletes
(Megjegyzés: a játék alapjául szolgáló két könyv megtalálható az interneten: Alice Csodaországban és Alice Tükörországban)
