Nem sokszor írok zenekarokról, de az Opeth-ről már volt egy hosszas bejegyzés, amivel az akkori teljes munkásságukat áttekintettem. Nem gondoltam volna, hogy újra írok róluk, hisz ez alapvetően mégis egy játékos blog, nem zenés. Az, hogy mégis írok, jól mutatja, mennyire lenyűgözött az új album, a Heritage - egyszerűen muszáj megemlékeznem róla.

A már említett bejegyzést azzal zártam, hogy valószínűleg már nem fog akkora érzelmi töltetet elérni nálam az Opeth, mint tette azt mondjuk a Still Life-fal, vagy úgy általában bármelyik korai albumával. Erre is alaposan rácáfolt a Heritage, hála az égnek.

Nade miért is nyűgözött le ennyire? Nehéz megfogalmazni, egyszerűen tömény zsenialitás süt mind a tíz számából. Olyan szokatlan megoldások, fura hangzások, tempó- és stílusváltások, érzelemmel teli számok, hogy azt felsorolni is nehéz lenne, ezt hallani kell.

Le kell szögeznem, hogy ez az album ismét egy kissé kakukktojás lett az Opeth-életműben, ugyanis ezúttal sincs egy fikarcnyi hörgés sem az albumon, csakúgy, mint anno a Damnation-ön. Ez azonban nem lett annyira nyomasztó album, több pörgősebb szám is van benne, a gitár hangzása is sokszínű. Az egész hangzásvilág kifejezetten régimódi. Én nehezen tudom behatárolni, sajnos zeneileg nem vagyok elég művelt ahhoz, de én talán a 70-es évek elszállós progrock világához érzem közelinek a dalokat, itt-ott népzenére emlékeztető betétekkel.

Most nem fogok annyit linkelni, mint a múltkor, inkább csak hallgassátok meg a Haxprocess című számot első nekifutásra. De tényleg, hallgassátok végig, hét perc múlva találkozunk:



... na mit szóltok? Szokatlan? A fura tempóváltások, az érdekes dob, az elszállós részek? Még egy Opeth-hez szokott fül számára is teli van fura húzásokkal, mégis összeáll egy egésszé.

És az egész album teli van ilyen, vagy még ilyenebb számokkal. Itt van például a The Devil's Orchard, a szanaszét szaggatott tempójával és dobjával (egyébként az egész albumra jellemző a hihetetlenül erős dob).


Ha már dobok: az is milyen észbontó már, ahogy a törzsi-jellegű dobolás átfolyik zongorába, majd a zongorás ének átfolyik egy eszelős gitárfutamba a Famine-ben? És akkor még más, hátborzongató húzásokat is tartogat a szám, de nem is spoilerezek, 8 és fél perc mestermunka:



Az album végefelé közeledve egy iszonyat erős zárás elengedhetetlen: a Folklore című szám egy relatíve hagyományosabb Opeth-szám (bár azért az az intro is megérne egy önálló bekezdést), nade a befejezés, az utolsó két és fél perc..!



Ehhez képest a ténylegesen utolsó szám már csak egy laza levezetés, egy szomorkás, (főleg) akusztikus gitáros, instrumentális zárás.




Ennyi fért most be, bár akár a többi számot is lehetne linkelni, az egész album mestermű. Nem, nem egy szokásos Opeth-album, valamilyen szinten megértem azokat, akik amiatt panaszkodnak, hogy eltértek a megszokott, metálosabb hangzástól - nade amíg ilyen csodálatos, érzelmekkel teli, egyedi, elvarázsoló eredménye lesz, addig tőlem aztán minden albumukkal eltérhetnek. Engem kilóra megvettek, a Heritage az egyik legjobb Opeth albummá nőtte ki magát a szememben, és visszaadta a kissé megcsorbult hitem a bandában.