Nyolcvanas évek vége, tenger mélye, izgalom és feszültség – mi az, ami eszedbe jut erről az időszakról és témáról? Le merném fogadni, hogy bár nem horror, de Camerontól A mélység titka lesz az egyik, a másik pedig az Andy Vajna protezsálta Mélytengeri szörnyeteg, Sean S. Cunninghamtől, a Péntek 13. atyjától. Hogy mindkettő 1989-es, annak pláne van némi komikuma, pláne, hogy ebben az esztendőben készült még egy tudományos fantasztikummal megbolondított horror, ami a mélybe, a vízfelszín alá száműzte karaktereit. A George P. Cosmatos (igen, a Mandyt is jegyző Panos Cosmatos édesapjáról van szó) rendezte műről még a Galaktikában olvastam a nyolcvanas évek végén, története egyből megragadta fantáziámat, és a mai napig szomorúan konstatálom, hogy a Leviathanról itthon rengetegen még csak nem is hallottak, miközben számomra például ez a kedvenc produkció az alműfajban. El is mondom, hogy miért.

leviathan-1.jpg

A fiú a mélyből érkezett…

A jövőben járunk (még mindig, hiszen a cselekmény 2027-re van datálva), amikor is egy mélytengeri bázist ismerhetünk meg, ahol egy nagyvállalat nem túl megbecsült alkalmazottjai nemes anyagokat, ezüstöt bányásznak. A nyolctagú kis csapat átlagos mindennapjaiba azonban nem sok betekintést kapunk – a hangulat már az elejétől kezdve nyomasztó, a bezártság érzete abszolút átjön a képernyőről, és az események pikk-pakk magukkal rántják a nézőt.

leviathan-2.jpg

Történik ugyanis, hogy Sixpack, avagy a Reszkessetek betörők! jóvoltából közismert Daniel Stern bezuhan egy még ismeretlen hasadékba, ahol a csapat egy orosz hajó roncsaira talál rá. A sérült kasztniból aztán ezt-azt magukkal visznek a bázisra, így derül ki a jegyzetekből, hogy szinte mindenki meghalt, mire a géptest az óceánfeneket érintette volna, a kapitány pedig furcsaságokról mesél egy videókazettán. Szintén gyanakvásra adhat okot, hogy a hivatalos álláspont szerint a Leviathan nevű hajó éppen aktív szolgálatát tölti a Balti-tengeren. A legénység ettől függetlenül szívesen mulatna, mivel már csak napok vannak a kiemelésig, Sixpak pedig be is gyűjtött némi vodkát a pórul járt hajóról. A többit már talán mindenki sejti – emberünk a flaska fenekére néz, aztán megmagyarázhatatlan rosszullét lesz úrrá rajta, és miközben órák leforgása alatt elragadja az ismeretlen betegség, úgy tűnik, hogy halálát egy olyan, rejtélyes genetikai torzulás okozza, ami utána a teljes csapat életét is veszélyezteti.

Ne piszkáld a természetet!

Egyértelmű, hogy nem a Leviathan a filmművészet és a horror csúcsa, a végére már néhol túl is van tolva, egy-egy helyen komikussá válik, és akkor működik igazán, amikor még csak alakul a történet – akkor viszont nagyon is működik. Hogy ihletője leginkább a Nyolcadik utas: a Halál, illetve A dolog, azt le sem tagadhatná. A film első fele akár a Nostromo fedélzetén is játszódhatna, miközben megismerjük a legénységet, amely meggondolatlanul begyűjti az idegen szerzetet, majd ahogyan utóbbi elkezd fejlődni, átveszi az uralmat, végrehajtja a génmódosításokat, úgy kezd a bezártságból is táplálkozó paranoia testhorrorrá alakulni. Ritka gusztustalan, ma is látványos megoldásokkal sikerül a gyengébb idegzetű nézők gyomrát felkavarni, ám mindez pontosan addig érvényes, míg az átalakulás be nem fejeződik, és meg nem látjuk a tengermélyi élethez alkalmazkodó organizmust a maga teljes valójában.

leviathan-3.jpg

Hogy George P. Cosmatos remek munkát végzett, az egyébként vitathatatlan. A film első harmada mai szemmel nézve is elképesztően feszült, feszesre vágott, a minőségért pedig a remek operatőri munka (Alex Thomson – Excalibur, Legenda, Fantasztikus labirintus), a hangsúlyos zene (Jerry Goldsmith – Ómen-filmek, Poltergeist, Szörnyecskék), valamint a kiváló színészi gárda is felelős. Az ekkor már a Robotzsarun túlesett, komoly hírnévre szert tevő Peter Weller nem először dolgozott együtt a direktorral (Hivatlan látogató), és láthatóan nem is véletlenül – ugyanúgy hozzátesz az eredményhez, mint bárki más, legyen szó a kimért Richard Crennáról, az ezúttal kevésbé vicces Daniel Sternről, a természetes Ernie Hudsonról, vagy éppen a jéghideg tekintetű Meg Fosterről, aki itt nem sok vizet zavar, de fagyos tekintetével még így is képes az ember lelkéig hatolni. Az idén 30 esztendős klasszikus úgy gondolom, több figyelmet érdemelne, mert bár nem úttörő, nagyon is működik, kiváló horror, és a végére jellemző túlkapások felett szemet hunyva mindenkinek ajánlható. 

Ilyet lett volna a magazinban