Nemrég újranéztem az összes Végső állomás-filmet és kijelenthetem, hogy az első kettő mind a mai napig megállja a helyét. A 2000-ben megjelent első rész merőben újnak és izgalmasnak hatott a fénykorukat élő tinihorrorok között, a 2003-ban érkezett Végső állomás 2 pedig sikeresen felül tudta múlni az előzmény sikerét és vált a rajongók örök kedvencévé. A koncepció végtelenül egyszerű: ha kijátszod a halált, az visszatér és benyújtja a számlát, méghozzá meglehetősen brutális módon. A 2006-ban bemutatásra került Végső állomás 3 egyfajta vízválasztónak is tekinthető, hiszen hiába volt a főszereplője a gyönyörű Mary Elizabeth Winstead, itt már lehetett érezni, hogy kezd kifulladni az alapötlet. 2009-ben – mikor javában tombolt a 3D-láz és még a Fűrész is kapott egy erre felhúzott részt – landolt a mozikban a negyedik Végső állomás-film. Ezt is megnéztem a napokban és bátra állíthatom, hogy mind közül a leggyengébb. Semmi újat nem tesz hozzá az eddigi ismertekhez, ráadásul az elején lévő autóverseny-katasztrófa is rohadt gyenge. Kész felüdülés volt mindezek után a 2011-es ötödik rész, aminél egyrészt kaptunk egy baromi jó kezdést (a híd leszakadása), másrészt hiába lógott ki a 3D-lóláb, a halálesetek kreatívak lettek – gondoljunk csak a szemműtétre. Ráadásul az ötödik rész nagyszerűen kapcsolta össze a sztorit a legelső filmmel, hiszen a végén a 180-as repülőjárat katasztrófája következett be.
Stefani, a Vérvonalak főszereplője (Kép forrása: NPR)
Több mint 10 év szünet következett és csak most, 2025-ben jött el a pillanat, hogy a Végső állomás visszatérjen a mozikba. Zach Lipovsky és Adam Stein rendezők nem aprózhatták el a dolgot, hiszen egy 25 éves franchise esetében a mai mozilátogatók többsége már azt sem tudja, melyik volt az első rész vagy mi ez egyáltalán. Amellett tehát, hogy ismét elmagyarázzák, miért tér vissza a halál és ragadja el azokat, akiknek rég a földben kéne nyugodniuk, úgy kellett összerakni a hatodik fejezetet, hogy az a régi rajongókat is kiszolgálja. Már itt az elején elspoilerezem, hogy ez sikerült: a Vérvonalak tényleg a második legjobb rész lett a Végső állomás 2 után és nemcsak a kreatív halálesetek miatt. A sztori például a múltban, az 1960-as évek végén indul, mikor Iris Campbell-t elviszi a pasija az épp megnyitott Skyview-toronyba ünnepelni. A város legmagasabb épülete kombinálva az üvegpadlóval nem túl jó előjel és meg is történik, aminek meg kell történnie: brutális katasztrófát nézhetünk végig. Ezután viszont a jelenbe ugrunk és kiderül, hogy Iris egyik leszármazottja, Stefani újra és újra ezzel a borzalmas eseménnyel (rém)álmodik. Felkerekedik hát, hogy megkeresse rég halottnak hitt nagymamáját, aki annak idején előre látta a torony leomlását és sikeresen kimenekítette az embereket – akikért viszont a halál szép apránként visszatért.
A kerti sütögetés nem várt fordulatot hoz (Kép forrása: The Wrap)
Az öreg kaszás lassan dolgozik, ezért Iris családja csak most kerül terítékre. Innentől adott a feladat: Stefani és a többiek rá kell, hogy jöjjenek, miként játszhatják ki megint a halált. A nagyi évtizedekig elbarikádozta magát egy távoli házban és ki sem lépett onnan, viszont természetesen kezdetben senki nem hisz ebben a furcsa elméletben és csak legyintenek Stefani intő szavaira – aztán persze pórul is járnak. Maga a sztori kicsit belemagyarázósabb, mint a korábbi részek esetében volt, méghozzá annak ellenére is, hogy Stefani viszonylag hamar rájön, hogy a halál vadászik rájuk. Innentől inkább az a kérdés, hogy miként élhetik túl egyáltalán azt is, ha csak otthon tengődnek. Egy háztartásban ezernyi veszély leselkedik az emberre, erre pedig szépen reflektál is a Vérvonalak. De mi a helyzet a halálesetekkel? Szubjektív véleményem, de szerintem ebben a részben látható az egyik legelcseszettebb, már-már komikusnak ható halálnem (egy kukásautóval) az egész szériából. Poénokat direkt nem akarok lelőni, de párszor direkt húzzák az ember agyát és betolnak olyan jeleneteket, amikről azt hihetnénk, hogy a következő pillanatban megtörténik a kegyetlen halál – aztán mégsem. Ebből a szempontból egész meglepő fordulatokkal képes operálni a film.
Talán nem volt jó ötlet az orrkarika! (Kép forrása: IMDB)
Aztán ott van még egy nagyon fontos adalék: a tavaly elhunyt Tony Todd karaktere, JB (William John Bludworth). Mindig is egy nagyon misztikus figura volt, akiről nem sokat tudhattunk, azon kívül, hogy jól ismeri a halál piszkos kis játszmáit. JB itt kap egy amolyan előzménytörténetet, ugyanakkor szívfacsaró búcsút is, ami egyszerre vonatkozik a filmbeli JB-re és egyúttal Tony Toddra egyaránt, hiszen a forgatás alatt már a rákkal küzdött. Emellett a lezárás is kellőképp ötletes. Nincs elvarratlan szál vagy a levegőben lógó sztori-foszlányok, amiket egy folytatás kellett, hogy lezárjon (mint Alex végzetét a második rész). A CGI nagyon rendben van, végre elfelejthetjük a borzalmas 3D-effekteket és ezúttal is érdemes figyelni a felhangzó dalokra, ugyanis előrevetíthetik egy-egy kulcsjelenet eseményeit. Mint említettem, egy hatalmas torony kapja a főszerepet a film elején és az itt bekövetkező katasztrófának bőven ott a helye a második rész autópályája vagy az ötödik rész leomló hídja mellett, annyira bitang látványosra és gore-ban tocsogóra sikeredett.
A Vérvonalak tehát hosszú idő után az első olyan Végső állomás-film, amire nem sajnáltam a jegyárat. Itt-ott egész váratlan, húz pár meglepőt, egészen véres (egy szimpla italautomata vagy fűnyíró is lehet halálos!) és igazából a színészek is rendben vannak. A franchise rajongóinak kihagyhatatlan darab – nekik a kis utalások és easter eggek különösen fognak tetszeni! –, viszont mivel kvázi az alapoktól mutatja be újra az egész koncepciót a halállal, az előérzettel meg a többivel, simán szórakoztató lehet azoknak is, akiknek eddig kimaradt a teljes széria. Én pedig nagyon bízom benne, hogy a mozipénztáraknál is jól fog szerepelni, mert egy ennyire korrekt reboot után kár lenne elengedni pont a Végső állomást, szóval nyugodtan jöhet a folytatás!
Egy biztos: horror-rajongóknak ez egy tökéletes mozis program!
Borítókép forrása: Empire Magazine
