...már csak azért is, mert a hétvégén végre sikerült befejeznem. (Aki nem emlékezne a játékra, az ide kattintva felfrissítheti emlékezetét.)

Befejezés. Mindig is imádtam azt az érzést, amikor végre befejezek egy játékot, végignézem a stáblistát, és elégedetten emlékszem vissza a szép pillanatokra. Ez az, amit egy MMO soha nem fog visszaadni, de persze ez már más téma.

Hát még akkor mennyire katartikus élmény egy játék befejezése, ha az egy annyira aljas kemény végjáték után érkezik el, mint a Psychonauts-é... Már a hossz sem semmi: első fázisban úgy tűnik, hogy még főellenség sem lesz, ami azért igen meglepő, mikor a játékban minden egyes elmében legalább egy ilyet le kellett gyűrni. Aztán amikor mégis eljön a várva várt harc, majd győzelem, nagy örömmel várjuk a végét... hogy aztán jól képen töröljön a felismerés, miszerint ez még korántsem a vég, sőt! A játék legkeményebb pályái (igen, többesszám) még hátravannak. Olyan kemény pályák, amikor hajszál híján rávág az ember a billentyűzetre, hogy "MIÉRT B...TAD EL AZT A K.... UGRÁST TE .....?!?". Nálam szerencsére csak egy ásványvizes flakon sínylette meg a dühkitöréseket.

Na aztán mikor végre a legeslegutolsó főellenséget is sikerült leverni (ami az előzőek után már csak könnyed jutalomjáték), végre jön az utolsó videó, végre felkerül a pont az I-re, végre átlépjük az utolsó határvonalat, végre... vége.

A játék mellesleg az egyik legzseniálisabb program, amivel valaha találkoztam, minden egyes szögletéből süt a kreativitás és a humor. Viszont azt továbbra is tartom, hogy érdemes részletekben végigjátszani, mert egyhuzamban a sok egyediség, érdekesség hamar kiégetheti az embert.

Psychonauts, nem hiába emlegetnek téged akkora mély tisztelettel és rajongással sokan. Most már én is egy leszek ezek között!