Tesztek

Azt hiszem, a Trine Game Studiost be kell mutatni az olvasóinknak, elvégre olyan cégről van szó, amely egyrészt indiai bázisú, másrészt olyan programokat sikerült eddig letenniük az asztalra, mint a szerintem senki által nem ismert Trash, a szintén hasonlóan népszerű Wings of Control, illetve a bizonyára ezekkel versenyre kelő Streets of Mumbai. A brigádra nem kisebb feladatot bízott a JoWood - aki nem éppen a fair szerződéseiről híres - minthogy hozzák vissza a rajongóknak a készülő Gothic negyedik részébe vetett hitét, és alkossák meg a harmadik küldetéslemezét, közel két esztendővel a megjelenés után. Kemény dió volt - bele is tört az összes foguk...

Bevallom, pár éve egyszerűen megőrültem a Disney-adaptációkért. Én még nem abban a korban nőttem fel, amikor nevenincs japán animokat mutogatva divat volt pfujolni a céget, így mindig is csillogó szemmel ültem be a moziba, hogy aztán olyan klasszikusokat legyen szerencsém a szélesvásznon látni, mint az Aladdin, a Szépség és a szörnyeteg, vagy éppen a Tarzan. Aztán, ahogy a stúdió egyre inkább ráállt az ipari szemét gyártására - botrányos folytatásokkal, és a fentiekhez abszolút nem mérhető, Walt Disneyt a sírjában forgásra késztető gagyi tévésorozatokkal - valahogy engem is egyre kevésbé vonzottak az alkotásaik. A Tarzan megjelenéséig gyakorlatilag minden szoftverre ugrottam, hosszú-hosszú éjszakákat töltöttem el az Aladdin mellett is, így most, amikor Bate félig gúnyos mosollyal átnyújtotta nekem a Bolt DVD-jét, megdobbant a szívem - reménykedtem benne, hogy valamennyire visszaköszön majd a gyermekkorom.

Kétségtelen, hogyha egy kiadó olyan franchise-zal rendelkezik, mint mondjuk a Star Wars vagy a Gyűrűk Ura, akkor azt igyekezni kell minél jobban kihasználni, s amíg csak a rajongók szeretete kitart, ütni azt a bizonyos vasat. De mit tehetnek a rajongók akkor, ha kedvenc könyvükből vagy filmjükből olyan átiratok készülnek, melyek teljesen lerombolják az eredeti történetbe vetett hitüket, mert azok vagy gyatra minőségű valamik (mint pl. a Mátrix játékok), vagy olyan bugyuta adaptációk, mint jelen tesztünk alanya, a Conquest? Legfeljebb annyit, hogy tanulnak a leckéből, s többé nem nyúlnak filmből készült adaptációk után. 

A nagysikerű Helyszínelők című  tévésorozat képernyőre álmodásának a jogai az Ubisoftnál hevertek, így szinte törvényszerű volt, hogy előbb vagy utóbb Mac Taylor nyomozó és CSI: New York-i Helyszínelők is a merevlemezünkön fog kikötni. A CSI: NY The Game fejlesztését a Legacy Interactive-re bízták, a bejelentés 2008 szeptemberében meg is történt, de azt álmunkban se gondoltuk volna, hogy a ’90-es évek hangulata köszönt ránk, ha ezzel a játékkal játszunk…

Vigyázz, kész, kilövés! Te meg röhögsz, a karaktered is, hisz mindketten tudjátok, fájdalmasan jó móka vár rátok. És jön is az első megálló: fejed reccsen a hirdetőtáblán. Aztán zuhanás a mélybe, miközben a lebontott vaspózna üldöz a levegőben –- micsoda szerencse, gyorsan rácsimpaszkodsz, hátha földet érésnél a csípőd is porrá zúzódik a betonon. Becsapódás! Hosszas jajveszékelés, vonaglás a földön, s már kezdesz elszomorodni, hogy vége, amikor elszáguld egy kisbusz, és az elernyedt testedet pont a metróalagútba taszajtja, hogy onnan várd a következő csattanást...

Menj a Pokolba! -- így kampányol az EA, hogy vegyük kezünkbe a Clive Barker beteg elméjét is felülmúló groteszk, undorító alkotást, amely, ha nem is trónkövetelő, de pokoli hentesként súlyt alá az emberi jó ízlés határainak -- és ez a Dante’s Infernóban akkorát üt, hogy a szemed is kifordul...

Nem könnyű mostanában ebben a témakörben nagyot alkotni: egyrészt ha a fejlesztők megfeszülnek, akkor is mindenki a Rockstar játékához, sőt játékaihoz hasonlítja a később érkezőket, másrészt pedig a helyzet az, hogy tényleg nehéz olyat mutatni, amit máshol még nem láttunk. A Saints Row első része csak Xbox 360-ra jött ki – az eredeti tervek még PS3-as és nagyon esetleges PC-s portot is emlegettek, de a nem várt siker hatására a Volition úgy döntött, hogy a macerás átprogramozás helyett rögtön a második résznek állnak neki, viszont azt már hozzák minden arra érdemes platformra. Két évvel az első eresztés után tehát hősünk ismét itt áll előttünk, hogy az első rész végi csetepatét követő kómából felébredve rögtön az akció sűrűjébe vesse magát.

Van, amikor játszana az ember, de belefáradt a hatalmas költségvetéssel készített és marketing-szőnyegbombázással bevezetett játékokba. Nos, ebben az esetben jönnek kapóra az újságban már ezerszer emlegetett, de igazából sosem bemutatott indie-játékok – például a World of Goo.

Legendák folytatásához nagy bátorság kell, az 1998-as Baldur's Gate márpedig nyugodtan illethető a „legendás” jelzővel: egymagában új életet lehelt az akkortájt épp gyengélkedő klasszikus fantasy szerepjátékok világába. Azóta is csak egy játék tudta felülmúlni a műfaján belül: a saját folytatása...

A Turning Point: Fall of Liberty kapcsán már értekeztünk róla, hogy az egykori MOHAA stábtagokból verbuválódott formáció be fog köszönni egy mitológiai felhangokkal kísért FPS-sel is még az idén, és lám bekövetkezett. A konkrét téma Pandora szelencéje, amelyen Rhys Ifans Nothing Hilles beszólása óta – Ismertem egy lányt az iskolában, akit Pandorának hívtak. Ámbár sosem láttam a szelencéjét… –, mindig röhögnöm kell…

11 millió ember nem tévedhet – és ezt még azoknak is el kell ismerni, akik egyáltalán nem kapcsolódnak semmilyen online világhoz. A WoW a világ egyik legnagyobb üzlete, a világ egyik legnagyobb addikciója és az egyik legjobban várt játék, legyen szó akármilyen kiegészítőjéről.

Amikor egy játékkal kapcsolatban olyanokat olvasunk, mint „a szerepjátékok legjobb pillanatainak válogatása”, talán érthetően nagyobb elvárásokkal ülünk neki a tesztnek, mint mondjuk egy indie próbálkozásnál. A RotA rengeteg dolgot ígért, és párat be is teljesített – vajon elég-e ennyi a görög mondák újkori szárnyalásához?

A tavalyi év pókemberes játékai után nem jöttünk különösebben lázba, mikor az Activision bejelentette a legújabb hálószövő-kalandot. Megújult harc és játékmenet, olvashattuk mindenfelé, de legyintettünk, hiszen a padlás tele van a marketingszövegekkel. Aztán persze akkor lepődik meg igazán az ember, mikor nem is várja...

Jordan Mechner 1989-ben történelmet írt a szó átvitt és gyakorlati értelmében egyaránt: leprogramozta a Prince of Persia című játékot, amely közel húsz év után egy negyedik generációval igyekszik elnyerni a játékosok kegyeit. Tesztünkből kiderül mekkora sikerrel.

Majdnem pontosan hat évvel ezelőtt a Medal of Honor fejlesztőcsapatából kivált 21 ember egy olyan játékot tett le az asztalra, aminek folytatásai ma már a legjobban várt programok közé tartoznak. Kerek két évvel ezelőtt érkezett ezen sorozat negyedik része, a Call of Duty: Modern Warfare, ami azóta is milliók szórakozását biztosítja nap mint nap. A recept pofonegyszerű volt, a játékot korábbi FPS-ek és akciófilmek elemeiből gyúrták össze, hogy a végeredmény a monitorunkon váljon egy hihetetlen adrenalinbombává, megspékelve a single játékélményt egy minden addiginál jobb többszereplős játékmóddal, ami mai napig a legnépszerűbb online csatározásoknak ad helyet konzolon és PC-ken egyaránt. Két évvel a Modern Warfare megjelenése után most végre elérkezett a pillanat, hogy kezünkbe vehetjük a folytatást, amely pontosan ott veszi fel a történet szálait, ahol legutóbb abbahagytuk.

A Crystal Dynamics igen vegyes portfóliót tudhat a háta mögött. Dolgoztak már szinte minden műfajban, alkotásaik között találhatóak érdekes kivetülések (Walt Disney Magical Racing Tour), nevesebb alkotások (Soul Reaverek, Pandemoniumok), s nem mellékesen ők hozták vissza hamvaiból a Tomb Raider sorozatot.

Mi van, ha a Counter-Strike készítői nagyon unatkoznak, mert elkészültek életük addigi legnagyobb dobásával, a Counter-Strike: Source-szal? Elkezdenek fantáziálni mondjuk egy saját rothadó bűzétől öklendező dagadt zombiról, horrorfilmekről, még több és több zombiról, amennyi a csövön kifér. Ez aztán a perverzió, pedig ez a valóság, és pont ezen agyszülemény végeredménye a Left 4 Dead…

Örömmel jelenthetem: a spanyol Pendulo Studios végleg beköltözött a szívembe. Szériájuk harmadik része minden tekintetben felveszi a versenyt a műfaj klasszikusaival, és ennél nagyobb dicséretet kalandjáték nem is kaphat...

A Pandemic az egyik kedvenc stúdiónk volt az elmúlt években, de úgy néz ki, hogy az idei munkáik bizony véget vetnek ezen lelkesedésünknek. A Mercenaries 2: World in flames félelmetesen gáz a nagyszerű  első részt követően, és bizony a Gyűrűk urát feldolgozó próbálkozásuk, a Conquest sem tűnik sokkal jobbnak. Jobb lenne rákapcsolni srácok, mert ez már a lejtő és ti lefelé mentek...

Egy jó  akciófilm alapelemei: durva tűzharc, robbanásokkal megtűzdelt látkép, rengeteg fegyver, járművek, brutalitás. Úgy tűnik, a Far Cry 2 is hasonló elv alapján készült, hiszen minden van benne, ami a népnek kell, sőt, még annál is több.

A nevem Bond. James Bond. A Föld minden kontinensén megfordulok, de csakis lineáris pályákon. Magamtól gyógyulok, képes vagyok vakon célozni, de csak két fegyvert bírok cipelni. Az arcanimációt csak hírből ismerem, poligonjaim merevek, akárcsak a mozgásom. Összegányoltak engem a fejlesztőim, mint a filmátiratokat általában.

Legendákat újraéleszteni nem hétköznapi feladat, márpedig a Fallout széria bőven kiérdemli a legendás jelzőt és a sorozat feltámasztásával a Bethesda ebbe a hatalmas fába vágta a fejszéjét. Tesztünkből kiderül, hogy sikerült-e helyt állni a grandiózus vállalkozás során.

A 2008-as év sem múlhatott el Call of Duty nélkül: jött, mi telepítettük, játszottunk... na de ne rohanjuk ennyire előre.

Az első  részt imádtam, a második nagyon tetszett, a western környezetbe helyezett harmadik epizód már egyáltalán nem jött be, a negyedik részt pedig egészen egyszerűen utáltam. Az előzetes videók  és az E3-as prezentáció után hittem, hogy a széria a legújabb epizóddal a régi fényében ragyog majd, de ismét bebizonyosodott, hogy félkész termékkel nem lehet a piacon érvényesülni.