Tesztek

Elkészült az EA Sports újszülöttje, hiszen jelen esetben nem folytatásról beszélünk, hanem egy új ötletek vezérelte játékról. Egyetlen bökkenője a tervnek, hogy ezek az új ideák bűzlenek az izzadságtól és az unalomtól.

Az elsőjátékos Unicorn Games csapata úgy tűnik, nem akart tudomást venni arról, hogy manapság az a menő játékfejlesztő, aki legalább három játéktípus jellemzőit kutyulja össze egy adott terméken belül. Ők kifejezetten olyan stratégiai játékot szerettek volna, ahol a taktikus csihi-puhin van a hangsúly – az egyszerűség meg, mint tudjuk, gyönyörködtet.

Az apró német fejlesztőcsapat eddigi munkásságát remekül példázza az Overclockedbe rejtett easter egg, mikor a buszmegálló hirdetőtábláján „valami videojáték” reklámját véli felfedezni a főhős, egy bizonyos House of Talestől. Rögtön meg is jegyzi, sosem hallott róluk. Jópofa, de igaz; a kis német csapat mind ezidáig alsó kategóriás kalandjátékokat készített, és jelen cikkünk alanyától várják az igazi hírnevet…

A Silver Style Entertainment 1993-ban jött létre Berlinben. Kis létszámú, rutinos csapatról van szó, akik ugyan eddig nem gyártottak kiemelkedő címeket (Soldiers of Anarchy, Caribbean Disaster, Gorasul: The Legacy of the Dragon, The Fall: Last Days of Gaia), de legalább kijutottak a nemzetközi piacra.

Még a legelismertebb fejlesztők esetében is megtörténhet, hogy főleg a névre támaszkodva, és nem újdonságok tömkelegével próbálják elkápráztatni a szórakozni kívánó közönséget. Példákért sem kell nagyon elmerülnünk a játéktörténelemben: elég csak a pár éve kifejlesztett Sims 2 „cuccosaira”, vagy akár a Star Wars szériára gondolnunk. Az idő elszáll, a levelek megsárgulnak, ám a kaliforniai Blizzard örökzöld, és még mindig innovatív ötletekkel operál. Legyen elég annyi kezdésként: ha a Black Temple patchet tartalmazta volna a World of Warcraft első expanziója, lehetséges, hogy a PC Guru Online tesztjeinek értékelő indexét egy harmadik rublikával is meg kellett volna toldani.

A szófiai, félszáz főt foglalkoztató, 1997-ben alakult Haemimont Games Bulgária legnagyobb szoftverfejlesztője. Ó- és középkori stratégiai játékokban utaznak; a háromrészes Imperivm-széria, melynek első két epizódját térségünkben Celtic Kings néven ismerjük, egymilliós összeladást produkált.

Biztos emlékeztek még gyermekkorunk „kézi konzoljaira”. Itt nem az őrületes kvarcjátékokra gondolok, hanem ezek ősatyjára, a táblás, golyós ügyességi játékokra, melyekben apró fém labdacsokat kellett a helyükre egyensúlyoznunk. Engem nagyon vonzottak ezek a dolgok. Ámulattal tekintettem az olyan bámulatos, ellenben teljesen haszontalan szerkezetekre, ahol különböző golyók mozogtak tekervényes pályákon, hogy egy újabb folyamatot indítsanak be mozgásuk végeredményeként. Miért írok én most ezekről a tákolmányokról és örökmozgókról? Csupáncsak azért, mert már számítógépen is játszhatunk hasonlóval!

Fejlesztőcsapatok jönnek-mennek. Ez persze természetes, de az „idősebb” játékosok szíve mindig összeszorul, ha egy régi nagy név eltűnik a süllyesztőben. A szebb napokat is megélt Shiny réges-régen még a legjobbak közé tartozott, olyan neveket köszönhettünk neki, mint az Earthworm Jim, az MDK, vagy az általam tesztelt Sacrifice. A csapat sikere és elismertsége kezdetben a Messiah, majd az Enter the Matrix és a Path of Neo bukásával végleg leáldozott. Kár érte!

Amióta átlapoztuk, „ne adj isten” elolvastuk az Egri csillagok című regényt, azóta várunk egy igazán jó játékra, amely hűen bemutatja a kor rákfenéjét, a várépítés rejtelmeit, az ostromok izgalmát. RTS-ek tucatjai foglalkoznak a középkori hadviseléssel, ám olyat, ahol a várépítés kerül az előtérbe, keveset találhatunk az üzletek polcain. Ám ha boltban járunk, vigyük haza a Stronghold Crusadert – nem fogjuk megbánni!

11 év. Ez nem kis idő, ennyi alatt bizony sok minden történhet (csak a Duke Nukem Forever elkészítéséhez kevés…). Jómagam 11 éve még csak 9 éves voltam, és még a bunkizós-nintendós korszakomat éltem, akkoriban még a PC egyáltalán nem érdekelt. Szép idők voltak azok, mikor még a közös programok megbeszélésekor nem az volt a vita, hogy hova menjünk inni, vagy hogy mit nyomjunk LAN-ban, hanem leginkább az, hogy hova bújjunk a hunyó elől. Ám az 1997-es év nem csak ezektől a könnyfakasztóan szép emlékektől marad emlékezetes, ugyanis ebben az évben jelent meg minden idők egyik legjobb valós idejű stratégiája, az az RTS, melyen keresztül annak idején én is megismerkedtem a műfajjal. 1997-ben kijött a Total Annihilation.

Amikor űrben játszódó játékról van szó, a játékfejlesztők és -kiadók általában a nyitott végű, RPG-szerű fejlődéssel felvértezett, gigantikus bolygórendszerekkel teli kereskedő-szimulációkat preferálják, melynek alapjait annak idején az Elite fektette le (páran talán emlékeznek még rá). Aztán ezek mellett találhatunk még űrstratégiákat is, hogy mást ne említsek: StarCraft. Mi lenne, ha a két stílust vegyítenénk? Naprendszerek, sok-sok bolygó, melyek csak ránk várnak, fejlődő hősök, valós idejű csaták és technológiai fa, melynek legalább kétszáz ága van. Na, ez mind együtt a Haegemonia. Meg még egy kicsivel több.     

Bate regnálása előtt a PC előtt üldögélő játékosok és Guru-olvasók jórészt csak az újságárusnál találkozhattak képregényekkel, nem beszélve azokról az időkről, amikor a hazai kiadók dögrovása okán jórészt még ott sem. Nem olyan idegen a műfaj ugyanakkor a tengerentúlon és a keleti vidékeken, hiszen gondoljunk csak arra, hogy az első Superman film már 1951-ben elkészült, vagy éppen a 90-es évek videokonzolokon végigsöprő képregény alapú stuffözönére. Hiába, vidám idők is voltak azok, amikor az egyik hónapban még a Death and Return of Supermant tolták a világ naposabb oldalán élők, majd rá néhány hétre már a Pókember egyik leghangulatosabb története alapján készült Maximum Carnage-ot tuszkolhatták az SNES-ükbe. A PC-sek közel sincsenek ennyire eleresztve ezen a téren. Jómagam hosszasan kutattam emlékeimben, hogy mikor jelent meg nekünk egy igazán ütős, akarom mondani püfölős alkotás, de sajnos a 90-es évek korai zsengéin túl még a Wikipedia segítségével sem sikerült semmit szürkeállományomban fellelni. Az utóbbi években ugyan megindult némi mozgolódás e téren, de a megjelent darabok a legelvakultabb képregény-rajongóknál sem tudtak nemhogy átütő, de még mérsékeltnek mondható sikert sem elérni. Nem így a 2006 végén megjelent Marvel Ultimate Alliance, amely után egyértelmű volt, hogy X-Men Legends II is kötelező kategória lesz. Azaz volt, még 2005-ben.

Mi az: 4 betű, egy játék, John Carmack, egy legenda?  A megoldás: Doom. Na de miért tettem fel ezt az idióta találós kérdést, és miért használok ekkora szavakat, mint a legenda? Hogy ezekre a kérdésekre választ kapjunk, tekintsünk vissza egy kicsit a múltba!

Az EA szerencséje az, hogy zseniális emberek dolgoznak a Sims-pakkok futószalag-termelésére szakosodott stúdiójában, hiszen -- bár a cucc-csomagok még így is kiverik a biztosítékot -- állandóan sikerül meglepni minket egy halom jó ötlettel, ami miatt nem érezzük az izzadság- vagy rókabőrszagot. Nincs ez másként jelen expanzióval sem.

A játékipar régi krédója, hogy a klasszikus kalandjáték halott műfaj, hogy a kalandelemek beépültek más műfajokba, és önmagukban nem képesek elvinni a hátukon egy játékot. Erre szépen rácáfolt tavaly az újjászületett Sam & Max sorozat, de azért nem lehet ebből elhamarkodott következtetéseket levonni. Ahhoz viszont nem kell szakértőnek lenni, hogy megállapítsuk: a régi, unalmas megoldások ismételgetése biztos zsákutca, a Kheops Studio fejlesztői mégis ezzel próbálkoznak.

A 2003 áprilisában alakult Petroglyph Games nem nevezhető zöldfülű brigádnak: olyan emberek alkotják, akik igazi valós idejű stratégiai játékok fejlesztésében vettek részt, még a hősidőkből: volt westwoodosok, akik a C&C születésénél bábáskodtak és számtalan szakember, a játékipar legjobbjai közül. Előző programjuk, az Empire at War, bár nem vált klasszikussá, igen szórakoztatóra sikerült, most pedig saját címmel jelentkeztek.

Egy generáció irigykedik a munkámra, hiszen nincs más dolgom, mint játszani jobbnál jobb címekkel, aztán meg leírni, hogy milyen vélemény alakult ki bennem, mialatt nyilván remekül szórakoztam. Nos, lássuk, milyen az, mikor rossz dobozt kapok meg Bate asztaláról...

A vonatszimulátorok finoman szólva sem tartoznak a multimilliós eladásokkal kecsegtető húzóágazatok közé, ennek ellenére néhány kitartó stúdió időről időre felmelegíti a témát. A kategória etalonjának számító Kujunak a Microsoftot egyszer már sikerült meggyőznie, ezúttal – miután a szoftveróriás lelőtte (átmenetileg, azóta újra készül!) a Train Simulator második részét – az Electronic Artsot szervezte be egy kellemes vonatozásra.

Noha évek teltek el, mióta az első RTS-FPS játék megjelent, nem túl jellemző, hogy a stílus bejutott volna a köztudatba. A Savage első része 2003 szeptemberében került a boltokba és emlékszem, még gameres színekben Lilyvel és Hunorral nagy elánnal vetettük magunkat a játékba, hátha olyan jó lesz, mint hirdették. Nagyon tetszett mindannyiunknak, csupán egy gond volt vele: hihetetlen mód nehéz volt.

Immáron több mint nyolc éve létrejött cseh stúdió mindezidáig nem halmozta el játékokkal a nagyérdeműt, csupán két komolyabb kalandot készítettek (Black Mirror, Nibiru), ám a programozás mellett mások portékáinak hazai kiadásával is foglalatoskodnak. Azt tudjuk, hogy a cseh söröket világszerte ismerik és elismerik, viszont a játékiparban még van mit erősíteni: erre jelen cikkünk alanya, a Next Life is bizonyíték…

Az Overlord: Raising Hell kiegészítőlemeze úgy bukkant fel a horizonton, hogy gyakorlatilag semmit nem tudhattunk róla. Az Xbox 360-ra afféle ajándékként érkező add-on végül is nagy sajtócsend közepette megérkezett PC-re is, önálló küldetéslemezként, bár mind az alapjátékot, mind a poklokat tartalmazza. Remek móka lesz!

A Golden Compass neve ismerős lehet mindenki számára, hiszen azon túl, hogy mostanság adták moziban a filmváltozatot, jófajta regényeket is rejt a cím, természetesen fordított sorrendben, utóbbiból készült az előbbi. Bate infói alapján a film botrányosan borzalmas volt (mint a Macskafogó 2, de ez most nem tartozik ide, meg nem is én vagyok a filmes rovat szerkesztője), én pedig hiszek neki, mert egyébként biztos nem adta volna nekem. De azért szeretjük egymást, nem kell rögtön megijedni. Lássuk hát miként áll helyt a híresen rossznak ígérkező játék, abból kiindulva, hogy a film-játék adaptációk mindig iszonyatosan gyászok, kivéve a Chronicles OF Riddicket.

A 2015-ből emigrált tagok által alapított Infinity Ward (röviden IW) nem tekint túl nagy múltra vissza, csupán három játékot tudnak maguk mögött - ám ezek abszolút mérföldkövek. 2003-ban a Call of Duty megteremtésével egy olyan franchise-t hoztak létre, ami mára az Activision egyik legnagyobb ütőkártyája riválisaival szemben. Most a második részt veszem szemügyre szakmai szemmel, és megpróbálom az elfogultságomat félretéve értékelni.

A Sports Interactive dédelgetett kedvencét a Football Manager (aka. Worldwide Soccer Manager) sorozat legújabb darabját egyik rivális sem képes megszorítani jelen pillanatban. Hogy miért? Ha két szóval kellene összefoglalnom a választ: valósághűség és hangulat.