Sznob leszek, de számomra nagyjából a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója a választóvonal, és úgy gondolom, a filmek már nem tudnak túl sok újdonságot felmutatni csili-vili technikai megoldások (IMAX, 3D) ide, érdekes formai kísérletek (például a dokumentumfilm és a játékfilm összeolvadása) oda. Habár a játékvilág is elkezdett visszataszító szórakoztatóiparrá válni a futószalagon gyártott folytatásokkal és a játékmenetek egyszerűsítésével, játékidők redukálásával, ám potenciál továbbra is maradt ebben a médiumban (a VR ennek ékes bizonyítéka), és úgy gondolom, a XXI. század elsőszámú tömegszórakoztató cikkei a videojátékok. A film másodhegedűssé vált, sokkal izgalmasabb egy történet aktív alakítójaként tevékenykedni, mint passzív nézőként befogadni valamit, amin végig gondolkodunk, mi hogyan alakítottuk volna a sztorit.

Ezt a kis felvezetőt azért kellett megtennem, hogy előre vetítsem, másképp, visszafogottabban viszonyulok egy kortárs filmalkotáshoz, és esetleg azt is hajlamos vagyok bennük értékelni, ami amúgy filmtörténeti szempontból már teljesen konvencionális megoldásnak számít. Így a 2016-os év egész jól szerepelt, mert bár a Top 5-öt összeállítani nem volt annyira nehéz feladat, de 1-2 címre tekintve szívesen kiterjesztettem volna egy tízes listává.

Mert amúgy voltak nagyon kellemes meglepetések idén szép számmal. Ha a Top 10-be nem is kerülne be, de egyértelműen pozitívan csalódtam egy-két blockbusternek szánt hősfilmben. A Deadpool például meglepett alpáriságával és brutalitásával, nem hittem volna, hogy a polkorrekt fősodorban ezt a szintet meg merik lépni (persze azért annyira nem mentek messzire az alkotók, de a Hangyaemberrel ellentétben az önirónia egészen működőképesnek bizonyult). S a legújabb Amerika Kapitány-mozi, a Polgárháború sem volt rossz, sőt sokkal jobban megvalósította azt a hősök közt generált konfliktust, szembenállást, amit Zack Snyder amúgy számomra alapjáraton sokkal szimpatikusabbnak tűnő Batman Superman ellen című „eposzában” tisztességesen elszúrt a „Mártázással”.

S bár még a rajongók körében is megosztó volt, de számomra pozitív csalódást okozott a nemrég befutott Star Wars-sztori, a Rogue One, melyet sokan megköpködtek nemcsak azért, mert eltért a Star Wars-konvencióktól, de jogosan azért is, mert karakterei és sztorija nem voltak a legkidolgozottabbak. Amit viszont el kell ismerni, az vitathatatlan pozitívuma: miként a Republic Commando a játékvilágban, úgy a Rogue One a filmek között bizonyította be, hogy lehet a jedik és fénykardok mellőzésével is jó Star Wars-mozit készíteni, mely nem mellesleg legalább olyan sötét és ambivalens, mint a Knights of the Old Republic 2.

star-wars-rogue-one-team.jpg

Hasonló okok miatt jött be az amúgy távolról sem hibátlan A könyvelő, mely úgy mutatott be egy érdekes karaktert, hogy közben izgalmas műfajfilm tudott maradni (ha sajnos engedett is a hatásvadászatnak). S ejtsünk szót Clint Eastwood Sully-járól, melyben Tom Hanks formálja meg a címszereplő pilótát, és bár ez sem egy hibátlan alkotás, de sokkal szerethetőbb és átélhetőbb drámát vázolt fel, mint a háborúellenesnek szánt, unszimpatikus patriotizmustól bűzlő Amerikai mesterlövész.

Voltak persze idén megosztó filmek bőven, melyek közül néhányat talán kicsit igazságtalanul szapultak, szaggattak meg a nézők és a kritikusok. Ilyen volt Nicolas Winding Refn Neon Démonja, melyen a Cannes-i Filmfesztiválon felháborodtak a nézők, ugyanakkor rengeteg dicsérő szót is kapott. Nálam akár még a Top 10-be is bekerülhetett volna, de azt én is elismerem, hogy pár Refn-film után már kicsit önismétlőnek tűnhet az amúgy kíméletlen szórakoztatóipar-kritikaként funkcionáló radikális Neon Démon. A Neon Démon elsősorban azoknak jöhetett be, akik Refn előző műveit is bírták, márpedig azok sem voltak könnyen emészthető darabok (a Bronson, a Valhalla Rising és a Csak Isten bocsáthat meg a kortárs filmkultúra legradikálisabb alkotásai, az agyondicsért Drive ezekhez képest atipikus Refn-darab, nem csoda, ha sokakat

De én a Snowdent, a sokat szidott, de amúgy néha kellemesen ironikus Virslipartit vagy az egyaránt szapult és dicsért 10 Cloverfield Lane-t is kedveltem, jóllehet, egyiket sem juttatnám be még a legjobb 20 cím közé sem. A Cloverfield Lane nekem speciel sokkal jobban tetszett, mint az alapfilm, a mockumentary Cloverfield, mely az akkoriban már agyonhasznált áldokumentarista stílussal próbált elkápráztatni. Ez a sztori viszont remek módon bővíti az univerzumot, és úgy átvág, mint ahogy egy profi kosaras zsákol. A Cloverfield Lane egyszerre önreflexív sci-fi és izgalmas pszichothriller, mely a Fűrészhez hasonlóan egy tökéletes csapdát állít ezúttal nem is annyira a karaktereknek, hanem a nézőnek.

10-cloverfield-lane.jpg

De ha már thriller és horrorkategóriánál járunk, akkor az idei évben nagyon pozitív visszajelzéseket kapott a Vaksötét, mely nemcsak egy nem konvencionális slashernek bizonyult, hanem a kegyetlen kaszabolás társadalmi vetületet is kapott benne. De emlékezetes volt a westernközegbe helyezett, szintén intelligens sztorit és jól kidolgozott karaktereket bemutató, amúgy viszont utolsó jeleneteiben meglehetősen hatásvadász Bone Tomahawk (itthon: Csontok és skalpok) is, melyben Kurt Russel ismét megmutatta, hogy tud ő színészkedni, ha nagyon akar. Na és persze az év végén lepett meg sokakat az Éjszakai ragadozók című thriller, mely számomra még kimaradt, de nem találkoztam olyan emberrel, aki eddig ne pozitívan nyilatkozott volna róla.

S meglepően jól teljesítettek idén a magyar filmek is – ha nem is a kasszáknál, de esztétikai értelemben mindenképp. Amennyire sokat szapuljuk az új, forgatókönyvcentrikus filmtámogatási rendszert, olykor olyannyira izgalmas, bár sajnos rosszul promótált és a nézők által szkeptikusan fogadott alkotást láthatunk (láthatnánk) a moziban.

Az idei év egyik nagy magyar sikerének számított az Oscarra is jelölt Tiszta szívvel (végül sajnos nem került be a mezőnybe), melyet szánom-bánom, de máig nem sikerült megtekintenem ilyen-olyan okokból kifolyólag. Azonban a hazai kritikusok a listán szereplő Hajdu Szabolcs-film, az Ernelláék farkaséknál mellett ezt tartják az év egyik legjobb hazai alkotásának, mely egy tolókocsis bérgyilkos ironikus, de annál izgalmasabb történetét meséli el.

Ezen kívül még nagyon érdekesnek ígérkezett Madarász Isti Hurok című sci-fije, mely az időparadoxon és az „örök visszatérés” problémájával foglalkozott egy hótegyszerű gengsztersztori keretei között. Formailag persze sokkal érdekesebb volt, mint tartalmilag, de így is emlékezetes alkotás a Hurok.

A Magyarországon ritka pszichothriller műfajával kacérkodott az ősszel bemutatott A martfűi rém, mely egy, az ötvenes évek végén valóban nagy botrányt kavart bűntényt dolgozott fel a politikai korrupció tükrében. Sopsits Árpád műve bár nem volt hibátlan, de ami nagyon ment neki, az a politikai kritika és az izgalmas sorozatgyilkos-thriller történetsémájának vegyítése.

S év végén futott be a tévéképernyőre készült, de moziminőségben megvalósított háborús film, a Szürke senkik, mely szintén nem egy egetrengetően zseniális alkotás, azonban az alacsony költségvetés ellenére remekül koreografált, könyörtelen és naturalista összecsapásokat bemutató első világháborús történet, remek, szívszorító csavarral a végén. Ismertük már a Köbli Norbert által írt profi forgatókönyvet máshonnan (amerikai és orosz háborús filmekből), mégis így, ebben a közegben a kissé sótlan szereplők ellenére nagy hatásű mű.

Na, de lássuk végre, mik bizonyultak az idei év legjobbjainak! A most következő öt alkotást nyilván jelen cikk szerzője válogatta ki, ezért elsősorban személyes véleményét tükrözi a toplista, azonban igyekezett odafigyelni a hazai és nemzetközi sajtó és természetesen a rajongó közönség reakcióira is az összeállítás szerkesztésekor.

5. Sing Street

A lista ötödik helyezettje nem kapott nagy reklámot, viszont annál pozitívabb lett a fogadtatása John Carney ír rendező nosztalgikus felnövekedési („coming of age”) történetének. A Sing Streetről a PC Guru Online-on is olvashattatok már, hiszen írtunk róla kritikát még augusztusban. S nem volt benne semmi olyan, ami az átlag popcornmozi-fogyasztót becsalogatná a mozitermekbe, nem volt egy túleffektezett látványpornó. A Sing Street nosztalgiafaktora miatt emlékezetes, mert egyszerre idézte meg a nyolcvanas évek popkultúráját és jellemző tinédzserfilmes műfaját, ugyanakkor pedig kiválóan rímel a jelen nehéz sorsú, kallódó fiataljainak dilemmáira (menni vagy maradni a rossz gazdasági helyzet miatt?).

sing-street-02.jpg

Hőse, Conor egy átlagos geek, akinek legalább olyan ócska a családja, mint az ír gazdaság, illetve lepukkant egyházi iskolája, a Syng Street, mivel szülei válófélben, bátyja pedig egy totális lúzer. Azonban ahogy az lenni szokott a nyolcvanas évek kultikus hollywoodi coming-of age sztorijaiban, mint az E. T., a Meglógtam a Ferrarival vagy a Vissza a jövőbe, a szürke senkiből „csináld magad” mozgalom keretében rocksztár lesz, aki elnyeri a „jócsaj”-t.

Persze ez egy végletesen klisés történet, mégis az önironikus és öntudatos cselekmény miatt rendkívül szerethetővé válik. Hiszen Conor nem másért lesz rocksztár, mint rajongása miatt. Mindannyiunk szembesült már azzal, hogy amit a moziban látunk vagy játékokban tapasztalunk, azt leutánozzuk, ha nagyon megtetszik. Conor is ezt teszi, s John Carney összekeveri a kemény valóságot a popkultúra mítoszaival, így a nyolcvanas évek alter- és punk-rockzenéivel. Így az, hogy Conor a gyógyegér haverjaival, sufnituningolt hangszerekkel és amatőr klippel a környék népszerű rockbandájává válik, itt nyíltan egy fantáziaképként jelenik meg, melyre Carney olyan elképzelt jelentekkel erősít rá, mint Conor gondolatai első nagy iskolai fellépése előtt, melyben egy már profi klip keretei közt a fiú hősszerelmesként megmenti Annt, a vágy titokzatos tárgyát.

Ugyanakkor pedig a Sing Street nem pusztán paródia, hanem megfelelő pillanatokban komoly drámává is tud válni. Azaz a klisés sztoriba be-betüremkedik a nyolcvanas évek ír valósága, mely éles kontrasztban áll a tévéből ömlő amerikai videoklipek sikermítoszával. Conor bátyja különösen fontos karakter, aki képtelen volt kitörni ebből a közegből, és elvesztve minden lehetőséget, családi házukba zárkózva reménykedik, hogy saját kárán tanult tapasztalatát öccse menekülésébe képes invesztálni.

Tehát a Sing Street egyfelől könnyed, élvezetes nosztalgiafilm, másfelől viszont rétegezett, több szempontból is érdekes alkotás, melynek ugyan szembetűnő sematikussága, ám az ironikus hangvétel és releváns „mondanivalója” miatt megbocsátható a történet eredetiségének vállalt hiánya. Számomra sokkal igazabb és átélhetőbb generációs film volt ez, mint a sokat dicsért, három évvel ezelőtti coming of age dráma, az elit „first world problem” réteget bemutató Egy különc srác feljegyzései.

4. Aljas nyolcas

Ha már az öniróniánál és a kliséknél tartunk, térjünk is rá a lista következő helyezettjére, Quentin Tarantino Aljas nyolcas című filmjére, melyet idén januárban mutattak be Magyarországon, és az év egyik legjobban várt alkotása volt (itt elolvashatjátok a filmről írott kritikánkat). Ezt a „hówestern”-t stílusosan egy hatalmas, hóviharos hétfői napon volt szerencsém megtekinteni, s utána majdnem én is egy fogadóban voltam kénytelen dekkolni, mert mert a vasúti közlekedést úgy megrekesztette a havazás, mintha legalábbis a nagy vadnyugati transzkontinentális vasútépítés kellő közepén lennénk.

the-hateful-eight-1.jpg

Amúgy nagyon örültem neki, hogy a Django elszabadul után ismét „igazi” westernt rendez Tarantino. Habár Tarantinonak minden filmje valamilyen szinten „western”, gondoljunk a Kill Bill spagettiwesternes párbajjeleneteire és zenéire, vagy a Becstelen Brigantyk Sergio Leonés felütésére. Ezért is már sok Tarantino- és westernrajongó vágyott egy tarantinoesque vadnyugati filmre, melyben a direkt túltolt és gunyoros nosztalgiával előadott klisés sztori hirtelen megtorpan, kimerevedik, és a karakterek elbeszélgetnek valami oda nem illő dologról, vagy elfilozofálgatnak az életről és (kortárs) popkultúráról.

A Django elszabadul nem teljesen váltotta be a hozzá fűzött reményeket, én legalábbis egy sokkal inkább gunyoros Django-parafrázisra, és nem egy újabb epikus, fontoskodóan antirasszista kései Tarantino-mozira vágytam. Tarantino ezt a témát hagyja meg azoknak a nálánál sokkal komolyabb alkotóknak, akik rendezői pályájuk során kicsit kevesebbet használták azt a bizonyos „n” betűs szót (habár mostanában sem Spike Lee-nek, sem Steve McQueennek nem megy). Őt pont azért szeretjük, amiért az Aljas nyolcas is egy remek mozi volt: egy klasszikus, mára megfáradt műfajt remek módon forgat ki, ugyanakkor nosztalgikusan feleleveníti benne a zsáner nagy címeit (például a táj, a felütés, a zene egyértelműen a Django alkotójának, Sergio Corbucci másik kult-klasszikusára, A halál csöndjére utal).

Az Aljas nyolcassal közel egyidőben érkező, erős atmoszférájú, de kicsit széteső A visszatérő, a már említett horrorwestern, a Bone Tomahawk, a gyengus A hét mesterlövész-remake, az itthon kvázi ismeretlen In the Valley of Violence vagy a kortárs közegbe helyezett klasszikus ostromwestern-cselekményváltozat, a Hell or High Water életet leheltek a zsánerbe. Tarantino a saját útját járta, és vérfrissítés helyett inkább szétfeszítette a westernműfaj határait.

Ezúttal azonban a posztmodern újrahasznosítás királya nem akart beletuszkolni „progresszív tartalmat” filmjébe, hanem – s emiatt is kapta a legtöbb kritikát az Aljas nyolcas – kilencvenes évek eleji műveit (főleg a Ponyvaregényt) megidézve sokunk számára ismerős emberi történeteket, sorsokat mutatott be. Az Aljas nyolcasnak ugyanis a hit volt a fő mozgatórugója: ki egy ideológiában, ki pedig abban hitt, hogy működni fog a terv, az összeesküvés, amit a főszereplő fogadó köré szőttek látszólagos tulajdonosai.

Amellett, hogy a párbeszédek újfent zseniálisak, a karakterek szerethetők minden mocsokságukkal együtt, ez az egyhelyszínes sztori a régi Tarantinót idézően remekül vegyíti a különböző hangnemeket, és mikor éppen röhögünk egy groteszk történeten (a Samuel L. Jackson karaktere által előadott bizarr polgárháborús „mese” egyszerre nevettető és szörnyű), jön egy epizód, mely szó szerint arcunkba sprickolja a vért.

Apropó vér: Tarantino ezúttal nagyon spórol az akcióval és a brutalitással, s pont ezért rendkívül erős a három órás film fináléja. Azonban egyáltalán nem érezzük, hogy mindez három óráig tartana, mert az atmoszféra és az (itt) kiváló színészek(ké tett sztárok) által előadott karakterek magukkal ragadnak. Samuel L. Jackson mellett Kurt Russel is ismét remek, Jennifer Jason-Leigh brutálisan ronda és atipikus női karaktert formál meg, s még a számomra kicsit unszimpatikus Channing Tatum is valahogy jól áll az Aljas nyolcasnak. „A visszatérő” így számomra 2016-ban nem is Leonardo Di Caprio, hanem Quentin Tarantino, aki végre visszatalált régi önmagához.

3. Érettségi

Mára a tömegfilmek mellett a művészfilmek is önismétlővé, unalmassá váltak. Manapság nagyon trendi, bejáratott sémák vannak arra, hogy valaki fesztivál versenyprogramba kerüljön, elég egy jól megválasztott téma vagy stílus. Ilyen az amúgy számomra nagyon szimpatikus, de az évtizedek során kicsit manírossá dermedt minimalista-dokumentarista stílus, mikor az eszköztelen színészi játékkal előadott, hétköznapi sztori igazából nem rejt maga mögött semmi különöset. Jól megcsinált, korrekt, de semmiképp sem emlékezetes filmek születnek, ha ezt a stílust hatásként, és nem eszközként alkalmazzák. Az északi mozinak nagy rajongója vagyok, de A modell, Az ember, akit Ovénak hívtak, a Fúsi vagy Az én csontsovány nővérem már lejárt lemezek, ráadásul a híres skandináv fekete humor sem olyan gördülékeny bennük, olcsó szentimentalizmusba fullad. Értékelendő, hogy jön néha-néha olyan bizarr alkotás, mely ezt a stílust szétfeszíti – ilyen Anders Thomas Jensen Férfiak és csirkék című groteszkje, melyben egy igen elborult fordulat gyilkolja meg a film realizmusát, főszerepben a remek, tipikus faarcú szerepeiből itt kitörő Mads Mikkelsennel.

graduation-2016.jpg

A minimalista stílust tehát egyfelől az ilyen abszurditásokkal lehet meghaladni. A másik pozitív példáért nem kell messzire menni, elég a román filmművészetre tekinteni, mely egyébként nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a minimalizmus eladhatóvá váljon többek között Cristian Mungiu 4 hónap, 3 hét, 2 nap című drámájának köszönhetően, mely a Zseton és beton mellett a 2000-es évek elején indult „román újhullám” egyik alappillére lett. Mungiu és mások is azzal tudtak újat mutatni, hogy náluk ez a minimalizmus összekapcsolódott a közelmúlt (a Ceaușescu-éra) emlékezetével és a jelen valóságával.

Ennek lett a terméke Mungiu legújabb műve, az Érettségi, mely stilisztikailag semmit sem újít, sőt tartalmilag is marad a kortárs román filmművészet fő koncepciójának elkötelezettje, azaz az államszocializmusból és a rendszerváltás sikertelenségéből vezeti le a főszereplő középosztálybeli család erkölcsi züllését. Mely züllés nagyon ismerős kelet-európai tapasztalat. Cristian Mungiu művének nagy érdeme ugyanis az, hogy kíméletlenül szembesít a mutyizással, a minden szinten jelenlevő korrupcióval és a hatalom korrumpálhatóságával. Pedig a sztori csak egy egyszerű érettségi vizsgáról szól, melynek sikeres teljesítésére nagy esélye van a 17 éves Elizának, a főorvos Romeo lányának. Azonban egy nap a lányt megtámadják és megerőszakolják fényes nappal, a nyílt utcán. Ez teljesen összeroppantja lelkileg Elizát, aki kijelenti, hogy az érettségit sem fogja tudni letenni. Édesapja persze tántoríthatatlan, és mivel értelmiségiként tisztában van vele, hogy Romániában minden szép lassan elrohad a gazdasági-politikai züllés miatt, így azt szeretné, ha lány a kitűnő eredménnyel végezve bejutna egy angliai egyetemre, hogy új, jobb életet kezdjen Nyugaton.

A sztori tétje így az, hogy a rendőrbarátok felhasználásával, a polgármesternél lobbizással és az oktatásügy megvesztegetésével Romeo kézre kerítse az erőszaktevőt és „megbuherálja” az érettségi eredményeket. Azaz egy olyan émelyítő bűnfilm az Érettségi, melyben nincs köntörfalazás, nincs az eseményeket kívülről személő, mindent a helyes mederbe terelő hős, Romeo maga is elmerül abban a korrupt rendszerben, amelyet megvet, és amelytől lányát félti. Vagyis Cristian Mungiu művében az bomlik ki a maga természetes életszerűségében (ezért kell a dokumentarista-minimalista stílus), hogy nemcsak a felső hatalom, hanem az átlagember, a társadalom is felelős a rendszerváltás „elmaradásáért”. Hiába volt forradalom 1989. decemberében, hiába reménykedtek a kommunista vezér kivégzése után az emberek a demokrácia és a jobb élet győzelmében, húsz év után nyilvánvaló, hogy a fejekben nem történt meg a rendszerváltás. Ezt a mocskot mutatja be nagyon hitelesen és remek karakterekkel / színészekkel az Érettségi egy sajátos bűnügyi történet keretei között.

2. Ernelláék Farkaséknál

Mint írtam, a dokumentarista stílus kifáradt, de az Érettségi mellett Hajdu Szabolcs idei nagydobása is bizonyítja, hogy ennek az ötvenes évek végén elterjedt irányzatnak is lehet létjogosultsága, ha kellőképp motivált használata. Aki pedig ismeri Hajdu filmjeit, az tudja, hogy nála aztán semmi sincs véletlenül. Ugyan előző alkotása, a 2014-es Délibáb nem sikerült túl jól, akármennyire kreatív is volt a western sémáinak a kortárs Hortobágyra helyezése, viszont balladai történetét szürreáliába hajló képekkel mesélte el. S Fehér tenyér című, Oscar-díjra is jelölt sportdrámájában pedig a minimalizmust következetesen használta fel az egyébként saját tornász testvére által eljátszott főszereplő bizonytalanságának, kiégett személyiségének ábrázolására.

ernellaek-farkaseknal.jpg

Az Ernelláék Farkaséknál is hasonlóan erős koncepcióra épült. Olyannyira, hogy ez az egyszerűnek látszó sztori nemcsak megvalósítása, de vetítése miatt is emlékezetes darab 2016-ból. Sőt sokáig azon vaciláltam, hogy ezt nevezzem 2016 legjobb filmjének, mert annyira emberi, annyira őszinte, életszerű, mégis filmszerű történet, melyben a képeké, a mozgóképé a főszerep. Ugyanis Hajdu Szabolcs a Délibáb után visszatért régi önmagához, azaz személyes, mindenkit érintő történetet mesélt el. A Délibáb sem jutott volna persze arra a sorsra feltétlenül, hogy egy felemás alkotás lesz, ha a rendező és a finanszírozó intézmény, a Magyar Nemzeti Filmalap nem rúgják össze a port, és nem húzódik el az előkészület és a forgatás, de az is tény, hogy hiába a rendező hajdúsági tanulmányútja ihlette történet, szereplői akkor is távol maradtak tőlünk.

Az Ernelláék Farkaséknál viszont nagyon közel került nézőjéhez. Szó szerint is, mivel Hajdu és felesége, Török-Illyés Orsolya saját lakásukban forgatták a filmet, és a vetítéseket is oda szervezték a hagyományos mozibemutatók mellett. Az alkotók bevallásuk szerint is ezzel azt szerették volna, ha velük együtt gondolkodik el a néző a filmben kibomló hétköznapi, családi drámáról, generációs konfliktusról.

Egyébként a sztori hajszálvékony: Ernella Eszter húga, aki párjával, Alberttel és kamaszlányukkal eddig az Egyesült Királyságban dolgoztak, de anyagi okokból és egy személyes konfliktus miatt haza kellett költözniük nemlétező családi házukba. Így Eszter fogadja be őket, aminek Farkas, férje nem nagyon örül, főleg, hogy úgy tűnik, az ő házasságukat is csupán kisfiuk tartja össze. Az Ernelláék Farkaséknál így arról szól, hogy ez a négy felnőttnek látszó ember hogyan oldja meg azt a problémát, hogy együtt kell élniük, és mit tudnak tanulni egymás elcseszett életéből.

Hajdu Szabolcs műve mindezt tényleg megdöbbentően életszerűen bontja ki, ami már csak azért is megy neki, mert mindent a saját lakásukon forgattak, a főszerepeket (Farkas és Eszter) ő és felesége játsszák, a két gyerek pedig szintén saját lányuk és fiuk. Így akkor is érezzük a szoros kötődés, kapcsolat és a feszülő ellentétek valóságosságát Hajdu és Török-Illyés között, ha nem tudunk semmit arról, hogy nekik és a gyerekeknek mi köze van egymáshoz. Azaz ritka pillanatoknak, jeleneteknek lehetünk szemtanúi, ha megnézzük az Ernelláék Farkaséknál című filmet, hiszen pont az az ismerős „élet” bontakozik ki előttünk másfél órában, amit magunk is megélünk, de nem feltétlenül reflektálunk rá. Nem látjuk, hogyan nyújtunk segítő kezet valakinek, miközben a háta mögött kicikizzük őt; s nem látjuk azt sem, hogy milyen dolog az, ha valakihez benyaljuk magunkat, de meglopjuk vagy legalábbis szóban hátba támadjuk.

Tehát a dokumentarizmust itt szélsőséges mértékben felfokozza Hajdu Szabolcs, de ezt a stílust soha nem éreztük még szükségesebbnek, mint az Ernelláék Farkaséknál című remek drámában. S ha ez még nem lenne elég, akkor a filmben van egy nagyjából 5-7 perc közti hosszú, megszakítatlan, folyamatos mozgásban rögzített felvétel, mely amúgy nemcsak hatalmas operatőri és rendezői teljesítmény, de kulcsfontosságú lelki folyamatot jelenít meg, pedig a képen csak annyi zajlik, hogy Farkast megvicceli kisfia, és elbújik előle. Azonban az a felfokozott, irreális kétségbeesés, ami Farkas arcára ül és kapkodó mozdulataiból kiérezhetó, brilliánsan mutat rá a szőnyeg alá sepert, elhallgatott családi konfliktusokra.

1. A szobalány

A toplista összeállításakor természetesen nemcsak az volt a szempont, hogy egy jó sztorit, jó karakterekkel, különleges stílusban adjanak elő, hanem hogy ezekkel együtt még mindezek olyan nagy hatással legyenek a nézőre, mely miatt nem feledjük el egykönnyen az adott filmet. Nos, számomra és még sok kritikus és nézőtársam számára ilyen mű volt Park Chan-wook legújabb nagydobása, A szobalány.

the-handmaiden.jpg

Park Chan-wook sokatok számára bizonyára az Oldboy, illetve a Bosszú-trilógiája kapcsán lehet ismerős. A dél-koreai rendező, és általában a dél-koreai filmesek nyugati embernek szokatlan, szokatlan stílusban előadott történeteket mesélnek el, melyeket mi talán még irreálisnak is tartunk, de az ottani társadalmi normák szerint annyira nem is meglepő például, ha egy nőnek „kuss” a neve még manapság is, s az ebből keletkező frusztráció valamilyen pszichothriller vagy kísértethorror formájában ölt testet a filmvásznon (Két nővér, Bedevilled).

Park Chan-wookot szokás „a dél-koreai Tarantino”-ként is emlegetni pont azért, mert európaiként megfelelően bizarr látvány, mikor az Oldboyban a főhős betol egy nyers polipot az arcába bosszúhadjárata közben, amit azért indított, mert évtizedekig fogva tartották egy szobában. Az emberrablás és a szervkereskedelem, ami A bosszú urában is megjelenik, sajnos mindennapos dolog, csak mi élünk egy egyre kevésbé biztonságos burokban.

A szobalány hasonlóan bizarr történet, mint az Oldboy, jóllehet, Park Chan-wook ebben a művében kifejezetten spórol a brutalitással, és sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a karakterek és a köztük levő kapcsolatok kidolgozására. A kissé gyengébb Stoker után ez pedig egy nagy visszatérés Park számára.

Az alaptörténet szerint a harmincas évek vége felé járunk, Korea japán megszállása idején, mikor egy japán úrnő, Hideko szolgálatába áll Sook-Hee, a félénknek tűnő cseléd. Igen ám, de ez a Sook-Hee nem is olyan szende szűz, mint amilyennek elsőre látszik, minthogy a szélhámos Fujiwara bérelte fel annak reményében, hogy segítségével Hideko bizalmába férkőzve megszerezhetik annak vagyonát. Persze később egy újabb ördögi konspirációra derül fény, mely már inkább Hideko elnyomó nagybátyja ellen irányul, aki szexuálisan kizsákmányolja a nőt. A számításokba csak akkor csúszik hiba, mikor nem várt módon Hideko és Sook-Hee között gyengéd érzelmek lobbannak fel.

A szobalánynak már a története is nagyon izgalmas, mivel a felszínen egy rendkívül csavaros thriller-melodrámáról van szó, mely egy pillanatra sem ül le, végig maximális fordulatszámon pörög a cselekmény. Azonban ha csak ennyi lenne az egész, akár még hatásvadásznak is nevezhetnénk a különleges atmoszférájú, remek zenei kísérettel előadott filmet. Park Chan-wook azonban tovább megy ennél, és ahogy az Oldboy nem egy konvencionális bosszúfilm, úgy A szobalány is egyre intelligensebb és mélyenszántóbb lesz az első 30 percet követően.

Ugyanis a centrumban itt az áll, amit már említettem: a dél-koreai nő és a társadalmi normák. Ráadásul mindez politikai színezetet is kap, hiszen az ősi konfliktuson alapulő koreai-japán ellentét jelenik meg Park thrillerjében a két nő drámáján keresztül. Természetesen egyáltalán nem egyoldalú módon, hiszen Hideko és Sook-Hee is rafinált, a „jó” és „rossz” morális megkülönböztetésbe be nem illeszthető karakterek, akik csupán azért játszanak el bizonyos társadalmi szerepeket, mert ezeket tudatosan használják fel testi-lelki felszabadulásukhoz.

S A szobalány nemcsak összetett története, de megvalósítása miatt is megérdemli, hogy 2016 legjobb filmjének tartsuk. Legalábbis azt kérdezem, hogy mi más is lehetne a legjobb film, amelynek kulcsjeleneteit megtekintése után pár hónappal is újra és újra megnézed? A szobalány abszolút ez a kategória: tele van jobbnál jobb emlékezetes epizódokkal, melyek a zenével és a képi megvalósítással, a zseniális vágással együtt örökre a néző agyába égnek. Ilyen például a végső nagy leszámolás szekvenciája, mely egy epikus párhuzamosan szerkesztett képsor, melyben a három főszereplő történetének végkifejlete kerül egymás mellé a „dél-koreai Hans Zimmer”-ként is emlegetett Jo Yeong-wook briliáns dallamainak kíséretében.

Természetesen azt semmiképp sem állítom, hogy A szobalány tökéletes film, mert olykor enged a hatásvadászat csábításának (avagy 1-2 leszbikus szexjelenetet nem biztos, hogy ilyen hosszúságban indokolt volt bemutatni), és az első 30 perc kicsit döcögős. De az összhatás olyan katarzist okoz, főleg ha moziban fogadjuk be, hogy egy, nagy libabőrré változunk a stáblistát nézve, és legszívesebben felugranánk a moziterem plafonjáig, hogy átbokszoljuk azt puszta öklünkkel.

Mindezek után pedig a kérdés adott: szerintetek mik voltak 2016 legjobb filmjei?