Emlékszem, mennyire felcsigáztak anno az első képek és leírások az Assassin’s Creedről. Iszonyú látványosak voltak, döbbenetes hangulatot árasztottak, ez már önmagában megragadott, de a tény, hogy szabadon szaladgálhattuk a falon az 1100-as évek végén a Szentföldön, ráadásul egy igen király kinézetű asszaszint alakíthatunk, nos, mit mondjak, azonnal játszani akartam vele.

Persze nem lehetett, mert akkor még csak készült, de a hype vonat kifutott az állomásról és egyre gyorsult minden egyen beszámolóval, képpel, videóval. Aztán eljött a nagy nap, amikor végre kipróbálhattam. Emlékszem, még gépet is fejlesztettem, hogy teljes pompájában élvezhessem. Az első órák lehengerlőnek bizonyultak, a látvány, az akció, minden nagyon ott volt a szeren. Aztán, ahogy jött a következő város és a következő célpont, én még mindig ugyanazt az egy gombot nyomogattam a harcok során, és ugyanazt a pár műveletet hajtottam végre a célpont „felderítése” címén, rájöttem: az a nyüves vonat kisiklott alattam.

És tapasztalatom szerint nem csak én voltam így, sokan megegyeztek abban, hogy a 2007-ben napvilágot látott Assassin’s Creed egy látványos, de idővel rendkívül önismétlővé és ezáltal piszok unalmassá váló játék lett, ahol ráadásul a remélt szabadságot sem kaptuk meg. Ugyanakkor a sikere elégnek bizonyultt ahhoz, hogy mára egy hatalmas, több résszel, könyvekkel, sőt mozifilmmel bíró franchise-zá terebélyesedjen. De honnan indult ez az egész?

Kezdetek

Annak idején, egész pontosan 2003-ban a Ubisoft még nem gondolkodott új IP-ben. A Prince of Persia: The Sands of Time befejeztével Patrice Désilets producer egy új Prince-játékot akart készíteni, megcélozva a fejlesztés alatt álló új generációs konzolokat, a PlayStation 3-at és az Xbox 360-at. A játék nem folytatás, hanem spin-off lett volna, amiben nem a Herceget, hanem a gyermekkorában rá vigyázó asszaszint tették meg főszereplővé. A játék tervezett címe Prince of Persia: Assassin volt.

A hátteret természetesen itt is a Haszan-i Szabbáh által a 11. században alapított orgyilkos rend alkotta, a helyszín pedig a 12. századi Közel-Kelet lett. A fejlesztés, vagyis inkább még az ötletelés korai szakaszában azonban a Ubisoft úgy döntött, az új konzolokon jobb lenne új IP-vel debütálni, így a Prince of Persia: Assassin átszellemült Assassin’s Creedé.

A három éven át futó projekt élére a Ubisoft akkori tündérkéjét, Jade Raymondot nevezték ki, aki mostanában az EA szárnyai alatt egy Star Wars játékon ügyködik. Az általa vezetett csapat egy teljesen új motort fejlesztett, a Scimitart, amely képes volt kihasználni a PlayStation 3-ban és az Xbox 360-ban rejlő erőket, nem utolsó sorban képes megjeleníteni a játékba tervezett három, történelmi dokumentumok alapján rendkívül autentikusan megvalósított nagyvárost, azaz Jeruzsálemet, Akkót és Damaszkuszt, plusz az asszaszinok erődjét, Masyafot. Ez nem volt kis feladat, hiszen ezek a városok akkori viszonylatban nem csak hatalmasak voltak, de rengeteg NPC „éldegélt” bennük. Ráadásul minden NPC legyilkolható volt, (majdnem) minden fal megmászhatóvá vált, ami tovább nehezítette a motor dolgát.

A határon egyensúlyozva

Az Assassin’s Creed fejlesztése simán ment, ráadásul a sajtóban és a rendezvényeken, így az E3-on is sokat hallhattunk róla, sokszor láthattuk is. Nagyok voltak az elvárások, amiket még az sem lombozott le, hogy PC-re csak öt hónappal a konzolos megjelenés után, 2008-ban jött ki. A siker nem is maradt el, a hype vonat mindenkit letarolt. Több mint 8 millió példány kelt el, biztosítva a már tervasztalon lévő folytatásokat, merthogy a Ubisoft eleve trilógiában gondolkodott.

Azonban a kritikai fogadtatás mind a média, mind a játékosok részéről meglehetősen vegyes volt. Sok újság úgy fogalmazott, hogy a játék egyszerűen nem fejlődik, nem emeli a tétet, ami az önismétlés mellett idővel rendkívül unalmassá teszi az egész programot.

Repetitív, ez a szó szinte minden kritikában megtalálható, és nem véletlen, az Assassin’s Creed akár a szinonimája is lehetne az „ismétlődő” kifejezésnek. Minden városban mindig ugyanazt lehetett és kellett csinálni. Nem voltak mellékküldetések, a zászlógyűjtögetés pedig iszonyúan kilógott a világból, akár tankönyvi példának is állíthatnák. A faék egyszerűségű, egygombos harcrendszernek hála pedig az akciók, így a templomosok legyilkolása és az átlag polgárok megmentése is hamar unalmassá vált.

Viszont akadt még valami, amiben az Assassin’s Creed tesztelői megegyeztek: van benne potenciál, csak nem használta ki. És valóban, a játék mintha végig azt mutogatná, mire lenne képes, csak nem adja meg arra a lehetőséget, hogy ezt kihasználjuk. A Ubisoft mintha félt volna kibontani az ötleteket, vagy csak szándékosan visszatartotta azokat a folytatásra.

Második menet

Merthogy az olaszországi reneszánsz korba látogató Assassin’s Creed 2-ben minden benne volt, amit hiányoltunk az első részből. Már nem csak látványos, de élő, lélegző városokat kaptunk szerethető hősökkel és utálható gonoszokkal. A történet csavarossá vált és rengeteg dolgunk akadt a világban. Igaz, az egygombos harcrendszer megmaradt, de még ez is jobban működött itt. S végre a jelenkori események sem csak egy szobában zajlottak, noha még távolról sem volt annyi lehetőségünk, mint a Brotherhoodban.

Sok sorozat van, amire jellemző, hogy az első rész sikeres, de igazán a második résszel válik felejthetetlenné. Alien, Star Wars, Star Trek, hogy csak pár olyan filmcímet mondjak, ahol a legtöbb ember a második részre tenné le a voksát, mert az hatott rá a legjobban, az lett a legjobban összerakva és az tette franchise-zá. A videojátékok világában sem szokatlan a helyzet: Mass Effect, Witcher és persze az Assassin’s Creed sem kivétel ez alól.

Az első rész anyagilag sikeres volt, és minden hibája ellenére azért a kritikusok sem temették el. Ha csak ideig-óráig is, de remek szórakozást nyújtott, a látványa pedig tényleg letaglózó volt tíz évvel ezelőtt, sőt még ma is simán vállalható, egyáltalán nem öregedett rosszul.

Ám ha nem készült volna el a folytatás, mára valószínűleg már csak egy emlék lenne, egy szép emlék, de semmiképpen sem egy olyan franchise kezdete, ami idén ér el a tizenkilencedik játékig. Az egészben a legérdekesebb az, hogy az Assassin’s Creed Origins az asszaszinok és a templomosok szembenállásának eredetét meséli el, vagyis úgyszólván az első Assassin’s Creed előzménye lesz, egyben az első olyan játék, ami szakít az eredeti számos hagyományával, mint az egygombos harcrendszer és a rejtett helyeket, szimbólumokat és a katonák auráját felfedő Eagle Vision.