Ha a ködös Albionra gondolunk, valamint az ott jellemző, korabeli filmgyártásra, alapvetően kastélyokat, sötét helyszíneket, gótikus épületeket látunk lelki szemeinkkel, miközben a véres szájú Christopher Lee lenge ruházatú, kimondottan csinos szűz lányokat vizslat. Elrugaszkodva a Hammer és Amicus stúdiók imádnivaló kliséitől, érdemes olyan rendezőket is számon tartani, akik elszakadva ezektől a bevált hagyományoktól önálló utat jártak. Ilyen a rövidfilmekkel és erotikus vígjátékokkal befutott Pete, avagy Peter Walker, aki a hétköznapi embereket állította a gonosz szerepébe, búcsút intve ezzel a tradicionális szörnyfiguráknak, a horrorba kevert exploitationt pedig egyedi formára gyúrta.

Walker egyik első alapvetése, a félmeztelen lányok viháncolásából szabaduló szárnypróbálgatása az 1971-es Die Screaming Marianne, ami HD verziójában végre Angliában is elérhetővé vált. Talán emlékeztek még a Screenbound küldeményének kibontására, ami aztán nem egy, nem kettő, hanem rögtön három nagyobb cikket is eredményezett. Nos, az általuk kiadott, július 3-án megjelent Blu-ray egy héttel a hivatalos dátum után, mindenféle előzetes egyeztetés nélkül beesett a postaládámba, csak azért, hogy írjak róla, így nagy örömmel vetettem bele magam a jó 10 éve nem látott, időközben elhomályosult emlékű alkotásba. 

Portugál szappanopera

A történet főszereplője Marianne, aki szülei válását követően édesanyjával élt annak haláláig, miközben testvére, a romlott Hildegard édesapjukkal, a rossz hírű, csak The Judge-ként szólított férfival maradt Portugáliában. Mivel pedig az édesanya nemcsak a számláján lévő összeget hagyta szeretett lányára, hanem az apa elleni bizonyítékok sorát is, a családon belüli erőszak elkerülhetetlen. Mialatt pedig Marianne világgá menekülne, látszólagos segítsége sem minden esetben valós, elvégre a vele tartó Sebastian is a család megbízásából kíséri. A lány talán csak és kizárólag szerelmében, Eli személyében bízhat – már ha a fiú nincs megkenve, és túléli az ellene küldött nehézfiúkkal találkozást.

Ebből a sztoriból eleve nem annyira egy horrorfilm képe kerekedik ki, de némi véres körítéssel, néhány beteg jelenettel, a nyomasztó feszültség megteremtésével egy erős thrillert el lehet képzelni, ahogy egy gialló sem elképzelhetetlen az alapanyagból. Tudjátok, az itáliai filmgyártásra jellemző egyedi thriller/horror, ami a sárgafedelű ponyvaregényekről kapta a nevét, miközben igazán sajátos atmoszférával bír, és bőven tartalmaz deviáns karaktereket, szexuális frusztrációkat, meztelenséget és vért. És miközben a Die Screaming Marianne láthatóan szeretne is elmélyülni ebben az egyedi, egyébként imádnivaló zsánerben, se nem elég bátor ahhoz, se nem elég explicit. Egyfelől vér szinte nincs is a több mint másfél óra alatt, másfelől egy-két ötletes halálnemet szerintem bármelyik néző elviselt volna. Nem beszélve arról, hogy Ferdinando Baldi (La ragazzo del vagone letto) például a lányok együtt szaunázásánál sem hagyta volna ki, hogy valami kis pikantériát ne csempésszen bele. Lánytestvérek? Nem tesz semmit, az exploitation és gialló erőszakpornójába attól még belefér egy kis meztelenkedés, ha más nem, hát majd összemérik a lányok a „képességeiket”. Más kérdés, hogy az erkölcsi dilemmákon túl Pete visszafogottsága okán azért is jobban jártunk, mert már a Marianne szerepében tetszelgő Susan George sem a legszebb a vidéken, a piszkafa Jude Huxtable-ről (a remek Scream and Scream Againből) meg ne is beszéljünk.

Maga a szereposztás kicsit fura egyébként, mármint persze, Susan George mondhatni, közkedvelt volt, hogy nekem nem tetszik, az egyéni szocproblem, de a főbb probléma a vérmentesség, szexmentesség (egyetlen cicivillantást sem fogtok látni, ne reménykedjetek), izgalommentesség mellett, hogy maguk a színészek is a langyos posványban dagonyáznak. Egyedül az Eli Frome bőrébe bújt Barry Evans kedvelhető, az éppen kiöregedő Leo Genn (The Judge) pedig remek mimikával, de mindenféle artikulálást mellőzve színesítette a képet. A sok mormogás mellett válik leginkább fájóvá, ha manapság nem kerül felirat egy kiadványra. 

Minden kezdet nehéz

Szóval összességében lehetett volna egy jó kis thriller vagy gialló a Die Screaming Marianne, de sajnos nem lett az (ahogy horror sem, hiába próbálják sokszor annak eladni). Ez részben Pete Walker hirtelen műfajváltásának is köszönhető, meg annak is, hogy igazán formabontó ötletek nem találhatóak a történetben. Pár jópofa képi megoldáson túl minden átlagosnak mondható, a zene szerethető (Cyril Ornadel sikeresen megidézi az olasz érát), a sztori magvai pedig (a stúdió jellemzőitől függetlenedés ellenére) olyan klasszikusokban is fellelhetőek, mint mondjuk a ’61-es Scream/Taste of Fear, ami szinte hitchcocki magasságokba helyezi a témát.

Ráadásul ha megvan az eredeti kiadás, érdemes meghallgatni a rendezői kommentárt is, mert abból kiderül, hogy a (részben portugáliai) forgatás során szinte semmi sem jött össze, Walker elképzelései egyszerűen nem valósultak meg, a színészek sok esetben gyűlölték egymást – ilyen körülmények között eleve nehéz produktívan dolgozni. Ha pedig szereplők, azt még érdemes megemlíteni, hogy Eli karakterére nem Barry Evans volt az első választás, elvégre Patrick Mower neve mellett Ian McShane jelenlétének gondolata is felmerült az alkotók fejében.

A végén egyébként tartozom egy vallomással. Noha sok esetben maguk a direktor rajongói is Walker leggyengébb műfaji darabjaként tartják számon a Marianne-t, biztosan van olyan fanatikusa a korszaknak, aki (esetleg kevés akkori thriller/gialló ismeretében) így is szerethető darabnak tartja azt. Ráadásul személy szerint eleve nem vagyok nagy követője a rendezőnek. Láttam a filmjeit, de nem teljesen értem a felhajtást körülötte, sőt ha emlékeztek még a kedvenc kiadásaimat bemutató kibontogatásra, aminél két koporsó formájú díszdoboz került előtérbe (Amicus és Norman J. Warren), akkor sokat elmond, hogy volt egy ugyanilyen kollekcióm Pete Walker munkásságával megtöltve, de azt már régen eladtam. Ám sok esetben nem én vagyok a célszemély, viszont az mindenképpen értékelendő, hogy a Screenbound szépen felújított képpel, kékben is kiadta a mozit. 

Az Screenbound kiadásai ugye régiófüggetlenek, ráadásul a Die Screaming Marianne a friss angliai megjelenésen túl csak a Redemption kiadásában elérhető (Blu-ray), ami az összehasonlító oldalak szerint Amerikában és Kanadában is 1-es régiósra van zárva. Szóval már csak azért is jár a plusz pont és a tisztelet, hogy végre az európai rajongók és gyűjtők is lecsaphatnak a filmre. A kép szépen fel lett újítva, csak a képarány rombolja kicsit az illúziót, illetve angol felirat sajnos nem került a lemezre, ami különösen zavaró, amikor a színészek nem artikulálnak rendesen. Van viszont rendezői kommentár, valamint egy interjú a direktorral.

Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam a film megtekintéséhez, talán még a legszimpatikusabb kiadást is megrendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, hamarosan ismét találkozunk, addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok! Ha pedig véleményetek vagy kérdésetek van, azt természetesen mindenképpen osszátok meg velem és a többi olvasóval.

A filmet köszönjük a rovatot támogató Screenbound Pictures-nek!