A január közepén szép csendben minden aktuális platformra megjelent InnerSpace egy főiskolai baráti társaságból alakult független csapat, a PolyKnight Games bemutatkozó játéka, amely minimalista jellegénél fogva leginkább a Journey-vel és az ABZU-val említhető egy lapon, még ha azok letisztultságát több okból sem éri el. Különlegessége abban rejlik, hogy egy kifordított bolygókból álló univerzumban, az Inverse-ben játszódik, ahol ráadásul a gravitáció is fordítva működik – innen az InnerSpace cím. (Ilyesmi egyébként kinek jut eszébe? És ti emlékeztek a Nickelodeonon a Kifordított fiú c. mesére? Na mindegy.) Ez a játékdizájn terén folytatott szokatlan kísérlet egy kétségkívül egyedülálló repülős játékot eredményezett, amely azonban megvalósítás terén kissé felemás képet mutat.

Sok a duma

Szemben például a Journey-vel az InnerSpace egy pillanatig sem próbál szavak nélkül mesélni, hanem nagyon is közlékeny. Némi bebootolást és egy rövidke betanítást követően egy barlangban találjuk magunkat, ahol az Inverse másik lakója, a tengeralattjáróban furikázó Archeológus nyakon önt minket egy halom információval. Megtudjuk, hogy ő a hajdanán itt élt Ősök emlékeit tárja fel, nehogy azok az örök feledés homályába vesszenek, jómagunk pedig egy általa összetákolt és mesterséges intelligenciával ellátott kis repülőgépet irányítunk, amit (akit?) nyomban ki is nevez a Térképészének.

Ennek oka, hogy repülve olyan helyeket is fel tudunk térképezni számára az egyes bolygókon, ahová neki esélye sincs eljutni. Ezeket a mikrovilágokat egy Ősök által épített hálózat köti össze annak érdekében, hogy a Szél nevű energiát hasznosítani tudják, ez azonban olyannyira sikerült nekik, hogy félistenek születtek, akik kimerítették a világ energiáit, amely ennek következtében haldoklik. Történetünk kezdetekor már csak letűnt civilizációk romjai várják, hogy felderítsük őket, és útunk során találkozhatunk a még mindig itt bolyongó félistenekkel, akik korábbi erejük maradékába kapaszkodva kérnek minket, hogy őrizzük meg az emléküket. Vagy valami ilyesmi, én sem értem egészen.

A zavaros múltba révedés itt nem ér véget, hanem miközben az Archeológussal együttműködve keressük a kiutat ebből a nagy pályákra osztott haldokló világból, miközben a titkaira is igyekszünk fényt deríteni, sok általunk talált ereklye leszállításakor újabb adag mesét kapunk jutalmul. Személy szerint mindig értékelem a háttérvilágra vonatkozó érdekességeket, itt azonban a kicsit suta párbeszédekkel együtt soknak és a játék fő céljával szembemenőnek éreztem, mert csak minduntalan kizökkentett a repkedéssel elért zen állapotból, ráadásul túl zavaros volt ahhoz, hogy igazán lekössön.

Segítség, hol vagyok?

Vannak persze a történetnek jó pillanatai, de amikor fogalmam sincs, mit kell csinálnom, az Archeológus meg csak ugyanazt ismételgeti, felmerül bennem, hogy ha már ennyi (a képernyőn idegesítő hangok kíséretében megjelenő) párbeszédet írtak, jobban ráfeküdhettek volna az iránymutatásra is. Így sem a szavak nélküli meditatív élmény, sem a történetorientáltság nem valósult meg, és bár a másik végletet sem szeretem, amikor mindent a számba rágnak, egy ilyen zavarbaejtő környezetben jól jött volna kicsivel több segítség.

Na de miért voltam ilyen béna és elveszett? Hadd válaszoljak egy másik kérdéssel: játszottál már olyan repülős játékkal, ahol nem igazán működik a fent és lent fogalma? Egy darabig irtó érdekes, végig nagyon szokatlan, és egy idő után olyan szédítő, hogy néha szünetet kellett tartanom, mert forgott velem a világ. Az InnerSpace-ben ugye épp az a pláne, hogy olyan világokban repkedünk, amikben kifordított jellegüknél fogva nem a szárazföldet veszi körül a tenger, az égbolt, a hegyek és minden egyéb, hanem pont fordítva. Amikor repülsz, minden egyszerre van alattad, melletted és fölötted egy gömb alakú „szobában”, ha pedig a szárnyaidat behúzva zuhanásba kezdesz, nem lefelé, hanem előre nem látható irányba esel, mintha egy mágnes húzna valamelyik „fal” felé, hiszen a gravitáció sem a szokott módon működik.

A repülés hála az égnek alapvetően kellemes, és az irányításra is gyorsan rá lehet érezni, feltéve hogy kontrollerrel játszol, mert ha billentyűzettel és egérrel szeretnél, akkor aktiváltad a Rémálom nehézségi fokozatot (de komolyan, csak dugj be egy kontrollert). A szemnyugtató színpalettán mozgó világok külseje és felépítése is kellően változatos ahhoz, hogy fel akarjuk fedezni a titkaikat, és itt-ott még interakcióba is tudunk lépni a környezetünkkel, például karoknak repülve aktiválhatjuk azokat, megrepedt ablakokat törhetünk be, vagy a szárnyunkkal köteleket vághatunk át. Lehet gyorsítani, lassítani, pörögni és levegőben driftelni, illetve a megfelelő géptest birtokában egy gombnyomással tengeralattjáróvá alakulni és mindezt víz alatt is előadni. A bajok akkor kezdődnek, amikor a Szél gömbök és az ereklyék gyűjtögetése szűk belső terekbe vezet, ahol hamar rémálommá válhat a manőverezés, hiszen repülőnk megy, mint a golyó, és elég egyszer falnak menni ahhoz, hogy aztán diszorientált pingponglabdaként pattogjunk egyik falról a másikra szörnyűséges hanghatások kíséretében. Nesze neked meditatív élmény!

Szép és tökéletlen

Annak ellenére, hogy „relaxjáték” létére időnként meglepően frusztráló, és egész eddig csak a vele kapcsolatos problémáimról nyavajogtam, egyáltalán nem tartom rossz játéknak az InnerSpace-t, sőt! Ettől persze csak még inkább bosszant, hogy mennyivel jobb is lehetett volna, ha a már leírtakat, és még pár dolgot kicsit jobban átgondolnak vele kapcsolatban. Ilyen például a gyűjtögetés, ami egyrészt jó, hogy van, mert egyből aktiválta a kényszeres énemet, és igyekeztem az olykor könnyedebb fejtörők mögé dugott összes ereklyét összevadászni, másrészt nem jutalmaz eléggé. Össze lehet ugyan szedni a repülőnkhöz ötféle géptestet, de szinte végig a Piano nevűt használtam, mert azt éreztem a legirányíthatóbbnak. Van nála gyorsabb, de akarok még nagyobb sebességgel falba csapódni? Na, ugye.

A problémák java része a kifordulós alapötletből származik, így ezekkel sokat nem lehet kezdeni, de egy feszesebbre húzott történet, illetve némileg több kézfogás már sokat segítene abban, hogy jobban át tudjuk magunkat adni a repkedés örömének. Amikor ez épp sikerül, egyből nagyon élvezetessé válik ez az egyébként nem túl hosszú, kényszereskedés nélkül 5 óra alatt véget érő szédítő utazás. Művészetileg teljesen rendben van a játék, és éppen az egyszerűsége miatt annyira szép ez a magából kifordult pasztellszínű univerzum, ahol a világok hangulatához illeszkedő és a megfelelő pillanatban felcsendülő szépséges zene hathatós közreműködésével nem egy jó értelemben beleborzongós pillanatot átélhetünk. Valahányszor egy izgalmas új világba vezető kaput nyitunk meg, vagy egy újabb félistennel találkozunk, úgy érezzük, van értelme küszködni, és egyértelművé válik, hogy az InnerSpace élvezete elsősorban a világában és annak felfedezésében rejlik.

Ránézni jó, játszani már kevésbé, viszont kétségkívül eredeti. Nem tartozik a kihagyhatatlan címek közé és a rövidsége okán hagy az emberben némi hiányérzetet, de ha szeretted a Journey és az ABZU nevű felmenőit, akkor jó eséllyel örömödet leled majd benne, még ha is vegyül is bele némi frusztráció.