Tesztek

Nehéz objektív véleményt alkotni egy olyan játékról, mely olyan hatással volt az emberre, mint rám a Metal Gear Solid-sorozat tagjai. Aki rajongott már valaha egy bizonyos dologért, az tudja, milyen nehéz rosszat mondani róla, hiszen az ember akarata ellenére csak a jót látja meg benne. Megpróbálom elnyomni a lelkemben lévő rajongót, hogy bemutathassam nektek ezt a programot, melyet lehet imádni, lehet nem szeretni, de el kell ismerni, hogy folytatásaival és előzményeivel együtt meghatározó darabjává vált a játéktörténelemnek.

Nem vagyok oda túlzottan a képregényekért, különösen a Marvel színes, latexruhába bújtatott hőseit nem csípem, de van egy karakter, akit kiskorom óta imádok, ez pedig nem más, mint Wolverine. Persze imádat alatt ne azt értsétek, hogy minden apró részletet tudok Logan múltjáról, csak néhány alapvető dolgot. Ennyi pedig pont elég ahhoz, hogy kíváncsi legyek az X-Men Origins: Wolverine The Game-re. Azonban egy képregény filmadaptációjának játékverziójáról beszélünk, ennél rosszabb óment pedig keresve sem találnánk — de higgyétek el nem fogtok csalódni!

Az idősebb generáció nem véletlenül okítja a fiatalokat a naivitásról. Ártatlan gyermekként már alig várjuk, hogy eme témakört feszegető dialógusok véget érjenek, ám az első önálló lépéseit megtevő tinédzser rájön, hogy a felnőttektől kapott pofon mögött is rejtőzik valami. Legutóbbi túrámon döbbentem rá, hogy nem tanultam meg rendesen a leckét, ugyanis bányászfelszerelést a szekrénybe hajítva a videojáték-részleg turkálója felszínén heverő első szimpatikusnak tűnő darabért pengettem ki egy csekély összeget. Bárcsak mélyebbre ástam volna...

A különféle összeesküvés-elméletek feltétlen hívőinek körében alighanem dobogós helyet foglal el a mendemondák szerint 1947. július 2-án Roswell városában (Új-Mexikó) lezuhant azonosítatlan repülő tárgy. Hogy valóban defektet kapott-e a szürkék egy hajója és éppen kis bolygónkon landoltak, vagy csupán a városka vezetősége ekképpen próbálja fellendíteni a turizmust, valószínűleg örök kérdés marad, ám különböző videomegosztó oldalak felvételei szerint a területet igencsak védik az illetéktelen behatolóktól. Mi több, egyes értesülések úgy vélik, a sivatag mélyében valóságos ufócentrum létesült, ahol a nagyokosok tárgyalásokat folytatnak az idegenekkel, pusztító fegyvereket fejlesztenek a segítségükkel, és újabb lényekkel próbálják felvenni a kapcsolatot...

Hideg szél kószált a hegyes sziklák között, amelyek úgy szabdalták szét a tájat, mint holmi csonka és összevissza álló fogsor. A távolban aprócska tűz fénye lobbant, olyan hirtelen, mintha csak a semmiből került volna elő - az árnyékból pedig egy borostás fickó vált ki. Erre a jelre várt.

Az erősen konzolvonalon ténykedő Omega Force amióta létezik, csak ilyen üsd-vágd-nem apád játékokat készített, készít, és fog készíteni továbbra is. A hack’n’slash műfaj mesterei néha jó, többször igénytelen folytatásokkal boldogítja a népet. Utóbbit teszik most is.

A Capcom az egyik legrégebbi alakja a játékiparnak, mára pedig már ikonikus státuszba emelkedtek. 1979-ben kezdődött minden és azóta olyan franchiseokat teremtettek, amik nélkül nem is biztos, hogy itt tartana a játékipar, gondoljunk a Resident Evil-re, Mega Man-re, Devil May Cry-ra vagy éppen a Street Fighterre, melynek második része emelte a világ egyik legkedveltebb játékstílusává a verekedős játékokat…

Mivel a nemrégiben mozikba került Vasember film elnyerte a tetszésünket, igen nagy kíváncsisággal tekintettünk a játékváltozat elébe, amely nem sokkal a mozgókép megtekintését követően meg is érkezett a szerkesztőségünkbe. Képregényrajongó lévén nem volt kérdés, hogy én fogom tesztelni az átiratot, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy ennyire meg fogok döbbenni.

Sok olyan fejlesztő/kiadó van, amely egy-egy művének köszönhetően örökre beírta magát a játékok történelemkönyvébe. Ám olyanokat ritkán találni, amelyek a hősidők óta csak minőségi játékokat dobtak piacra, és rengeteg világhírű sorozat fűződik már a nevükhöz. Metal Gear Solid, Pro Evolution Soccer, Silent Hill, hogy csak a legnagyobb neveket említsem hirtelenjében; remélem, ennyiből világossá vált, hogy ez a példa nélküli cég nem más, mint a Konami. Az a japán vállalat, amelynek a fentebb említett Silent Hill játékokat is köszönhetjük, és amely szériáról a következőkben szó lesz (egészen pontosan a második részéről).

A toplistás videojátékokban nem feltétlenül a descartes-i filozófia - gondolkodom, tehát vagyok - szokott lecsapódni, és nincs is ezzel semmi probléma, most viszont éppen hogy átestünk a ló túloldalára. A német Novitas ugyanis 2005-ben feltámasztotta a legendás The Incredible Machine sorozat flúgos gépezeteit – a nem túl eredeti Crazy Machine címszó alatt, és ezzel együtt a szürkeállomány durva tréningje is ott kopogtatott. A 3D-s reform pedig a meglepően kellemes szakmai fogadtatás mellett a közönség lelkes és műértő tagjait is meghódította, úgyhogy kötelező jelleggel érkezett most a folytatás...

A Roogoo alapvetően az Xbox Live Arcade számára lett kitalálva, olcsó (800 MS pont), kis helyigényű (350 MB), jól versenyeztethető alkotás, de hogy a PC-s verziót mi motiválta, azt nem tudom, mindenesetre a Spidermonk ”mobilos” múltja erősen érződik rajta. Nevezetesen puzzle kategóriába eső ügyességi játékról van szó, amely a budget (kis költségvetés/alacsony ár) mezőnyből rajtol…

A Sony ezt sok játékkal megjátszhatná: a Siren (Forbidden Siren néven jelent meg Európában) egy nem túl sikeres játék volt PS2-re, és ennek ellenére most a cég teljesen felújítva, átalakítva, gyönyörű grafikával megfejelve kiadta PS3-ra. A játék egyelőre csak a PlayStation Networkön keresztül érhető el, nálunk négy csomagban (a 12 fejezetből három-három van egy pakkban) vagy éppen egyben az egész. Igaz, megőszülünk, mire a kilenc GB adat lecsorog a notóriusan lassú PSN-ről, de ha ezzel megvagyunk, jöhet a rettegés.

Az akció-szerepjátékok szerelmesei el vannak kényeztetve mostanában. Bár a Diablo harmadik részéig még bizonyára hosszú évek vannak hátra, kisebb fejlesztőstúdiók égnek a vágytól, hogy bebizonyítsák: ők is tudnak szórakoztató, látványos darabot kisajtolni a stílusból. A Legend Hand of God is egy ilyen bizonyítási vágy során született meg...

Ahogy modern világunkban egyre inkább a nagy népszerűségnek örvendő stílusok válnak uralkodóvá – autókázunk, megmentjük belső vagy külső nézetből a világot –, eközben az olyan kellemes műfaj, mint a bunyós anyagoké, már alig-alig tűnnek fel a horizonton. Számomra ez fájó dolog, ugyanis nagy kedvelője vagyok a stílusnak, éppen ezért ha kicsit felemás szájízzel is, de örültem a Nintendo saját bejáratú verekedős játékának, a Super Smash Bros-széria harmadik részének.

J. R. R. Tolkien Gyűrűk Ura trilógiája igazi világsiker. Ezt emelte még magasabb szintre Peter Jackson igen kitűnő filmfeldogozása. Már az első film megjelenésével ugrásszerűen megnőtt a tolkieni világ rajongótábora, de még a legkomolyabb fanatikusok is elismeréssel beszélnek róla. Azonnal megindult a verseny a licencjogok megszerzéséért, amelyből győztesen természetesen az EA jött ki a filmes jogokat illetően, de a könyv jogainak megvásárlásával ugyanúgy kitűnő alapanyagot szerezett meg a Liquid Entertainment magának, hogy bitekbe öntsön egy Középföldén játszódó valós idejű stratégiát. (Mint tudjuk, 8 hobbit egy hobbyte — elnézést...)

A budget-gyáros City Interactive újfent elborzasztott bennünket egy ZS kategóriás FPS-el, a Terrorist Takedown 2 és hasonló társai után. Hogy minek kell ez, nem igazán tudom, de a fejlesztő/kiadó vállalat mégis futószalagon gyártja az ilyen rémségeket…

Ha Rockstar akkor GTA. A cég egyetlen igazi ütőkártyája, aranytojást tojó tyúkja. Nem véletlen, hogy a tavaly PS2-re megjelent Bully a már jól bevált receptet követve nem tesz mást, mint iskolai környezetbe ülteti a GTA-sorozat összes olyan elemét, amiért szerettük. A végeredmény egy velejéig romlott, de piszkosul jó iskola szimulátor cool főszereplővel, lúzer haverokkal, millió csajjal, nagyszerű történettel, remek zenével és töméntelen csínytevéssel.

A történelemben rengeteg bukást megéltünk már; mindenkinek van egy szerepe, melyet be kell töltenie a körforgásban. A ciklust azonban mindig az elvek feladása, rosszabbik esetben a halál zárja. Az elmúlt években jöttek rá a szórakoztatóipar fejesei, hogy ez bizony egy olyan téma, melyet érdemes ízekre szedni, és az óta tart a „Revenge of”, vagy a „The Fall of” titulussal megáldott termékek inváziója. Minden csavar és akadály ellenére nem tudunk még egy olyan tragikus kimenetellel lezárult történetet mondani, mint a Napkirályé, ki függőségéből áradó agóniája és népe iránti szeretete miatt szenderült jobblétre. Aki még mindig azt hiszi, hogy XIV. Lajosról beszélek, kérem, olvasson tovább.

Nincs vége az adaptációk áradatának, biztosak lehetünk benne, hogy még a legnagyobb uborkaszezon közepette is találunk legalább egy olyan játékot, ami valamilyen film cselekményét ülteti át digitális változatba.

Talán nem voltam egyedül azzal a gondolattal a program bejelentésekor, hogy a DS-es Guitar Hero csak egy szemérmetlen pénzleszívási kísérlet lesz az Activisiontól. Nyomogatod a gombokat, és pöcögteted a képernyőt – hát kinek fog ez kelleni az „igazi” gitárhősködés mellett, helyett. Aztán bekövetkezett egy ritka alkalom: cinizmusom megalapozatlannak bizonyult, és az On Tour valójában egy igényes és átgondolt programnak bizonyult. Van új a nap alatt!

Van olyan, hogy az egyszeri játékos nem vágyik összetett játékokra. Nem szeretne bonyolult történetet, mély játékmenetet, forradalmi újításokat, hanem egyszerűen egy kis könnyed kikapcsolódást akar, például puskavégre kapni egy halom ellenséges lényt és mihamarabb cafatokra lőni őket. A Sigma Team az ilyen igények kielégítésére szakosodott csapat, olyan sokatmondó játékcímekkel, mint a Zombi Shooter vagy az Alien Shooter. A műfaj iránti keresletet jelzi, hogy mind a zombis, mint az alienes sorozatnak már több folytatása és oldalhajtása is fejlődött. Ezek közül a legsikeresebbnek idáig a Vengeance alcímmel rendelkező epizód bizonyult.

Hófehérke, Hamupipőke, Holle anyó, Piroska és a Farkas, A brémai muzsikusok és még sorolhatnám a Grimm testvérek termékeny munkásságának gyümölcseit – amik közül a többség valószínűleg ismeretlenül hangzana a mai generációnak. Márpedig McGee mester ezeket az alkotásokat használta fel legújabb játékához – persze a sajátos elmeroggyant felfogásával megbolondítva. A rémisztően jól sikerült Alice torzítás után, mérhetetlenül nagy elánnal vártam az újabb agymenést, ám egy hatalmasat koppant az arcberendezésem a padlón, miután elhúztam az első két epizód nótáját…

Az utóbbi hónapokban hozzászokhattál, hogy képregények alapján készült filmek alapján készült játékok özönlik el az újság hasábjait. Minden alkalommal megjegyeztük, hogy a PC-s változat fényévekkel marad el a rendes, nextgen konzolokra készült verzió mögött, amelyek egyébként még így sem tekinthetők közepesnél jobbnak. A Hellboy 2 játékváltozatából nem készült PC-s változat, de ez jobb is, mert ha az a fenti recept alapján jött volna létre, az univerzum valószínűleg magába hajlik a szenvedéstől, és mindenestül megsemmisülne a világegyetem. Igen, arra akarok utalni, hogy a Science  of Evil minden idők egyik legrosszabb játéka…

A Bad Company sok szempontból hasonlít ugyan a sorozat korábbi részeihez, ám ennél sokkal több és sokkal fontosabb módokon igazi forradalmat is jelent. Eddig ugye a Battlefield egyetlen dologról szólt: hatalmas pályákon aprította egymást két sereg járművekkel és fegyverekkel, hogy minél több zászlót tartsanak uralmuk alatt. E mondat jókora része most is jellemző a játékra – a hatalmas pályák és a kaotikus és élvezetes harcmező-élmény –, de ezek mellett különbségek is bőven vannak.