Hard West, Weird West, Evil West… bár a címadás terén nem ártott volna még némi kreativitás, a hatodik konzolgenerációs Darkwatch rajongójaként hatalmas örömmel vettem, hogy mennyire kezd népszerűvé válni a horror és a western stílusok kombinációja. A Flying Wild Hog-féle Evil West ráadásul kifejezetten ígéretesnek tűnt, mind az első előzetesek, mind a gamescomon végigjátszott második pálya alapján. Egy végtelenül eltúlzott, brutális, steampunk elemekkel ötvözött TPS-ről van szó, mely játékelemeit innen-onnan szedte össze, és a vérbő horror-akciófilmek (Underworld, Alkonyattól pirkadatig, Van Helsing) hangulatát próbálta játékként adaptálni.

Hősünk Jesse Rentier, veterán szörnyvadász, egyúttal a vámpírok, nekromanták és egyéb rémségék leölésére specializálódott Rentier Intézet vezetőjének fia. A történet kezdetén az intézet épp korábban hihetetlennek tűnő áttöréseket ér el a vámpírok elleni harcban: már szinte rutinszerűen ütnek rajta a familiárisokon, fészkeken, és a vérkészleteket szállító vonatokon. Készülőben van a csodafegyver is, ami a vámpírok ütőkártyáját, az illúziókon alapuló káprázatot is képes lenne hatástalanítani, ám az elkeseredett vérszívók rajtaütnek a Rentier Intézeten, hatalmas károkat okozva, egy rejtélyes eszköz segítségével pedig elkezdik sokkal gyorsabban átváltozó, de ugyanakkor instabil, agresszív, szörnyszerű új teretményekkel kibővíteni seregeiket. Jessen és társain áll a feladat, hogy helyreállítsák a prototípust, és megállítsák a vérszívók új hullámait.

Amikor vámpírokból lesz a préda

Ennek módja játékmechanika szempontjából egy közeli és távolsági harcra vegyesen építő harcrendszer, mely különböző elemeket merít innen-onnan, a modern Doom-részektől kezdve a hack-and-slash klasszikusokig. Viszonylag lineáris pályákon kell átküzdenünk magunkat, arénaharcokat teljesítve, egyre változatosabb és brutálisabb ellenfelekkel nézve szembe. Mindeközben új képességeket nyithatunk meg a rejtett zugokból szerzett aranykészletekkel, szintlépéssel pedig további perkeket aktiválhatunk. A csaták alkalmával közelharci kombókkal, különböző lőfegyverekkel és vámpírvadász arzenálunkkal, valamint esetenként a tereptárgyak kihasználásával kell ritkítanunk a vérszívókat. A szörnyek megfelelő típusú sebzések és jól időzített kivégző mozdulatok hatására életerőt hagynak maguk után, vagy töltést a szép lassan egyre brutálisabbá váló elektromos kesztyűnkhöz, így erre mindenképp érdemes figyelni. A játék 17 küldetése viszonylag kellemes tempóban adagolja az újabb kütyüket, képességeket, fegyvereket és ellenfeleket, a pályák pedig nemcsak meglepően látványosak és hangulatosak, de kellően változatosak is. A játék ráadásul egy több mint két éves konfigon is jól tartotta a 60-120 fps-t.

Az Evil West egyáltalán nem könnyű. Ha csak a sima pisztoly- és puskalövésekre, illetve kesztyűs közelharcra koncentrálunk, az alapértelmezett nehézségi szinten is elég sűrűn és sokat szívunk, még akkor is, ha kooperatív módban, egy barátunkkal az oldalunkun vágunk neki az irtásnak. Persze, ha ügyesen váltogatjuk a különböző kombókat, képességeket, hárításokat, tereptárgyakat és elszórt robbanó ládákat, akkor komplett hadseregeket darálhatunk le pillanatok alatt. Ennek egy kulcsfontosságú része az ellenfelek különböző támadásainak megszakítása: közelharcban, ha narancssárgán felvillanak, egy határozott rúgással szólhatunk közbe, míg távolról a rajtuk megjelenő, jellegzetes hanghatással kísért gyengepontba kell belelőnünk, hogy megállítsuk a csapást, és még jelentős sebzést is okozzunk.

Egy kis vérszívás

Utóbbival kapcsolatban merült fel a tesztelés során az egyetlen probléma. A gyenge pont eltalálásában hatalmas segítséget nyújt a bekapcsolt célzásrásegítés, ez ugyanis, ha van a látóterünkben aktív gyenge pont, a következő célzásnál automatikusan befogja azt. Bizonyos támadástípusok mintha kifejezetten erre a gyors reakcióidőre építettek volna, alig fél másodpercre felvillanó gyenge pontokkal, azonban a célzásrásegítés annyira agresszív, és olyan szinten fókuszál gyenge pont hiányában a hozzánk legközelebbi, legfenyegetőbb ellenfélre, hogy ha mondjuk, épp az ellenfelek mögötti robbanó hordót szeretnénk megcélozni, szó szerint birkóznunk kell vele. Emellett akadt pár bug és grafikai glitch is a játékban, de közel sem zavaró mennyiségben, valamint a történettel kapcsolatban is fontos megjegyezni, hogy súlya nagyon nincs, a karakterek nem különösebben emlékezetesek, csak körítésként szolgálnak ahhoz, hogy épp miért irtunk végig bányatelepet, temetőt vagy alaszkai kutatóközpontot. A harcrendszer, a hangulat szerencsére bőven kárpótol az ilyen problémákért és hiányosságokért. 

Az Evil West nem AAA kategóriás játék, de soha nem is akart az lenni. A szintén mostanában megjelenő Gungrave-hez hasonlóan már-már egyfajta tisztelgés a generációkkal korábban gyakori, B kategóriás címek előtt, amelyek mertek nyersek, véresek, agyatlanok és néha kissé monotonok is lenni a nagybetűs játékélmény és önfeledt szórakozás jegyében, komolyabb mondanivaló nélkül.  Egy több mint fél kilós, BBQ szószba és cheddarba fojtott csípős marhaburger videójátékos megfelelője, amit szépen nem nagyon lehet enni. Személy szerint, ha kicsit leülepedett (pont időben ér véget, mire kezdene túlzóan monoton lenni), kíváncsi lennék, mit tud még kihozni belőle a séf.