A Saint Kotar azért is volt nálam már igen régóta radaron, mert vegyíti két kedvenc műfajom, a point & click kalandjátékokat és a horrort. Ez az a stílusegyveleg, ami azért nem annyira megszokott a műfajon belül, bár biztos vagyok benne, hogy többeteknek rémlik még, mondjuk, a Still Life, vagy a Fran Bow (utóbbi jelen sorok írójának legnagyobb kedvence). Pedig az alapból nem túl akció-orientált, főként a nyomozásra kihegyezett kalandjátékos műfaj tálcán kínálja magát a horror előtt, és pont lassúságával érheti el azt, hogy az adott program sokkal nyomasztóbb, zsigeri félelmet keltő legyen, semmint a hetvenedik Slender-copy horrorjáték Steamen. Nos, a Saint Kotarnak megvolt a lehetősége, hogy igazán egyedit villantson, de végül mégis vegyes érzésekkel álltam fel előle.

Falu végén okkult a kocsma

Horvátországban járunk, méghozzá egy meglehetősen hátborzongató városkában, Sveti Kotarban. Két főszereplőt is kapunk: az egyikőjük Benedek, akit kiskorában a bigott apja előszeretettel zárt a sötét pincébe, hogy ugyan tanúsítson már több tiszteletet Isten irányába, a másik pedig Nikolay, aki Benedek sógora. A kiindulópont Viktória (Nikolay felesége és Benedek testvére) eltűnése, minek okán a két férfi felkerekedik, hogy átkutassák érte a gyanús várost, ahol azonban egyre furcsább dolgok kerülnek felszínre, és olyan arcokkal találkoznak, akiknek nem biztos, hogy bármiféle felügyelet nélkül egy gumiszoba falain kívül kellene tartózkodniuk. Idővel felüti fejét az okkultizmus és a boszorkányság, brutális gyilkosságok történnek, a városszéli tónál meg mintha szellemek tanyáznának, a sűrű, ijesztő hangokat suttogó erdőről már nem is beszélve.

A Saint Kotar a klasszikus point & click kalandjátékok kitaposott ösvényén halad, azaz gombnyomásra tudjuk mozgatni karaktereinket (dupla klikkel futnak is), kettejük között pedig a legtöbbször válthatunk, ami segít előrelendíteni a történetet, hiszen különféle helyszíneken csak Benedek vagy épp Nikolay tud érvényesülni. Volt szerencsém annak idején végigjátszani a prológust (The Yellow Mask), így sokkal inkább feltűnt, hogy mi változott a teljes verzióban. Nos, alapvetően még mindig 2D-s helyszíneken mozgunk 3D-s karakterekkel, ami egyszer-kétszer képes megtörni az illúziót, de többnyire rendben van. A már említett dupla klikkes futás is hasznos, bár érthetetlen számomra, hogy a szintén dupla klikkes gyors képernyőváltás miért maradt ki. Tárgyakat gyűjtögethetünk – ezeket kombinálhatjuk is –, és még mindig rettentő sokat kell beszélgetni a többi karakterrel. Mondjuk, jobb a helyzet, mint a prológusban, ahol előfordult, hogy fél órán át (!) ment a diskurzus két szereplő között, és mi csak a megfelelő válaszokra bökhettünk rá. Az angol szinkron egyébként… hát, okés. Mármint, némelyik karakternél azért kilóg a lóláb, ami mutatja, hogy egy kisebb horvát fejlesztőcsapat áll a játék mögött, de összességében elfogadható a lokalizáció.

Minden trében két kanál

Ez többnyire a látványról is elmondható, sőt Saint Kotar néhol egészen gyönyörű hátterekkel operál. Az irányításban nagy segítség még, hogy gombnyomásra az érdekesebb megvizsgálható vagy felvehető dolgokat is láthatjuk (és ide nekem a rozsdás bökőt, hogy ezekből kevesebb van, mint a demóban!), így szinte kizárt, hogy elakadnánk. Már csak azért sem, mert a játék egy fokkal sem lett nehezebb vagy összetettebb. Nem hiszem, hogy bárkinek több órányi gondolkodást igényelne például az, hogy miként töltsön olajat egy lámpába, majd gyújtsa meg azt gyufával. Teljesen logikusan következik az egyik dolog a másikból, és emiatt aztán végképp nincs szükség külső segítségre a végigjátszás során. Ez persze egy kalandjátéknál nem épp előny. Régen hosszú órákat agyaltunk egy-egy feladványon, kipróbáltunk mindent mindennel, és vagy rájöttünk a megoldásra, vagy ülhettünk még rajta napokat. Ebben a játékban már nyoma sincs az agytekervényeinket megmozgató feladványoknak, és ez valahol elég szomorú.

Kicsit olyan érzésem van, hogy a Saint Kotar végül kiadói nyomásra változott meg. A prológus nagyon ügyesen, finom érzékkel építette fel a misztikumot és a borzongató hangulatot, de itt mindebből szinte semmi nem maradt. A legfájóbb, hogy annak idején a készítők elmondták, hogy olyan alkotásokból merítettek ihletett, mint a Gabriel Knight-széria, vagy H. P. Lovecraft munkássága, de ami bármit is visszaad ezekből a kész verzióban, az mindössze a többnyire nagyon szépen megrajzolt hátterekben, és a sejtelmes ambient zenékben keresendő. Fáj a szívem, mert a Saint Kotarban benne volt egy ígéretes, „darkos” kalandjáték, ám végül mégsem sikerült célba érnie, és ellepték a sötét fellegek.

A tesztverziót köszönjük a GOG-nak!