(A Borzongás horrormagazin a lecsökkent olvasottság következtében sajnos határozatlan időre búcsút intett, a félig elkészült halloweeni különkiadás írásait azonban a PC Guru Online felületén mind elolvashatjátok ezekben a hetekben. Kövessétek a Borzongás cimkét!)

Kétség nem férhet hozzá, hogy Stephen King roppant termékeny író, munkásságának számos darabját meg is filmesítették az elmúlt évtizedekben. A nyolcvanas-kilencvenes évek hőskorszaka után az elmúlt években újabb hullám vette kezdetét, aminek során többek között az Az és a Kedvencek Temetője is újrafeldolgozást kapott, miközben utóbbi eredetije épp idén ünnepeli harmincadik évfordulóját. Ennyi idő távlatából az 1989-es filmen már meglátszik a kora, amit csak még jobban kihangsúlyoz, ha párhuzamba állítjuk fiatalabb inkarnációjával. Bár nem a két film összehasonlítását tűztük ki célul, mégis fontos ezt megjegyezni, már csak azért is, mert az eredeti változatot többször is láttam a három évtized alatt, és mindegyik alkalommal más-más hatással volt rám. Tizenéves fejjel, a kilencvenes évek derekán nem tartottam különösebben félelmetesnek, sem maradandónak, később, szülővé drótozott agyamat viszont már sokkal, de sokkal könnyebben elérte az üzenet.

pet-sematary-1989-1.jpg

A sztori alapjában véve egyszerű: a Chicago nyüzsgése elől menekülő házaspár, dr. Louis Creed (Dale Midkiff) feleségével, Rachellel (Denise Crosby) és két gyermekével, Gage-dzsel és Ellie-vel (Miko Hughes és Blaze Berdahl), valamint a család, helyesebben szólva Ellie kedvencével, a fajtáját tekintve brit rövidszőrű macskával, Churchcsel a vidéki Ludlow városkájának a peremére költözik. Az amúgy nyugodt környék csendjét olykor-olykor egyedül a telek végén húzódó úton száguldozó kamionok törik meg, de más szomszédságuk is akad, méghozzá az öreg Jude Crandall (Fred Gwynne) személyében, aki nem sokat kertel, és megmutatja nekik az út hozadékát, a közeli állattemetőt. Innen már nem nehéz kitalálni, hogy nem kerüli el a tragédia a családot sem, a kérdés innentől pedig nem annyira a „mi fog történni”, hanem a „mikor fog történni” lesz.

pet-sematary-1989-2.jpg

Az események addig is lassú mederben folynak, a baljós előjelek után közvetlenné akkor válik a fenyegetés, amikor Louis munkában töltött első napján egy helyi főiskolás, Victor Pascow (Brad Greenquist) autóbaleset áldozata lesz. A doktor hiába küzd az életéért, a fiú menthetetlen, és bár nem ismerik egymást, nevén szólítva az orvost veszélyre hívja fel a figyelmét, majd meglepő módon nem ez lesz az utolsó találkozásuk. Rögtön aznap éjjel, álmából felkeltve a halott fiú kivezeti Louist a temetőbe, és ismét figyelmezteti, hogy „ne lépje át a határt”. A doktor a stressz számlájára írva elnyomja magában az emléket – egészen hálaadásig, mikor a család macskáját elgázolja egy kamion. Jud egy hirtelen ötlettől vezérelve megmutatja Louisnak az „igazi temetőt”, ahol annak idején az indiánok helyezték végső nyugalomra halottjaikat, és még aznap éjjel elhantolják a kisállatot. Hiába Victor utolsó figyelmeztetése, ezzel a családapa átlépi azt a bizonyos határt, mely visszafordíthatatlanul elindítja a lejtőn. A macska visszatér a halálból, látszólag épen és egészségesen, bár egészen megváltozik a viselkedése, agresszív és kiszámíthatatlan lesz. A hihetetlen esemény hatására a doktor racionalitásba vetett hitének alapzata megreped, ami megmagyarázza a jövendő cselekedetei mögött rejlő motivációját.

pet-sematary-1989-3.jpg

Nem sokkal később ugyanis a kis Gage is baleset áldozata lesz, a gyermekük elvesztése nyomán érzett gyász pedig szétfeszíti a családot: a nagyszülők Louist okolják, Rachel pedig nem bír a házban maradni, és hazamegy szüleihez. Ezzel pedig az utolsó támasz, még ha csak ideiglenesen is, de kicsúszik a férfi alól, az események még szörnyűbb fordulatokat vesznek, és az eddig is mindent körbelengő halál tarolni kezd. Ennyi év távlatából talán nem spoiler elmondani, hogy a befejezés sem éppen happy end. Filmen mindig merész lépés a pesszimista lezárás, a közönség általában nehezen fogadja, de mivel a forgatókönyvet maga King írta a saját regénye alapján, ez nem is lehetett volna másként.

pet-sematary-1989-4.jpg

King 1986-os, saját bevallása szerint is egyik legsötétebb hangulatú regényének magva a minden élőt foglalkoztató, elkerülhetetlen halál, mely a filmváltozat első perceitől fogva folyamatosan jelen van a vásznon. Az elmúlást pedig szorosan körülöleli a két legerősebb emberi kötelék: a házastársi (tágabb értelemben véve szerelmi), valamint a szülői kapcsolat, ezt továbbá kivetíthetjük Ellie és a macska viszonyára is. Közhely, de igaz, hogy az életben csak a halál biztos, ezzel szembenézni pedig sosem egyszerű, ha pedig váratlanul érkezik, és ennek tetejébe ezeket a kapcsolatokat szakítja szét, akkor még nehezebb. Ha csak egy halvány szikrányi esélye is lenne annak, hogy szeretteinket visszahozzuk, valószínűleg sokan meg is tennénk ezt – ettől lesz igazán szívbe markoló a történet.

pet-sematary-1989-5.jpg

A horrorelemekkel egyensúlyban egy adag családi drámát is kapunk, de a halál innen sem hiányozhat: a terhes múlttal megvert Rachel nővérének tragédiájáért okolja magát, később pedig szülei teszik ezt férjével fia haláláért. Ami pedig még elkeserítőbb, hogy az eseményeket mozgásba lendítő két szereplő a rossz döntéseket jószándékkal, szeretetből hozza meg. Az öreg Jud saját unokájaként tekint a kis Ellie-re, Louis meg érthető módon fiától nem tud elszakadni. De a legpesszimistább üzenet talán mégis az, hogy a jövő még annak ismeretében sem kerülhető el. Hiszen Victor hiába figyelmezteti a családapát már jó előre, sőt többször is a történet során, és hiába próbálkozik a család többi tagjánál, jószándéka a halálon túl is csak még több tragédiát szül. Felszínesen szemlélve a Kedvencek Temetője ma már felejthetőnek is mondható, de nem kell hat láb mélyre ásni a keserű talajban ahhoz, hogy meglássuk, mennyire tragikus, pesszimista, sötét és nyomasztó, klasszikus horrorfilm.

Extra

Bemutatásakor a Kedvencek temetője vegyes fogadtatásban részesült, de a kasszáknál elég jól teljesített ahhoz, hogy folytatást is kapjon, melyhez azonban Stephen King már nem adta a nevét. A filmet elnézve ez nem is csoda, a folytatásra a kiadó visszaültette Mary Lambertöt a rendezői székbe, de véleményére már nem hallgatott. A női főszereplőtől félve hiába hozta el a Terminátor 2 gyereksztárját, Edward Furlongot, a produkciót sem a nézők, sem a kritikusok nem fogadták kitörő lelkesedéssel. A narratíva szanaszét esik, a történet sem kiemelkedő, minden más maximum szódával elmegy. Egy jó ötlet azért akad benne, melyet csak azért nem lövök le, mert a 2019-es adaptáció is hasznosítja azt a végjátékában.

Ilyen lett volna a magazinban