Tesztek

Hófehérke, Hamupipőke, Holle anyó, Piroska és a Farkas, A brémai muzsikusok és még sorolhatnám a Grimm testvérek termékeny munkásságának gyümölcseit – amik közül a többség valószínűleg ismeretlenül hangzana a mai generációnak. Márpedig McGee mester ezeket az alkotásokat használta fel legújabb játékához – persze a sajátos elmeroggyant felfogásával megbolondítva. A rémisztően jól sikerült Alice torzítás után, mérhetetlenül nagy elánnal vártam az újabb agymenést, ám egy hatalmasat koppant az arcberendezésem a padlón, miután elhúztam az első két epizód nótáját…

Az utóbbi hónapokban hozzászokhattál, hogy képregények alapján készült filmek alapján készült játékok özönlik el az újság hasábjait. Minden alkalommal megjegyeztük, hogy a PC-s változat fényévekkel marad el a rendes, nextgen konzolokra készült verzió mögött, amelyek egyébként még így sem tekinthetők közepesnél jobbnak. A Hellboy 2 játékváltozatából nem készült PC-s változat, de ez jobb is, mert ha az a fenti recept alapján jött volna létre, az univerzum valószínűleg magába hajlik a szenvedéstől, és mindenestül megsemmisülne a világegyetem. Igen, arra akarok utalni, hogy a Science  of Evil minden idők egyik legrosszabb játéka…

A Bad Company sok szempontból hasonlít ugyan a sorozat korábbi részeihez, ám ennél sokkal több és sokkal fontosabb módokon igazi forradalmat is jelent. Eddig ugye a Battlefield egyetlen dologról szólt: hatalmas pályákon aprította egymást két sereg járművekkel és fegyverekkel, hogy minél több zászlót tartsanak uralmuk alatt. E mondat jókora része most is jellemző a játékra – a hatalmas pályák és a kaotikus és élvezetes harcmező-élmény –, de ezek mellett különbségek is bőven vannak.

Húsz évvel ezelőtt született egy játék, ami mára legendává nemesült. Lassan elkészül a második rész, és mégis ismét az eredetitől hangos a játékvilág: a Bionic Commando újrarajzolt és kicsit újragondolt visszatapsolása eleinte talán egyszerű reklámfogásnak indult, most azonban már az sem kizárt, hogy a nagy öreg lenyomja a még meg sem jelent folytatást.

A svéd illetőségű Digital Illusions CE fejlesztőbrigád munkássága nem hozta meg első nekifutásra az átütő sikert. Bár korai játékaikat sem lehetett gyengének nevezni, a fordulatra egészen 2002-ig kellett várni, amikor is kijött a csapat Battlefield 1942-nek keresztelt játéka, aminek hála egyből a köztudatba robbantak. A DICE azóta már jó pár BF-részt és kiegészítőt tud maga mögött, jelent már meg forradalmi FPS-ük (Mirror’s Edge), és mostanában újra valami unikumon dolgoznak, de fő profiljuk mindörökre a BF lesz, s ezt már nem rázzák le magukról. Igaz, miért is tennék?

„Uborkaszezon van. Ilyenkor a játékosok azon része, akik nem valamelyik MMOG bűvöletében tengetik napjaikat, előkotorják régi kedvenceiket, a flashjátékok kusza birodalmának felfedezésébe fognak, vagy fejest ugranak a budget kategória feneketlen mocsarába. Én az utóbbi egy hétben ez utóbbival próbálkoztam, pontosabban az onnan kihalászott Hunting Unlimited 2008-ról törölgettem a piszkot, kiderítendő, hogy van-e valami fényesen csillogó alatta, vagy csak újabb sárréteg.”

Igen, igen, a sors fintora. A múlt hónapban még a verekedős játékok enyhén szólva is ritkaságszámba menő jelenlétét sirattam napjaink videójáték-palettáján, rögvest a Namco útjára indította harci játékainak egyik folytatását, és a hírek szerint a Tekken 6-ra sem kell már oly sokat várnunk. A SoulCalibur-széria (most először egybeirandó a játék neve) a játéktermekben indult útjára – kevés sikerrel (szembemenvén a tömeggel engem már a játéktermi verzió is magával ragadott). A Dreamcast-verzió, és főképp az abba belerakott újítások tették olyannyira sikeressé, hogy egy lapon lehessen említeni Tekkenekkel, Virtua Fighterekkel.

A fertőzöttek visszatértek. Négy évvel a négyes sorszámmal elátott epizódot és két évvel a Wii-exkluzív Resident Evil: The Umbrella Chronicles követően a túlélőhorror-széria visszatért, Afrikába vezényelve a játékost, hogy egy régi ismerőssel vegyük fel ismét a harcot a bioterrorizmus (és a zombik) ellen, dögös animációkkal és rejtélyekkel fűszerezve. Tesztünk felfedi, sikerült-e megismételni a negyedik rész bravúrját.

Vannak játékok, melyektől zeng a média, dübörög a marketing-gépezet alattuk, de a produktum többnyire valami középszar vagy kicsivel afeletti, azalatti valami. Ritkább esetekben meg vannak játékok, amelyeket nem támogat dollármilliós reklámhadosztály, egynek ítéltetik a sok közül, s közben magukban hordoznak olyan értékeket, amelyeket kihagyni vétek. Számtalan kiemelkedő játék kerülte el a játékos társadalom figyelmét, és hasonló sors vár a tesztben szereplőre is. Mert egyáltalán nem kell Ferrari rajongónak, Tifosi-nak lenni ahhoz, hogy belássuk, mint autóverseny-szimulátor, a Ferrari Challenge nagyszerű.

Ezek a WildTangenték csak nem nyugszanak. A 2005-ben megjelent Fate viszonylagos sikere után röpke három évvel el is készítették a folytatást a hangzatos nevű Undiscovered Realms képében. Illetve, hogy valóban folytatásról beszélhetünk-e, némiképp megkérdőjelezhető. Egy új epizódtól ugyanis joggal elvárhatná a játékos kedvű fiatal, hogy az elődhöz képest a korhoz passzoló feljavított grafikát, új zenei kompozíciókat, és ami talán a legfontosabb, még nagyszerűbb játékélményt kap a pénzéért. A Fate esetében sajnos semmi ilyesmiről nem beszélhetünk, úgyhogy az Undiscovered Realmset tekintsük nyugodtan egy amolyan „bővítőcsomagnak”, amely önállóan, a Fate megléte nélkül is telepíthető, és amelyre tökéletesen igaz lesz az, amit az elődjéről írtam. Gyorsan hozzáteszem: sajnos.

A Sony karaokejátéka ugyan a Guitar Herók és Rock Bandek árnyékában kevéssé sikeres, de ezt felpezsdítendő megjelent a legújabb kiegészítője, melyben a Queen munkásságából válogattak össze egy kellemes csomagot a készítők, hogy újra a SingStarra tereljék az elkalandozott hangszálakat...

Amikor az ukrán GSC elkezdte kitapétázni Csernobil brutális képeivel az internetet, gyakorlatilag a teljes RTS-részlegük a Cossaks-szériával (pedig az se kispályás) együtt eltűnt a Stalker árnyékában. Aztán hat évig nyálcsorogtunk, toporzékoltunk, miközben Oleg Javorszki (PR-menedzser) nemrég bevallotta, hogy akkoriban a saját motor és a játék párhuzamos fejlesztésébe majdnem belebuktak. A végeredményt a 2 milliós eladás ugyan minősíti, de el is érkeztünk Olegék legnagyobb problémájához, nevezetesen, hogy csak a kelet-európai piacokon tudtak jó eladási mutatókat hozni, a tengerentúlnak ez túl fakó volt, és különösebben a hajdani katasztrófa képei sem csigázták fel az átlagamerikait. Szerencsékre a rozsdában verhetetlen posztapokaliptikus hangulatból nem lett rózsaszín, és a konzolpiacot célzó törekvések sem késleltették tovább jól megérdemelt sugárdózisunkat. Legyen hát tiszta az ég, és irány a Zóna!

A Gearbox Software játékfejlesztő stúdió igen érdekes eset a társai között. Őket legfőképp a Brothers In Arms sorozat megálmodójaként ismerhette meg legfőképp a közönség, de bizony olyan óriások létrehozásában is részt vettek társfejlesztőként, mint a Half Life egyes kiegészítői, a Counter Strike, avagy a HALO. Elméletben tehát minden adott lett ahhoz, hogy idén már egy igazi kiugrással rukkoljanak elő, - főleg, hogy a cég a létszámát is növelte az eltelt évek alatt.

Amikor az első GTA megjelent 1997-ben, sok rajongóra tett szert, de mégsem került be a legnagyobb játékok közé, bár ezt főleg a már akkor is elmaradott grafikai megvalósításnak köszönhette, nem pedig a játékmenet hiányosságainak. Két résznek -- az első rész kiegészítője, a London, és a GTA2 -- kellett még megjelennie és hat évnek eltelnie, hogy megtörténjen az áttörés, és a sorozat feliratkozhasson az igazi nagyágyúk közé.

A második világháborút feldolgozó alkotások korszaka lassan lealkonyulóban van, már milliószor partra szálltunk, benyomultunk, visszavonultunk, mindezt akár stratégaként, avagy egy bizonyos katona bőrébe bújva. Olyan is akadt közöttük, amely a csendes-óceáni konfliktust hivatott feldolgozni. Ezen játékok táborába tartozik a Csendes-Óceán Hősei (sic!) is, amely ezúttal egy pilóta szemszögéből mutatja be a második világháború borzalmait.

Amikor az EA kitalálta, hogy az alkalmi játékosokra hangolja (butítja le) Will Wright zseniális gyermekét, partnerre talált az egykoron csodálatos birodalomépítő játékokat hegesztő, mostanában azonban csetlő-botló Tilted Millben. Az eredményt ismerjük – a srácok viszont nem adják fel...

Csípős, hideg szél süvített a dohos kripta bejáratából, baljós morajlások zaját hordozva magával a sötét éjszakába. Csupán néhány fáklya égett a roppant kőboltozat mindkét oldalán, makacsul tűrve a fagyos szelek szüntelen táncát. Csak ez a pár pislákoló láng szolgált némi reménnyel annak a szedett-vetett csapatnak, amely mesés kincsek és ősi titkok feltárásának reményében behatolt a fenyegető sötétségbe…

Mivel a Nintendo DS a „gyerekeknek” szól, ráadásul technikailag nem olyan erős, mint a Sony PSP, ezért egy kicsit mindenki attól félt, hogy egy gyengus grafikájú „kiddie” GTA-val lesz majd dolgunk. Persze a Rockstar megint megmutatta, hogy amikor GTA-ról van szó, nem kispályáznak: a Chinatown Wars épp olyan cinikus, kegyetlen és szabad szájú, mint az összes korábbi rész. Ja igen: és nagyon, nagyon király...

Mona De Lafitte a Párizsi Opera üdvöskéje volt, míg bele nem szeretett Shrowdy Von Kiefer draxsylvaniai vámpír, és magával nem vitte őt kastélyába. A lány maga is vérszívóvá vált, bár ebbe nem igazán tud belenyugodni. Amikor fogva tartóját utoléri végzete, Mona, és hű társa, Froderick, az ütődött denevér, belevág élete legveszélyesebb kalandjába: visszatérni a fény városába...

A spanyol illetőségű Alcachofa Soft munkásságának nyomán kaphattuk kézhez ezt a több sebből is súlyosan vérző alkotást. Bár a csapatnak nem ez az első játéka, a nemzetközi porondra ezzel robbantak be – vagyis csak robbantak volna, ha mindent ügyesen csinálnak. Olyan érzésem van a játékra nézve, hogy a srácok kevés energiát fektettek virtuális teremtményük tökéletesítésére. Mondhatnám, hogy sok bába közt elveszett a gyermek. Már a német nyelvű kiadás körül botrány robbant ki, hiszen játszhatatlan lett a szoftver; ezt próbálták javítani egy elég terjedelmes folttal, ami többé-kevésbé megoldotta a problémát, majd piacra dobták az angol nyelvű változatot is, ami legalább elindult, de szintén hemzsegett a hibáktól. Innentől kezdve kevés esély volt egy újabb sikerre...

Talán sokunkban kusza emlékképek röppenek elő, amikor az arcade gépekről hallunk. Ez a kifejezés a nyolcvanas években kultuszszóvá vált, hiszen minden kiskölyök alig várta már, hogy az összegyűjtött aprójából zsetonokat vásároljon, és a helyi kocsmában vagy játékteremben megdöntse az éppen történelmet író, virtuális csodában lévő rekordot. Sok örök klasszikus született ezen gépeken (Pacman, Space Invaders, Asteroids, Donkey Kong, Outrun, stb.), amelyekből mára már ezer meg ezer felújítás, remake készült az esztendők során, megannyi platformra. Azt mondanom sem kell, hogy ma már sok helyen ezek a masinák szinte teljesen ki lettek szorítva a piacról, persze itt-ott még találhatunk belőlük pár példányt.

Biztosan vannak közöttetek olyanok, akik annak idején szívesen járogattak játéktermekbe, ahol egy húszasért jófajta bunyós játékokkal vagy éppen lézerpisztolyos lövöldékkel lehetett múlatni az időt. Fiatalabbak kedvéért: ez a pisztolyos móka úgy nézett ki, hogy adott volt a masina, amiből jó esetben két fegyver meredt ki, a monitoron pedig, ma már úgy mondjuk, FPS-nézetből haladhattunk előre és lőhettük halomra az ellenséget, akár a haverral vállvetve. A menetirányba beleszólni valónk nem nagyon volt, a játékosnak csupán a fegyvert kellett kezelnie. Ugyan az otthoni számítógépek fejlődésével a játéktermek kissé perifériára szorultak, itt-ott még fellelhető ilyen lézerfegyveres ketyere (a múltkor az egyik plázában láttam is ilyesmit).

Tavaly karácsony előtt kaptuk kézhez a PoP széria legújabb inkarnációját és idén tavasszal megérkezett az első konzol exkluzív DLC (Downloadable Content), amely az ígéretek szerint rátesz egy lapáttal a sokak által kritizált nehézségi szintre. Tesztünkből kiderül, hogy a fejlesztők tartották-e adott szavukat...

James Bondnak lenni a legjobb dolog a világon. Ezt azóta tudja több millió ember, mióta Ian Fleming 1953-ban megírta az első Bond-regényt. A kitalált brit titkos ügynök nem kerülhette el a sorsát, vagyis a világsikert. Hamarosan bemutatkozott a filmvásznon (1962), és egycsapásra kultusz lett. Egy ilyen fejőstehénre előbb-utóbb lecsap a játékvilág, és mit ad isten, 1983-ban a brit ügynök betette a lábát a virtuális világba is. Eljött a 2002-es esztendő, és a Gearbox Software azt a parancsot kapta, hogy PC-re dobjanak össze egy James Bond-részt. Bizakodásra adhatott okot, hogy a fejlesztők nevéhez fűződik a Half-Life első részének két kiegészítője. Nem rossz ajánlólevél.