Ez a hét felettébb fontosnak mondható a mozgóképek terén, hiszen egy igazi filmtörténeti mérföldkő is az ünnepeltek között van – már amennyiben annak tekinthető az egész iparágat megváltoztató MCU megalapozása. De ha már szóba került Vasember, Tony Stark harmadik önálló filmjének premierjét is május elejére igazították anno, összesen tehát két tortát kell venniük a Disney fejeseinek. Emellett pedig videójátékos fronton is volt némi mozgolódás az aranyat érő eső havában: többek között a sokak által a széria legjobbjának tartott The Elder Scrolls 3: Morrowind és a Resident Evil-széria legújabb (nem ráncfelvarrott) felvonása, a Village is ekkor kezdte el meghódítani a játékosok szívét. Lássuk tehát az e heti felhozatalt!

Filmek

Kezdjük is az imént említett alapkőletétellel. Cirka 15 esztendővel ezelőtt (igen, én is nehezen akarom elhinni), 2008. május 2-án hódította meg a mozivásznakat (a tengerentúlon legalábbis) az a Vasember (Iron Man), amiről talán még maguk az alkotók sem gondolták volna, hogy ilyen elképesztő sikerrel fogja beindítani az univerzumépítés azóta is zakatoló motorját. A mostanában leginkább A Mandalóri miatt reflektorfényt élvező Jon Favreau rendezése egészen frissnek hatott a piacon, hiszen akkoriban még egyáltalán nem fuldokoltunk annyira a képregényfilmekben. A siker persze nem csak az újdonság varázsának volt köszönhető, hanem annak is, hogy egy minden ízében remek moziról beszélünk (nekem személy szerint máig a kedvenc MCU-filmem), ami Sam Raimi Pókember-filmjei (szigorúan az első kettő!) után ismét megmutatta, hogy is néz ki egy remekbeszabott adaptáció. Azt már talán mondanunk sem kell, hogy Robert Downey Jr. valósággal lubickolt a főállású hedonistából szép lassan céltudatos hőssé váló Tony Stark szerepében – nem csoda, hogy a könnyes búcsúig még számtalanszor magára öltötte az egyre modernebb technológiával készülő szerkót.

Például a 2013. május 3-án berobbant Vasember 3-ban, amit már nem Favreau, hanem Shane Black (Rendes fickók, Predator – A ragadozó) rendezett, és amire felettébb haragszom. Mármint nem konkrétan a filmre, hanem a marketingkampányra, az előzetesek ugyanis egy komoly és drámai történetet vetítettek előre, az opusz viszont tele volt poénkodással (néha teljesen indokolatlanul), és csak helyenként tudott valódi mélységet vinni a sztoriba. Ettől függetlenül persze remek volt az akció és a látvány, Ben Kingsley jól láthatóan élvezte a forgatást (bár pont az ő karakteréhez köthető az egyik legnagyobb „mi a franc?” pillanat), és emellett Gwyneth Paltrow is jobban kibontakozhatott Pepper Potts szerepében, de a pozitívumok még így sem tudták elnyomni a keserű szájízt, amit azért éreztem, mert teljesen másra számítottam. A második epizódnál azért így is jobb lett (legalábbis szerintem), de összességében sajnos csalódnom kellett a végeredményben – bár a mostani Marvel-filmeknek köszönhetően sikerült feljebb kúsznia a listámon.

William Shakespeare drámáit már sokan és sokféleképpen próbálták meg filmre vinni (jobbára sikertelenül), ezek közül pedig messze kiemelkedik az 1948. május 4-én bemutatkozott Hamlet, ami leginkább azzal írt történelmet, hogy brit alkotásként vihette el a legjobb filmnek járó díjat a 21. Oscar-gálán (emellett még három aranyszobrot zsebelt be a rendezvény során). Sir Laurence Olivier (ő játszotta egyébként a főszerepet is) ráadásul felettébb merészen bánt a jól ismert királydrámával, hiszen a politikai szálat például egy az egyben kihagyta belőle (kukázva ezzel a szöveg egy jelentős hányadát), így a film sokkal inkább érződött a bosszúra szomjazó Hamlet személyes tragédiájának. Emellett az Ödipusz-komplexus kihangsúlyozása is rendkívül radikális lépésnek bizonyult, de a sajátos értelmezés végül bevált, hiszen a kritikusok és a nézők egyaránt odáig voltak a végeredményért.

Játékok

A 2009. május 1-jén megjelent X-Men Origins: Wolverine azon ritka példák egyike, ami bizonyította, hogy igenis lehet jó egy filmből készült videójáték – sőt, akár még jobb is, mint az alapmű. Ez mondjuk ebben az esetben pont nem volt annyira nehéz, mivel a Hugh Jackman nevével fémjelzett X-Men kezdetek: Farkas egy kifejezetten rossz mozi lett, de ettől függetlenül dicséret illeti a Raven Software fiait és lányait, hogy ilyen jól ráéreztek a karakter ízére. A legmenőbb mutáns ugyanis – a filmmel ellentétben – valóban a legmenőbb mutáns volt ebben a brutális (egyáltalán nem véletlen a 18-as karika!) akciójátékban, ami egyszerre szólt a szórakozásra vágyókhoz és a képregények rajongóihoz is – utóbbiról természetesen a rengeteg kikacsintás gondoskodott. A remekbeszabott kaszabolás ráadásul felettébb változatos helyszíneken zajlott, így még az sem nagyon tűnt fel, hogy voltaképp mindig csak az adamantium-karmokat élezzük a történet során. Elmondható tehát, hogy a hibái ellenére is egy élvezetes adaptációt rakott le az asztalra a manapság leginkább a Warzone 2.0-val foglalatoskodó csapat.

2002. május 2-a egy valódi pirosbetűs ünnep volt a szerepjátékok kedvelőinek, ekkor jelent meg ugyanis a The Elder Scrolls 3: Morrowind, amit sokan a széria legjobbjának tartanak – méghozzá nem véletlenül. Persze az egy kaptafára épülő küldetései és a nem túl élvezetes harcrendszere miatt ma már egyáltalán nem olyan szórakoztató, mint 21 évvel ezelőtt, de ez a világon semmit nem von le az érdemeiből. Kezdve azzal, hogy a történetnek helyet adó Vvardenfell szigete távolról sem nevezhető sablonos fantasy helyszínnek, így annak felfedezése minden egyes másodpercben csodálkozásra késztette az egyszeri játékost. A felfedezés pedig szó szerint értendő, a Morrowind ugyanis egy rendkívül hardcore alkotás volt, amelyben nem jelölők mutatták az aktuális úticélt, hanem bizony a naplónkat és az ilyen-olyan feljegyzéseket bogarászva kellett rájönnünk, hogy merre van az arra. Ez a mai felgyorsult (és megjelenésekkel telített) világban már lényegében elképzelhetetlen (AAA berkekben legalábbis), de akkoriban bizony ez adta az élmény sava-borsát. No meg a szériára azóta is jellemző szabadság, melynek köszönhetően a végtelenségig halogathattuk a Dagoth Urral való összecsapást. Szívből reméljük, hogy egyszer révbe ér a Skywind nevezetű projekt, ami a Skyrim motorjával igyekszik életre kelteni ezt a klasszikust.

És most térjünk vissza egy kicsit a vérengzéshez. Méghozzá szó szerint, a 2003. május 2-án debütált BloodRayne-ben ugyanis egy felettébb dögös, félig ember, félig vámpír hölgyeménnyel, Rayne-nel szívhattuk ki a náci katonák (meg a zombik és egyéb rémségek) vérét, miközben dupla pengével felvértezve kellett rendet tennünk a soraikban. Ehhez a nem túl eredeti (ám annál élvezetesebb) recepthez jöttek hozzá az akrobatikus mozdulatok és a Mátrix-filmeket idéző időlassítás, melyeknek köszönhetően minden egyes összecsapás elképesztően látványosra sikeredett. Emellett persze lövöldözhettünk is, de igazából annyira remekbeszabott lett a kaszabolás (pláne, hogy hősnőnk fejlődött is a kaland során), hogy csak ritkán éreztük szükségét a ravasz elsütésének. A Terminal Reality mára kultikus hack and slash akcióorgiája később egy folytatást, felújítást és három borzalmas filmadaptációt (innen is köszönjük, kedves Uwe Boll!) is kapott, de a legtöbben talán egyetértenek abban, hogy a vöröshajú dhampir első ámokfutása sikeredett a legemlékezetesebbre.

Ethan Winters kálváriája alsó hangon is új életet lehelt a 6. epizóddal identitásválságba kerülő túlélőhorror-szériába, így egyáltalán nem csoda, hogy a 2021. május 7-én befutott Resident Evil Village is a hetedik rész nyomvonalán haladt tovább. Ebből kifolyólag ismételten az arctalan főhős felett vehettük át az irányítást (újfent belső nézetből, bár a legújabb kiadásnak köszönhetően már akár TPS-ként is átélhető a kaland), aki egy romániai falucskában igyekszik megmenteni elrabolt lányát. A különleges hangulatról tehát már maga a helyszínválasztás is gondoskodott, a miliőt pedig vámpírok és vérfarkasok koronázták meg – élükön természetesen az ikonikus Lady Dimitrescuval, aki nem csupán a szériának vált emblematikus főgonoszává, de a mémvilágot is pillanatok alatt meghódította – a cosplay-ről már nem is beszélve. A Village ugyan nem volt annyira félelmetes, mint a valóban hidegrázós hetedik rész, de a változatos helyszínek, a lenyűgöző prezentáció és a remek karakterek gondoskodtak a sorozattól elvárt minőségről.

Ezek lettek volna az e heti ünnepeltjeink, de a sorból természetesen most is kimaradt néhány tétel. A 2008. május 2-án (tehát a filmmel egy időben) debütált Iron Man például nagyszerűen prezentálta, hogy milyen NE legyen egy filmből készült játék, a szintén május 2-án, csak épp 2014-ben belengett The Amazing Spider-Man 2 pedig pontosan ugyanezt csinálta, csak épp az ikonikus hálószövővel a főszerepben. A 2015. május 5-én érkezett Wolfenstein: The Old Bloodnak sem sikerült maradéktalanul betartania az ígéretét, mert bár valóban dobott egy gumicsontot azoknak, akik hiányolták az okkult szálat a The New Orderből, de az atmoszféra sajnos meg sem közelítette a legendás Return to Castle Wolfensteint.