Fú, ez a Tamarin az utóbbi évek egyik legfurcsább játéka, ami tesztelés szempontjából a kezeim között járt. Előzőleg egy alapvetően cuki platformernek gondoltam, amely az indie vonalról indulva és a képek alapján egyfajta collect-a-thon jellegű játék. Legalábbis az első trailerek alapján én így voltam vele, nem is ülepedett, hogy a kis szőrmók nemcsak egy ártatlan ugribugri. A cukifaktor csak részben talál táptalajt, a Tamarin ugyanis ennél tovább megy. Számomra (mondjuk úgy, közepesen sokat látott gamerként) egészen a PS1/PC korszakban menő MDK-ig nyúlik vissza a játék (a fejlesztők előélete és szándéka alapján még konkrétabban a Jet Force Geminiig), azaz a platforming itt igazából másodlagos, merthogy a fegyvereken és a tűzerőn van az igazi hangsúly. A kis Tamarin ugyanis kínai vegyesboltból elbugázott játékfegyverekkel iramodik a gaz hangyasereg ellen, melynek túlméretezett katonái le akarják tarolni a békés erdőt-mezőt. 

Valahogy emígyen kezdődik a sztori is. Jönnek a gonosz hangyák a gyárból, fegyverekkel a kézben, tömött sorokban, és elkezdik feldúlni a békés természetet. Kezdik ezt azzal, hogy LELÖVIK A KISMADARAKAT!! De szegény Tamarin is házikó nélkül marad a szörnyűséges durvulásban, és a társai is szétrebbennek az erdő ölén. Elindulunk hát, hogy felkeressük kis barátainkat és helyreállítsuk a rendet.

A játékot állítólagos Rare-veteránok fejlesztették, de az kicsit végig kérdőjeles volt számomra, hogy mondjuk, egy Playtonichoz képest kik érkeztek a régi bandából. A játék ugyanis nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Hogy mi a nagy bajom a Tamarinnal? Az, hogy rengeteg ponton tűnik esetlen, kissé amatőr játéknak, amit úgy kell elképzelni, hogy frankón kitalált elemek közé keverednek rettentő ergya megoldások. A szőrmók mozgása és animációja cuki, a táj is egész korrekt – sőt a soványka tartalom egész változatos ívet jár végig, közepesen önismétlő vizualitás mellett. Az alap mechanikák működnek, de mégsem áll össze az egész egy koherens játékká, vagy a jó öreg Jet Force Gemini utózmányává.

A Tamarin technikailag is mókás dolgokat produkál. Az indítás után mindjárt azzal fogadott, hogy "Keyboard/mouse support limited" – dobjak a gépre egy kontrollert. Szerencsére az irányítás megoldható egérrel meg billentyűvel is, de az élmény tényleg gamepadra van optimalizálva. A menüben nincsenek részletes opciók, mintha csak egy PS2-átiratot pöcögtetnénk, 2002-ben. A kamerakezelés avítt, a GUI valami hihetetlenül egyszerű, mondhatni primitív – már a N64-korszakban is tudták a fejlesztők, hogy egy karakteres vizuálnak része a felhasználói interfész is (a Jet Force Gemini HUD-ja a mai napig előttem van, pedig annak idején alig játszottam vele).

Grafikailag is vegyes dolgokat találunk a zsákban. Először nem tudtam rájönni, milyen motorral készült a cucc, később kiderült, hogy a fejlesztés során az elkaszált Autodesk Stingray (Lua-alapú motor, a Vermintide is ennek egy korábbi változatával készült) volt az alap. Az elkaszálás ténye amúgy furcsa, mert a látványvilág egészen potens – az engine jól használja a különböző shadereket, látványosak a fényeffektusok és tájképek, amiket a képernyőre pakol a program. Csak a művészeti és a játékdizájn-koncepció sántít. Hiába no, a virtuális karmester David Wise az egyetlen, aki igazán jól csinálja a dolgát, de ő meg  tartalékolhatná a kreatív energiáit másra is, így a retro-revival közepén.

Közepesen érdekes, érdekesen közepes játék a Tamarin, amely nem fog díjakat bezsebelni, de a Yooka/Hat in Time/Crash-felújítások korában sem képes jól megidézni a múltat. Akkor már inkább visszatérek a kötelező olvasmányok polcára, és újra nekiesem az eredeti forrásanyagnak. Ezen az áron pedig talán még egy N64-et is találok, a Jet Force Gemini cartridge-ével felszerelve.