Tesztek

A Quake szériát azt hiszem, senkinek nem kell bemutatni. Az azóta több folytatást is megélt játék sikert sikerre halmozott, bár valljuk be, a Quake 4 nem volt olyan átütő erejű, mint a Quake 3 Arena. Azonban a Quake 3 is feledésbe merült, hiszen kevés verseny szolgálja az ezt a játékot e-sportként űző játékosokat. Az id Software gondolt egy merészet, és eme játékot új formában adja ki a régi és a leendő játékosoknak. A koncepció: egy ingyenes, böngészőben játszható, és ebből kifolyólag minden nagyobb telepítési hercehurcától a játékost megkímélő, feltuningolt Quake 3 megteremtése. Hogy ez miként sikerült? Olvassatok tovább!

Léteznek az idegenek? Vajon mi fog történni a jövőben? Ezek azok a kérdések, melyekkel mindannyian foglalkozunk. Valaki hiszi, hogy létezik másik életforma, és valaki aberráltnak tekinti azokat, akik hisznek ebben. A StarCraft ezekre a kérdésekre nyújt alternatívát a Blizzard tálalásában. De ízlik-e nekünk ez a massza?

Az Epic Games 1991-ben alapult Potomac Computer Games néven. Eredetileg shareware játékok fejlesztéséből éltek, amíg meg nem jelent első korszakalkotó művük, az Unreal. A játék grafikája az akkori korban könnyet csalt minden egyes játékos szemébe, és ezzel a látvánnyal lett az Epic igazán elismert az iparban. Az Unreal ugyan rendelkezik egy második résszel is, de igazi örököse a jóval népszerűbb Unreal Tournament, amelynek legújabb része alatt már az Unreal Engine 3.0 dübörög.

A Rebellion 1999-ben egy FPS-t készített PC-re, ami abból a szempontból meglepő, hogy a cég sokkal inkább a konzolvilágot látta és látja el játékokkal. Ez a tény még önmagában nem lett volna elegendő, hogy felkapják a játékosok a fejüket, de az Aliens versus Predator név hallatán már mindenki izgatottan várta, hogy mi fog ebből az egészből kisülni.

Az ázsiai szigetországban honos, 1976 óta a játékosok kegyeiért küzdő CAPsule COMputers neve mára már minden, magára valamit is adó Guru olvasó számára ismert kell legyen. A mögöttünk lévő esztendők ellentétjeként napjainkban a japán fejlesztő-kiadó óriás egyre inkább a nyugati cégek mintájára működik, vagyis hamarabb készítik el a konzolos játékaik számítógépes formáját. Amíg a Dead Rising pörlekedés miatt holtvágányon áll, és a DMC 4 átíródik, megkapjuk a tavalyi év egyik legkirályabb akciójátékának az újrakiadását, temérdek extrával megszórva azt.

Néhány évvel ezelőtt már fárasztó közhelyként hatott, ha valaki nagy tudálékosan kijelentette, hogy a kalandjátékoknak leáldozott. Ma pedig ez már egyszerűen nem is igaz, hisz hétről hétre bukkannak fel a boltokban a hol jobb (So Blonde), hol rosszabb (The Abbey) point ’n click címek. Na de mi a helyzet a régi nagyokkal? Hol vannak most, mit csinálnak? Nos, ugyan nem úgy tűnik, hogy valaha is visszatérnének, mégsem kell elkeseredni, hiszen a játékvilágon hagyott nyomaik örökké velünk maradnak, s befolyásolják a kalandjátékokról alkotott mindenkori képünket. Olyan nyomok ezek, mint a Broken Sword 2.

Már a telepítés közben izzadt a tenyerem, ugyanis a Deer Hunter 2005 nekem annak idején nagyon tetszett. Amíg kúszott fölfelé a töltőcsík, a hivatalos oldalon olvasgattam, mi minden, a fejlesztők által nagyszerűnek minősített újítás van a játékban. Reménykedtem, hogy igazat írnak. Nos, nem csalódtam nagyot, sok éjszakát végigjátszottam ezzel a csodával. És nem feltétlen azért, mert ilyen forma mazochizmusom van, hanem mert tényleg magával tud ragadni, akár etetéssel és hangutánzással csaljuk magunkhoz közel a vadat, akár quaddal üldözve szorítjuk a folyópartra, ahol könnyen elejthetjük.

A 80-as, 90-es években igen nagy népszerűségnek örvendett hazánkban is Knight Rider tévésorozat. Az 1986-ban létrehozott Davilex Games minden rajongó számára elérhetővé tette a régi álmot: ha csak virtuálisan is, de KITT volánja mögé ülhetünk. Mivel a legtöbb film- vagy képregény-feldolgozás meglehetősen élvezhetetlenre sikeredett, jogos a félelem, hogy ez is csak egy hasonló próbálkozás. Jelen cikkből kiderül, így van-e...

Érdekes dolog, hogy mitől lesz jó egy játék. Van, amelyik remek grafikájával ér el sikereket, más játékok forradalmi játékmenetükkel, újításaikkal zsebelik be méltán az elismeréseket, de előfordult már olyan is a játéktörténelem során, hogy a zseniálisan tekergőző történet miatt maradt felejthetetlen egy-egy alkotás. Hogy a jelen cikk alanya minek köszönheti a remek jelzőt? Az alábbi sorokat végigolvasva ez is ki fog derülni. Egy dolog biztos: a Fahrenheit nem egy hétköznapi játék…

Mielőtt belevágnék az Imperium Galactica 2 értékelésébe, először a személyes indíttatásommal kezdeném, hogy miért is ez a játékot választottam? A magyarázat egyszerű. Mindenkinek az életében vannak olyan játékok, amik sokkal többet jelentenek, mint pusztán egy szórakoztató szoftvert. Régi kedvencek, amikre nosztalgiával gondolunk vissza, amik egyet jelentenek a fiatalságunkkal, vagy olyan, ami az első játékunk volt, és mindig kedves marad a szívünknek. Nos, nekem ilyen az Imperium Galactica második része. Még ma is, a csillogó-villogó effektek korában, egy játék sem képes olyan élményt nyújtani, mint amilyet az IG2 tudott. Elfogult vagyok vele, igaz, de megpróbálok objektíven írni róla.

Az 1997-ben alapított prágai székhelyű SCS Software neve valószínűleg nem cseng túl ismerősen a játékosok többsége számára. Ennek oka nem véletlen, a derék bohémek ugyanis kezdetben grafikus motorok fejlesztésével foglalkoztak: az általuk készített technológia hajtotta többek között a Deer Hunter sorozat második és harmadik részét, valamint a Duke Nukem: Manhattan Projectet is. Maga a csapat 1999 óta foglalkozik játékfejlesztéssel, fő profiljuk az alacsony árkategóriás vadászszoftverek, búvárprogramok és kamionszimulátorok fejlesztése. Első említésre méltó próbálkozásuk a Hard Truck: 18 Wheels of Steel című kamionszimulátoruk volt, majd azt követően 2007 tavaszán hívták fel magukra ismét a figyelmet az eredeti, és rendkívül szórakoztatónak bizonyuló Bus Driver-rel, ami bebizonyította, hogy csúcsforgalom esetén a buszsofőr élete is legalább olyan kihívásokkal teli, mint egy autóversenyzőé.

Az 1995-ben alapított francia Power & Magic fejlesztőcsapat eddigi legjelentősebb alkotása egy felejthető konzolos focijáték, a Ronaldo V-Football volt, egészen az xboxos Top Spinig, mely mindenki meglepetésére letaszította trónjáról a Virtua Tennist. A játék hatalmas siker lett, így nem csoda, hogy az Atari megszerezte a jogokat egy PC-s verzió elkészítéséhez. Különös módon eddig nem sok fejlesztő próbált tenisszimulátort készíteni, pedig a Virtua Tennis igen szép eredményeket ért el. A Top Spin megjelenésével végre trónkövetelője akadt a királynak – reméljük, ezzel beindul a minőségi teniszprogramok gyártása.

Nehéz feladat napjainkban újszerű, az eddigi MMORPG-ktől gyökeresen eltérő online játékot alkotni. Többnyire 2-3 kategóriába lehet sorolni a masszív-cuccokat: nyesed az NPC-ket, amíg ki nem maxolod a karakteredet (lásd Lineage), vagy csoportosan nyesed az NPC-ket (Guild Wars), esetleg darabolod a másik játékost. A szóban forgó cím leginkább ebbe a harmadik kategóriába tartozik, bár a karakter megalkotása után az első pár hétben (hónapban, évben?) itt is főként az agyatlan gépi ellenfeleket kell kiiktatni.

Az EA Digital Illusion CE -- mely nagy része már az Electronic Arts tulajdonát képezi --, meglehetősen éles váltással letért a csatatérről, elhagyták a kiskatonák szadizását, és egy teljesen új koncepcióba fogtak. A titánok elrepültek, nincsen rombolható környezet, légi támadás vagy 64 fős káoszháború -– semmi olyan, ami eddig a DICE alkotásait jellemezte. Ám a fejlesztőcsapatot nem véletlenül tartjuk számon a világ legjobbjai között; a sokévnyi Battlefieldezés után most olyan merőben új élményt kínálnak a játékosoknak, mely eddig még nem volt kiaknázva.

Most, hogy a Guitar Hero III kifutotta magát, és már megérkezett a World Tour is a maga dobszettjével és karaoke lehetőségével, az Aspyr Media derült égből villámcsapásként átportolta PC-re is a Guitar Hero önálló kiegészítőjét, az Aerosmith-t.

Azt hiszem, a kalandműfaj híveinek már nem kell bemutatnunk a 2000-ben alakult ír-ukrán-francia csapatot. A srácok egyre több és jobb kalandcímet hegesztenek, melyeknek egy közös jellemzője van: XIX. századi irodalmi művek ihlették őket. Jules Verne és Conan Doyle után most egy másik ír/angol szerző van soron.

Néha tényleg nem értem a kiadókat. Itt van ez a Warhammer: MoC, melyet tulajdonképpen csak az univerzum rajongóinak torkán sikerült legyömöszölni, amúgy alig hagyott nyomot játékország tekergős ösvényein, és hosszú hónapok alatt sikerült játszhatóvá pofozni a különféle foltozásokkal.

Érdekes állatfajta ez a Krónikák-széria; akármilyen nagy rajongója is vagyok a Sims-franchise-nak, kissé már én is megcsömörlöttem a végeláthatatlan sorokban özönlő expanzióktól. A „fősodor” kiegészítői még dicsérhetők - eltekintve ugye attól, hogy egy ideális, nem a profit körül forgó világban ezek kétharmada bele lett volna építve az alapjátékba -, a Cuccok oldalág azonban már egyértelműen fekete báránynak tekinthető. A nemrég feltalált, önmaga létezését laptopbarát címkével igazolni próbáló Stories a catullusi „gyűlölök és szeretek” érzést táplálja bennem: egyrészt erősen rókabőr szaga van, másrészt igazán nem tudok belekötni, hiszen a sztorimód jó, különösen az állatos második etap volt igen kellemes szerzet. Jelen értekezés tárgya viszont olyannyira üdítő, hogy ezt az egész bekezdést zárójelbe teszi, és büszkén vallhatja magát a család egyik legjobb tagjának – tekintve pedig, hogy az utolsó gyermekek egyike, ezt a titulust nagy valószínűség szerint nem sok veszély fenyegeti már.

Amikor e sorokat írom, a Sims-franchise épp túllépett a történelmi jelentőségű 100 milliós eladáson, amihez már tényleg nem lehet mit hozzáfűzni. És mialatt imádom a szériát, és a polcomon itt sorakoznak a pakkok szép sorban, a Stuffs, magyarul Cuccok „melléksorozat” a nem szeretem kategóriába esik, amelynek okát már sokszor kifejtettem: a közösség jobb, izgalmasabb tartalmakat készít, és a tárgyakon kívül semmi mást nem kapunk.

Bár nem fogadta kitörő lelkesedés az ImpRom-ot, csak elfogyott belőle annyi, hogy megérje a kiadónak tovább gondozni. Így megjelent hozzá két apró „value pack”, majd most a (nem önálló) kiegészítő, mely tartalmazza az említett duót is.

Az EA hajdani MOHAA stábjának jelentős részét beszipkázó Spark Unlimitedhez eleddig csupán a Call of Duty kizárólag konzolra megjelent Finest Hour epizódja volt köthető. Kaliforniai gyártósoruk azonban új lendületet vett, és a Turning Point mellett hamarosan bemutatkozik a Legendary: The Box című alkotás, amely modern világunkat kapcsolja össze a Pandora szelencéjéből előbukkanó mitológiai lényekkel...

Az EA LA egykor az Electronic Arts legfontosabb bázisa volt, de mára kissé leépültek, és kevesebb dolog fut náluk, mint korábban. A C&C-univerzum mellett ők bábáskodnak a következő Godfatheren is (persze csak akkor, ha lesz ilyen, mi nem állítottunk ilyesmit…), meg egy Spielberggel közös projekten.

A Rainbow Six-sorozatnak sokan búcsút mondtak, amikor a zseniális harmadik részt követte a konzolos mellékterméknek számító negyedik, a Lockdown. Ha elértek volna vele valamit, a rajongók legszívesebben autókat borogattak volna a Ubisoft főhadiszállása előtt, e helyett azonban csak nagy fogcsikorgatás közepette lemondtak az egész szériáról. Aztán jött a Vegas, és hirtelen azok, akik előtte kézzel-lábbal csapdosták a kissé arcade játékmenetet, leborultak a lábai elé. A folytatásra alig pár hónapot kellett várnunk...