Az Atelier hazánkban egy nem túl ismert széria, ami részben érthető is, hiszen 1997-es indulásától kezdve éveken át csupán a szigetországban jelent meg, ahol viszont szép kis rajongótábort épített maga köré. 2004-ben azonban az Atelier Iris: Eternal Mana érkezésével párhuzamosan a korábbi játékok, illetve azok remasterelt változatai is eljutottak nyugatra, a JRPG-fanok legnagyobb örömére. Érdekesség, hogy az Atelier-játékokat ’97 óta a Nagano városában működő Gust fejleszti, és a szintén japán Koei Tecmo adja ki, fő platformjuk pedig mindig is a PlayStation volt (illetve a PSP és PS Vita), ám a széria már a kezdetektől továbbvándorolt a GameBoy, Nintendo DS/3DS, de még a Saturn és Dreamcast konzolokra is, természetesen a kötelező mobiljátékos átdolgozások mellett. Viszont talán még érdekesebb, hogy a manga- és anime-adaptációk nem a játéksorozat előtt készültek, hanem éppenséggel pont abból nőttek ki, előbbi Ocsi Josihiko és Abeno Csako, utóbbi pedig a Szaki anime-adaptációját is jegyző Studio Gokumi jóvoltából.

Westwald, te csodás!

Az Atelier mindig is az alkímiáról, a hozzá kapcsolódó gyűjthető egyedi tárgyakról és különc karaktereiről szólt, ahol speciális recepteket kellett megszereznünk, majd az ezekben szereplő összetevőket begyűjteni, melyek segítségével újabb tárgyakat, fegyvereket, páncélokat, vagy varázslatokat kotyvaszthattunk magunknak, amik a harcokban is fontos szerepet játszottak. Az új részben sincs ez másképp, aminek kezdetén megjelenik a steampunk cosplay-partik fénypontját megszégyenítő ruházatban tündöklő címszereplő, Nelke Fon Lestamm, az előkelő úrihölgy, aki mellett ott kullog hű szolgálója, Misty Elarute. Elérkeznek a csendes Westwald városához, majd elhatározzák, hogy felvirágoztatják a helyet – ez utóbbi egyébként a mi dolgunk lesz.

De azt hiszem, jobb, ha előre szólok: az Ateliers of the New World annyi szöveget tartalmaz, hogy ezek láttán még Tolkien is elismerően bólogatott volna. A játék első 15-20 percében (!) egyszerűen csak beszélgetéseket kell végighallgatnunk és olvasgatnunk, ráadásul a legtöbb nem is ugorható át, tehát ha itt nem unjuk el végképp magunkat, akkor igen jó esélyekkel indulunk tovább. A városban rögvest bemutatkozik nekünk Knoss, az ügyeletes helyi szépfiú és mindenes, aki a későbbiekben aztán a harcokban is hű társunk lesz. De ne rohanjunk még nagyon előre, mert újabb bő 15 percnyi beszélgetés után megismerkedhetünk a városfejlesztéssel. Bizony, itt ilyen jellegű feladatunk is van, Westwald pedig nem épül fel és fejlődik magától, EU-s pénzekből, szóval nekünk kell felhúznunk az újabb épületeket, oda munkaerőt találni, eszközöket és felhasználható alapanyagokat biztosítani. Kezdetben egészen könnyűnek tűnhet a városmenedzsment, de amint jobban belelendülünk a dolgokba, hamar rájövünk, hogy ez csak a felszín, és bizony egyre összetettebb feladatok várnak ránk.

Ha kiválasztottuk a megfelelő épületet, akkor már csak helyet kell találnunk neki – ebben nagy segítséget ad a 3D-s, mozgatható felső nézetes térkép –, majd aktiváljuk, és egy héttel később már meg is nyit a hőn áhított létesítmény. A vegyesbolt élelmiszert, míg a kovácsműhely fegyverfejlesztéseket ad, és így tovább. Persze ahhoz, hogy a készételt el tudjuk adni, azt elő is kell állítani, amihez viszont elengedhetetlen egy kisebb veteményes, melyet célszerű a bolt szomszédságába tenni. Ha kocsmát építünk, akkor a sörhöz előbb komlóra van szükségünk, majd nem árt otthonosabbá tenni a helyet, hogy minél több vendég ihassa egymást az asztal alá, busás jutalmat termelve a városházának, azaz közvetve nekünk. A menedzsment tehát sokrétű, egészen aprólékosan bele lehet menni, ha pedig mindezzel megvagyunk, akkor mellékesen elindulhatunk különféle helyeket felfedezni a térképen, melyek fontos nyersanyagokat rejtenek.

Egységben az erő

Első utunk a közeli erdőbe vezet, ahol azonban már ellenfelekbe is botlunk. A körökre osztott harcrendszer egyáltalán nincs túlbonyolítva, viszont kár, hogy az első csatába is csak több mint fél óra játékidő után futunk bele (és itt az intro még be sem jött!), hogy ott aztán nagy elánnal leverhessünk egy vérmókust, meg két kék zselés cukrot. Persze nyilván túlzok picit, de azért a program kötelező tutorial részét igazán átgondolhatták volna kicsit jobban is, mert mire a tényleges harcig eljutunk, a rengeteg szöveg és a bosszantóan sok információt tartalmazó interface miatt már megaludt a tej a szánkban. Harc közben válogathatunk a többféle speciális támadás között, ha pedig a Burst-mérő megtelik, akkor azt aktiválva a karaktereink tulajdonságai kapnak egy jó erős boostot, ami által még nagyobb sebzéseket vihetünk be az ellenfeleknek. Ha a csatát elbukjuk, akkor üres zsebekkel kell hazatérnünk, ha azonban győzedelmeskedünk, akkor értékes nyersanyagokkal gyarapodhatunk, melyekből spéci cuccokat gyárthatunk le.

Lényegében a teljes játék erre a koncepcióra épít: a történet előrehaladtával csak városunk fejlődik látványosan – fő prioritásunk is ennek istápolása lesz –, illetve újabb szereplőket ismerhetünk meg (őket a csapatunkba is beválogathatjuk!), de az alapfelállás nem változik. Értékes lootért portyázunk a világban, miközben az egyre táposabb ellenfeleket egyre egyedibb és erősebb felszerelésekkel verjük le, Westwald meg közben szépen gyarapodik. A látványvilág sajnos siralmas képet mutat, mert még ha a kézzel megrajzolt karakterekbe nem is lehet belekötni, a 3D-s környezet és átvezetők már bőven kimerítik a silány minőséget. A legtöbb tereptárgyon a textúra úgy szét van kenve, mint a ’60-as évek suhancain a hajzselé, az elmosódott hátterekről már nem is szólva. A zenéken túl szerencsére a szinkron is rendben van, az irányításon viszont meglátszik a konzolos múlt, mert a PC-s portnál külön élmény volt rájönnöm a megfelelő gombkiosztásra, a program ugyanis rendre egy kontroller képét tolta elém.

Az Atelier megrögzött rajongóinak persze nyilván sokkal többet jelenthet az Ateliers of the New World, és biztos vagyok benne, hogy páran megköveznének érte, de számomra 5-6 óra után egyszerűen monotonná és vontatottá vált az alkimista kalandorok idei epizódja, amiből még a viszonylag összetett városmenedzselés és a felettébb ritka loot utáni keresgélés sem tudott kirántani. Van az az érzés, amikor az egyszeri koca gamer először ül le egy Souls-játék elé, és idegenkedik a hirtelen haláloktól, meg az elsőre szerteágazó, komplex pályaszakaszoktól. Valami hasonló érzés keringett bennem az Ateliers of the New World kalandozása alatt is, pedig tőlem aztán kicsit sem áll távol a JRPG műfaj, egyszerűen csak ezt a címet nehéz befogadni, bár az is tény, hogy nem mi, európai játékosok vagyunk ennek a programnak a fő célközönsége. Tősgyökeres Atelier-fanok jól szórakozhatnak vele, hiszen az összes régi szereplő visszatér, és melléjük még számtalan új is csatlakozik, sőt a saját kis városunk felfejlesztése és kibővítése is egész szórakoztató tud lenni. Ha viszont csak most szeretnétek belépni a JRPG-k világába, hogy alaposabban is megismerkedjünk vele, akkor a Final Fantasy, a Ni No Kuni, a Dragon Quest, vagy akár a Kingdom Hearts még mindig messze jobb választásnak bizonyulhat.