Tesztek

A SimBin-ról már régóta tudjuk, hogy svédek, hogy egy MOD elkészítésével kerültek ki a névtelenségből, és hogy napjainkban kvázi az egyetlen fejlesztő és már kiadó is egyben, aki a szimulátorok kiadása mellett tűzte le zászlaját. Ami új, hogy megjött most tőlük a GTR Evolution, avagy más néven az idei Race sorozatuk felvonása.

A Capcom úgy gondolta, az idei lesz az év, mikor sorra feltámasztja a régi nagy címeket. Nemrég megkaptuk a Street Fighter 4. részét, most pedig itt a Bionic Commando, igaz, ez utóbbinak jót tett volna, ha kicsit még kotlanak rajta...

Tavaly ilyentájt került forgalomba az EA Crysis című játéka, ami a Call of Duty 4-gyel történő egyidejű megjelenése miatt korántsem kapott olyan figyelmet, mint amit megérdemelt volna. A szerintünk méltatlanul elhanyagolt játéknak most befutott a folytatása, amely kategóriájában ezúttal sokkal jobb eséllyel pályázhat az év legjobb FPS-e címre.

A Telltale Gamesnek bejött az élet, az epizódos bontások jó húzásnak bizonyultak a kalandjátékok esetében, így nem volt kérdés, hogy legújabb kalandsorozatukat is ebben a formában tárják a nagyérdemű elé. A slusszpoén az egészben, hogy PC után Xbox360-on is tiszteletét teszi a két gyurmafigura.

A World Tourral a Guitar Hero-sorozat belépett a négy hangszeres rockbanda-imitátor kategóriába — és milyen jól tette, hiszen nagyszerű élménnyel gazdagodhat az egyszeri zenekedvelő játékos. Nos, World Tour után itt a következő Guitar Hero, ám újra egy zenekart előtérbe helyezve, méghozzá az aerosmithes külön rész után végre egy igazán passzentos együttest választva, a Metallicát.

2008 igen érdekes év volt az Egyesült Államok történelmében. Egyrészt innen gyűrűzött ki a világba a gazdasági válság, másrészt ebben az évben tartották az 56. elnökválasztást. Milliók és milliók figyelték az USA államaiban és a világ minden táján a republikánus John McCain vietnami veterán, valamint a demokrata párt színeiben induló fiatal és ambiciózus Barack Obama kampányát és küzdelmét a választók megnyeréséért. A két jelölt közel egymilliárd dollárt költött el kampányra, és tavaly novemberben megválasztották az Egyesült Államok első fekete elnökét, akit 2009. januárjában iktattak be hivatalába, negyvenöt évvel azután, hogy az egyik legnagyobb polgárjogi harcos, Martin Luther King a Lincoln Emlékmű lépcsőjén elmondta híres beszédét, mely ezzel a mondattal kezdődött: „Van egy álmom…”.

Piszok egy idő volt aznap este; úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Az ember ilyen ítéletidőben legszívesebben otthon marad és forró teát kortyolgatva a kandalló mellett heverészik. Így is tettem volna, ha Neki nem ma lenne a születésnapja és nem foglaltunk volna asztalt a környék egyik legjobb vendéglőjében. Az ablaktörlő kitartóan mozgott balra-jobbra, hogy az esőfüggönyön keresztül legalább az orromnál távolabb lássak. Kedves attól tartott, hogy nem érünk oda időben, én pedig nyugtatni próbáltam: nem lesz semmi baj — és nyomtam a pedált, amennyire mertem. Bíztam benne, hogy szavaim valóban nyugtatóan hatnak rá, és együtt érzően a lábát simogattam, hátha sikerül ellazulnia. Egy pillanatra fordultam csak az utasülés felé, hogy lássam, minden rendben van, tényleg csak egy másodpercre. Az eső zúdult… Későn vettem észre a szembejövő fénypárt… Még hallottam a csattanást… Kedves kezéről kettőnk közé csorgott a vér… Aztán pedig már csak a sötétség maradt.

Minden férfinak más nő tetszik, többségünknek azonban az olyan szép, okos, humoros lányok jönnek be, akikben van valami apró plusz „varázserő”, s akikkel nem csupán a plázákban mászkálhatunk, hanem tartalmasan tölthetjük el az időt (mindez persze relatív). Az ilyenekből azonban manapság sajnos egyre kevesebb van, s olykor az is előfordul, hogy szívünk választottja nem minket akar. Azonban nem szabad elkeseredni, ugyanis ahogy egy régi haverommal mindig mondtuk egymásnak: „egyszer minden hülyére rátalál a szerencse”, s úgy is lett. S hogy miért írtam ennyit a nőkről az áprilisi Tesztelj Velünk pályázatra beküldött cikkemben? Amellett, hogy őket dicsőíteni sosem elég, azért, mert az általam tesztelt játék olyan gyönyörű és varázslatos, hogy azt csak hozzájuk tudom hasonlítani.

A francia White Birds stúdiót a Microids volt munkásai alapították 2003 augusztusában, köztük Benoit Sokal, a zseniális Amerzone és a Syberia alkotója. Eddigi két kalandjátékuk, a Paradise és a Sinking Island sajnos elég középszerűre sikeredett...

Azt javaslom, csapjunk rögtön a lovak közé. Nem lesz itt hosszas ömlengés, csak a lecsupaszított tények. Tehát a múltkor ugye ott lett vége a történetnek, hogy Jonathan Harker a mi hathatós segítségünkkel sikeresen teljesítette a küldetését: elhozta a gróf kastélyából Minát, akinek a nyakán lévő harapásnyomokon és a sokkon kívül nem volt komolyabb baja. Örülhettünk volna magunkban, hogy vége az egész kalandnak, ám Mr. Harker még az intró végén megesküdött, hogy ő bizony végleg elpusztítja Drakulát, amiért oly galád módon elrabolta és megharapta Mrs. Harkert. Jaj a vén vérszívónak!

Különös fintora a sorsnak, hogy két tesztben is megpendülhetnek nosztalgikus húrjaim – de micsoda különbséggel! Miközben a Larry-szériába újabb méltatlan mélyütést vitt be egy jobb napokat látott kiadó és fejlesztő, a Telltale Games tisztelettel nyúlva a Sam and Max-sorozathoz, dicséretesen támasztotta fel sokunk régi kedvencét. A srácok azóta bebizonyították tehetségüket, melynek újabb fényes ékköve ez a játék...

Körökre osztott stratégiai/harcászati játékra bukkanni 2007-ben szinte lehetetlen. A játékpiacon az akcióközpontú műfajok virágoznak egyre szebb és jobb kivitelben, míg a lassabb, megfontoltabb megközelítés híveinek be kell érnie régebbi nevekkel. Az 1C azonban merész lépésre szánta el magát: pénzt adott egy olyan játékhoz, mely egy elég szűk réteg számára okoz intenzív nyálcsorgatást. Ők viszont végre örülhetnek: a Fantasy Wars egy nagyszerű próbálkozás a hadijátékok műfajának feltámasztására a Panzer General és a Fantasy General nyomdokain.

„Will Wright mostanában újabb terveket sző, a hétköznapok embere számára ismeretlen tudományos munkákat olvasva, a jól ismert, kisfiús mosollyal arcán. Játékország egyik nagy figurája a következő dobásra készül...”

A Raven Software stúdiót egy testvérpár, Brian és Steve Raffel alapította 1990-ben, Wisconsin államban. 1997-ben exkluzív szerződést kötöttek az Activision kiadóval; a mára akcióklasszikussá vált Soldier of Fortune 2000-ben jelent meg, és mély nyomot hagyott a játékostársadalom — de elsősorban az FPS-rajongók — emlékezetében...

Előre szólok a morgások elkerülése végett, hogy ez most nem egy hagyományos értelemben vett teszt lesz, lévén a PC-s verziót nem láttam, és olyan rengeteget azért nem játszottam a Pacifickel, inkább amolyan első benyomásokra számítsatok. A teljes, PC-s verzióra is kiterjedő tesztet a nyomtatott PC Guru hasábjain olvashatjátok majd. No de ugorjunk is fejest a csendes-óceáni háború vérzivataros korszakába!

Kemény dolog ünnepek után játékmagazin-szerkesztőnek lenni. A nagy címek a fa alá kerültek, pang a piac, így aztán lehet hiányosságot pótolni. Úgy tűnik, Bate karácsonyi ajándékként meg akart osztani velem valamit ebből a szenvedésből, így kaján vigyorral, szemében gonosz fényekkel nyújtotta át jelen értekezésem tárgyát, hogy írjak róla egy oldalt. Szép feladat, kezdjük kihívással az évet, elvégre az az igazi profi, aki ebből a cuccból összehoz háromezer karaktert...

Nehéz objektív véleményt alkotni egy olyan játékról, mely olyan hatással volt az emberre, mint rám a Metal Gear Solid-sorozat tagjai. Aki rajongott már valaha egy bizonyos dologért, az tudja, milyen nehéz rosszat mondani róla, hiszen az ember akarata ellenére csak a jót látja meg benne. Megpróbálom elnyomni a lelkemben lévő rajongót, hogy bemutathassam nektek ezt a programot, melyet lehet imádni, lehet nem szeretni, de el kell ismerni, hogy folytatásaival és előzményeivel együtt meghatározó darabjává vált a játéktörténelemnek.

Nem vagyok oda túlzottan a képregényekért, különösen a Marvel színes, latexruhába bújtatott hőseit nem csípem, de van egy karakter, akit kiskorom óta imádok, ez pedig nem más, mint Wolverine. Persze imádat alatt ne azt értsétek, hogy minden apró részletet tudok Logan múltjáról, csak néhány alapvető dolgot. Ennyi pedig pont elég ahhoz, hogy kíváncsi legyek az X-Men Origins: Wolverine The Game-re. Azonban egy képregény filmadaptációjának játékverziójáról beszélünk, ennél rosszabb óment pedig keresve sem találnánk — de higgyétek el nem fogtok csalódni!

Az idősebb generáció nem véletlenül okítja a fiatalokat a naivitásról. Ártatlan gyermekként már alig várjuk, hogy eme témakört feszegető dialógusok véget érjenek, ám az első önálló lépéseit megtevő tinédzser rájön, hogy a felnőttektől kapott pofon mögött is rejtőzik valami. Legutóbbi túrámon döbbentem rá, hogy nem tanultam meg rendesen a leckét, ugyanis bányászfelszerelést a szekrénybe hajítva a videojáték-részleg turkálója felszínén heverő első szimpatikusnak tűnő darabért pengettem ki egy csekély összeget. Bárcsak mélyebbre ástam volna...

A különféle összeesküvés-elméletek feltétlen hívőinek körében alighanem dobogós helyet foglal el a mendemondák szerint 1947. július 2-án Roswell városában (Új-Mexikó) lezuhant azonosítatlan repülő tárgy. Hogy valóban defektet kapott-e a szürkék egy hajója és éppen kis bolygónkon landoltak, vagy csupán a városka vezetősége ekképpen próbálja fellendíteni a turizmust, valószínűleg örök kérdés marad, ám különböző videomegosztó oldalak felvételei szerint a területet igencsak védik az illetéktelen behatolóktól. Mi több, egyes értesülések úgy vélik, a sivatag mélyében valóságos ufócentrum létesült, ahol a nagyokosok tárgyalásokat folytatnak az idegenekkel, pusztító fegyvereket fejlesztenek a segítségükkel, és újabb lényekkel próbálják felvenni a kapcsolatot...

Hideg szél kószált a hegyes sziklák között, amelyek úgy szabdalták szét a tájat, mint holmi csonka és összevissza álló fogsor. A távolban aprócska tűz fénye lobbant, olyan hirtelen, mintha csak a semmiből került volna elő - az árnyékból pedig egy borostás fickó vált ki. Erre a jelre várt.

Az erősen konzolvonalon ténykedő Omega Force amióta létezik, csak ilyen üsd-vágd-nem apád játékokat készített, készít, és fog készíteni továbbra is. A hack’n’slash műfaj mesterei néha jó, többször igénytelen folytatásokkal boldogítja a népet. Utóbbit teszik most is.

A Capcom az egyik legrégebbi alakja a játékiparnak, mára pedig már ikonikus státuszba emelkedtek. 1979-ben kezdődött minden és azóta olyan franchiseokat teremtettek, amik nélkül nem is biztos, hogy itt tartana a játékipar, gondoljunk a Resident Evil-re, Mega Man-re, Devil May Cry-ra vagy éppen a Street Fighterre, melynek második része emelte a világ egyik legkedveltebb játékstílusává a verekedős játékokat…

Mivel a nemrégiben mozikba került Vasember film elnyerte a tetszésünket, igen nagy kíváncsisággal tekintettünk a játékváltozat elébe, amely nem sokkal a mozgókép megtekintését követően meg is érkezett a szerkesztőségünkbe. Képregényrajongó lévén nem volt kérdés, hogy én fogom tesztelni az átiratot, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy ennyire meg fogok döbbenni.