(A Borzongás horrormagazin a lecsökkent olvasottság következtében sajnos határozatlan időre búcsút intett, a félig elkészült halloweeni különkiadás írásait azonban a PC Guru Online felületén mind elolvashatjátok ezekben a hetekben. Kövessétek a Borzongás cimkét!)

Az operaház fantomja után, 1987-ben újabb szövetséget kötött egymással a művészetek két egymástól legtávolabb álló csillaga. A frigyet a pokol templomában Dario Argento pecsételte meg Lady Macbeth és a giallo zsáner között, méghozzá nem is akármilyen vizuális orgia közepette.

Sötét előjelek

A sztori szerint Marco (Ian Charleson), aki eddig csak horrorfilmeket készített, a Macbeth rendezői székébe küzdi fel magát. Bár a téboly és az erőszak a többi operában is kulcsszerepet játszik, de a gyilkosságokban tobzódó, és a megannyi baljós baleset által kísért Verdi mű története különösen kézre áll neki. Formabontó ötleteit a magas művészet hódolói azonban nem fogadják egyöntetű lelkesedéssel: a színpadot epikus második világháborús roncsteleppé alakítja, amik között élő varjak károgása szolgáltatja az áriákhoz illő háttérvokált. Nem csoda, hogy a főszereplő, Mara Cecova igazi dívaként kárhoztatja tollas kísérőit, majd a főpróbán végképp elszakad nála a cérna, így dühösen kirohan a színházból, egyenesen egy autó elé.

opera-1.jpg

Terror az Operaházban

Miután Mara eltöri a lábát, a tartalékos szoprán, Betty (Cristina Marsillach) kerül főszerepbe az esti bemutatón. Bár a darab balszerencsés híre miatt kicsit vonakodva áll színpadra, de a függöny leengedése után sztárként távozik onnan. Az, hogy a közönséget majdnem agyonverte egy leeső lámpa, és hogy az egyik páholyban meggyilkoltak egy munkatársat, még nem ad elég okot arra, hogy elnapolják a premierbulit. Betty a barátjával távozik egy kis romantikázás céljából, az ágyjelenetet azonban az őket követő szadista gyilkos a film ikonikus eseményévé változtatja. „Bárcsak arra kényszeríthetném a nézőket, hogy ne fordítsák el a fejüket a filmjeim legvéresebb eseményeinél! Hiszen azokkal a képsorokkal dolgozunk a legtöbbet!” – emlegette Argento, és ezen a törekvésen felbuzdulva Betty szemei alá egy tűkkel kirakott ragasztószalag kerül, hogy egy pillanatot se mulasszon el a szeme előtt zajló gyilokból.

opera-2.jpg

Már az első nap két halottja van az előadásnak, de a további gyilkosságok is egyre inkább Betty személyéhez kötődnek. Nem bízhat senkiben, otthon sincs biztonságban, a társasház szellőzőrendszerén át figyelik minden lépését, az operaházban pedig számos rejtett zegzugos terem kínál lehetőséget az újabb támadáshoz.  Űzött vadként menekül, s ha ez nem lenne elég, egy múltbéli gyilkosság bizonytalan emlékei is kínozzák, szinte megbénítva ezzel. Ezért is viselkedik természetellenesnek tűnőn az általa látott borzalmak után, amiknek Marco ötlete nyomán talán éppen a bonyodalmakat elindító varjak vethetnek véget.

Dráma és őrület a kamera előtt

Szerintem minden nézőnek nyilvánvaló, hogy Marco maga Argento, aki ebbe a történetbe egy kútba esett operafilm után gyúrta bele az ötleteit. (Sajnos az őt alakító Ian Charleson a forgatás alatt tudta meg, hogy HIV-pozitív, és nem sokkal a bemutató után elhunyt.) Úgy tapasztaltam, hogy viszonylag megosztó darabja ez az életművének. Van, aki az utolsó nagy filmjének írja le, más pedig végig sem bírja nézni. Megkapta azt a kritikát is, hogy horrornak túl művészi, művészinek túl nyers és brutális.

opera-3.jpg

Nekem a giallói közül ez a kedvenc darabom, az említett bűneit inkább erénynek látom, és nem csak nagy operarajongóként vagyok oda érte. Elképesztő látványvilága van, a háttér mellett a kosztümök is szemet gyönyörködtetőek. De az operatőri munka zsenialitása a legszembetűnőbb: ahogy a varjak szemével látjuk az alattunk örvénylő nézőteret, mi is beleszédülünk, a totálba elénk citált válogatott szemkínzások láttán önkéntelenül is feszülten pislogni kezdünk, egy másik emlékezetes felvételen pedig a lyukon átfúródó pisztolygolyó lassú célbaérésének lehetünk tanúi (újabb szemgolyót széttrancsírozva). De ha túlnézünk ezen a sok szemes kérdésen, eljutunk egy szexuálisan aberrált elkövetőhöz, aki heavy metalra öldös mindenkit, és valami kifacsart módon ezzel akarja elnyerni az énekesnő szívét, utat engedve ezzel a film szexuálpszichológiai értelmezésének. Ez így szó szerint nem hangzik el a filmben, de a nyitottabbak szerintem megláthatják a lehetőséget egy BDSM-románc kibontakozására, ami kizökkentené Bettyt a frigiditásból. A kissé furcsa záró képsorok is más megvilágításba kerülnek, ha a balul sikerült ágyjelenetre gondolunk, sőt ennek kapcsán az én fejemben már le is pergett egy második rész, bár az félig XXX-kategória lenne. Azonkívül, hogy az Opera horror-krimiként is élvezetes kis film, rétegei miatt többszöri megnézés után sem válik unalmassá, így bátran ajánlható a stílus kedvelőinek.

Ilyen lett volna a magazinban