Tesztek

A karácsonyi időszakban valahogy kipróbáltam egy-két kisebb ügyességi, logikai játékot is. Évek, sőt évtizedek óta nem játszottam ilyen típusú remekművekkel. Talán még a ’90-es évek elején az Atomixszel, de az már történelem. Szerencsém volt, és a Mumbo Jumbo egyik termékével hozott össze a sors. Ezek minőségileg olyan szintet képviselnek, hogy azonnal magukkal ragadják az embert, így lehet, hogy a Luxor egy új korszak kezdetét jelenti nálam (azért megmaradok hardcore játékosnak továbbra is). Ennek apropójából úgy döntöttem, hogy egy rövidebb (a végére kiderült, hogy nem is olyan rövid) teszt erejéig komolyabban is foglalkozom vele. Így ti is megismerkedhettek ezzel a stílussal, mely igen csak szórakoztató (alkalomadtán bosszantó) tud lenni.

Az első képek és videók láttán azonnal leesett az állam! Ilyen gyönyörű, gyors, és döbbenetes törésmodellel rendelkező autós játékot ugyanis addig nem láttam. A demó megjelenése után azonban lefagyott a mosoly az arcomról: a túlságosan arcade játékmenet elvette a kedvem a GRID-től. Most azonban, hogy megjelenés előtt a PlatinumShop rendelkezésemre bocsátott egy tesztpéldányt, le sem szálltam a gázpedálról. A Grid személyében megszületett az utóbbi évek legadrenalinpumpálóbb és legaddiktívabb versenyjátéka!

Gondolom, mindenki hallott már a Command and Conquer sorozatról (hát persze). Aki kicsit is képben van vele kapcsolatban, az tudhatja, hogy az alapjátékot mindig követi egy-két éven belül egy kiegészítő lemez, hogy az új rész megjelenéséig a rajongók ne maradjanak kommandíroznivaló nélkül. A 2000-ben megjelent Red Alert 2 sem kerülhette el sorsát, az alap után egy évvel megjött az expanzió is.

A Dán IO Interactive neve szinte egybeolvadt Hitmannel és az Eidos Interactive-val. Előbbivel azért, mivel az tette őket híressé, utóbbival pedig azért, mert szinte minden játékukat az angol cég adta ki. Ám van egy kivétel: a 2003-ban megjelent Freedom Fighters, ami az EA Games jóvoltából kerülhetett a kezeink közé. Most ezt nézzük meg közelebbről.

„Egy szintet le, itt ugrás, a csapdát kikerülve, és jöhet a finálé.” Ha ezen sorok ismerősek számunkra, az nem véletlen műve. Több tucatszor cikáztak agyunkban, gondolatformában, miközben nyugtáztuk: ismét sikerült 60 percen belül elérni a gonosz Jaffarhoz. Mindez a Prince of Persia első felvonására (1989) volt jellemző, mely remek platformrészeket, kardnyelő tanfolyamokat, és fantasztikus mozgáskultúrát foglalt magába. Bár hercegünk egy bizonyos háromdimenziós program láttán inkább visszautasította a reinkarnációs gyorstalpalót, valaki ennek ellenére hitt benne, hogy urnájának fedele egyszer még félre fog billenni. A bukás ellenére az Ubisoft keze (mely akkoriban kezdett elhatalmasodni) visszanyúlt a névhez, és hűen a tradíciókhoz, Jordan Mechnerrel egy új epizódot kreált. A montreali gárda nem is sejtette, hogy micsoda láncreakciót fog beindítani.

Balkezessé nem válik az ember. Annak születik. Van, aki áldásnak tartja, van aki átoknak. Tenni ellene lehet, de nem érdemes. Az azonban biztos, a balkezes élete során nagyon gyakran szembesül azzal: bármennyire is sok van belőle és sorstársaiból, mindig is egy törpe kisebbséghez fog tartozni. A világ a jobbkezesek számára épült, balkezesnek kedvére tenni kevesen akarnak. A profit zömét a jobbkezes vásárlók jelentik, kevés azon vállalkozók száma, akik a balkezeseknek gyártanak. Mégis akadnak ilyenek, amiért a balkezesek hálásak is nagyon. Valahogy így van ez a számítógépes játékok hatalmas tortájában nagy szeletnek számító sportjátékok piciny morzsájaként elő-előbukkanó rétegjátékokkal is. A foci, a kosárlabda, a jéghoki, a rali, a Forma 1 tarol, a sarokban gubbasztó snookerőrültek pedig hálaimaként mormolják a Blade Interactive nevét, amely évek óta fejlesztette a snookerjátékot egyre jobban szimuláló sorozatuk aktuális részét. Sokáig a Codemasters adta ehhez a hátországot, de négy év után kifaroltak a fejlesztők alól, akiket a Sega karolt fel a padlóra kerülés előtt, így került a boltok polcaira a fantáziadús elnevezést nem igazán rejtő World Championship Snooker 2005.

A játékostársadalom igényeit nehéz kielégíteni. Ez az állítás főleg napjainkra igaz leginkább, hiszen nem csak az időt manipuláló zsebkés, hanem a gonosz teremtmények közeli jelenlétére vibráló fullánkkard ötletét is lenyúlták mára a fejlesztőgárdák. Így hát nem volt könnyű dolga azon személyeknek, akik magukra vállalták egy sikert sikerre halmozó játék folytatásának megalkotását, hiszen a felelősségérzet mellett eme tény súlya is ólompáncélzatként nehezült rá a kreátorokra. A 48 „Év játéka” díjat magáénak tudható Knights of the Old Republic első része sem kerülhette el sorsát, az Obsidian odabiggyesztette az aranyba foglalt cím mögé a második római oszlopot. A probléma mindösszesen annyi, hogy az akkoriban ranglétrán felfelé kapaszkodó csapat többet ünnepelte a licenc megszerzését, mint amennyit csiszolt a programon.

Aki esetleg nem lépett volna kapcsolatba a világ legjobban felfegyverkezett - és legzöldebb - nyulával, itt az ideje - ugyanis kora ellenére remek, pörgős játékról van szó.

A Pivotal a néhai Pumpkin Studios fejlesztőiből alakult meg 2000 márciusában. A brit kompániát tulajdonképpen a jókor jó helyen megjelent Conflict széria (az Öböl-háború első interpretációja) emelte piedesztálra. 2003-ban ugyan tettek egy kísérletet, The Great Escape címmel, a klasszikussá vált Steve McQueen-féle mozi adaptálására, de leginkább a hatmilliós eladást produkáló Conflict franchise szekerét tolták…

A fejlesztők számára nem ismeretlen sem a fantasy világ, sem a puzzle játékok; az előbbi állítást jól példázza a Warlords-széria, mely egy valósidejű stratégia, hősökkel teli fantasy világban, az utóbbit pedig a Galactrix és a Deathbringer. Egyik alkotásuk sem lett túlzottan sikeres, viszont most eddigi játékaik ötvözéséből megszületett Puzzle Quest-tel bankot robbantottak…

Varázslatos történetből varázslatos játék – valami ilyesmi lebeghetett a Sierra házi fejlesztőcsapatának szeme előtt. A PS3-at leszámítva minden elterjedtebb platformra kiadott The Spiderwick Chronicles elsősorban a fiatalabb korosztálynak készült, de ez még nem ok arra, hogy ne a szokásos alapossággal álljunk neki a tesztnek.

A Midway austini stúdiója nem tekint vissza nagy múltra. A 2000-ben Inevitable Entertainment néven induló fejlesztőcég a kezdetekben konzolokra fejlesztett, a Tribes PS2-es változata és egy mérsékelt sikerű Gyűrűk Ura játék, a Hobbit került ki a kezük közül. A Midway 2004-ben vásárolta fel őket, azóta az 51-es körzetnek szentelik minden tehetségüket, a cikk tárgya második játékuk a témában.

A második X-et taposó olvasók bizonyára emlékeznek az 1997-ben debütált Total Annihilationre, amely forradalmi újításainak és egyedi megoldásainak köszönhetően hatalmas rajongótáborra tett szert a valós idejű stratégiai játékok kedvelőinek körében. Csaknem tíz évvel később a játék tervezője, Chris Taylor a mai kor igényeihez igazodva hozta el nekünk a játék nemhivatalos folytatását, a Supreme Commandert. Az ismételt sikeren felbuzdulva Chris nem sokáig ült a babérjain, Gas Powered Games nevű fejlesztőcsapatával elkészítette a Forged Alliance alcímre hallgató kiegészítőt, melyet a THQ-val karöltve dobtak piacra.

A Mindware Studios 2001 óta létezik, és a történelmi Prágában ütött tanyát. A két éve, Cold War címmel kiadott, némileg a Splinter Cellt másoló lopakodós játékuk enyhén szólva is a felejthető kategóriát súrolta, alulról. Ám a merő önszorgalomból tákolt Painkiller modifikációjuk felkeltette a Deamcatcher figyelmét, így most ennek gyümölcsét élvezhetjük.

1998-ban a Valve kiadta a Half-Life-ot, mely osztatlan sikert aratott. A gyönyörű grafikával, és a pörgős játékmenettel megáldott játék majdnem minden alkotást messze maga mögött hagyott. Ebben az időben minden lelkes játékos a Quake III Arena és az Unreal Tournament párharcát figyelte. Ez volt az első két olyan játék, mely a többjátékost módra fókuszált. Ezzel egy időben, pár lelkes fiatal programozó összeállt, és megalkotta a Counter-Strike nevezetű modot, a Half-Life alapjaira.

Történjen a jövőben bármi is, egyben biztos lehetünk: akárhány „age-es” is vagy, az Age of Empires sorozat bizony minden valamit magára adó stratégának kötelező alkotás. Az Ensemble Studios jó két-háromévenként megjelenő, RTS ruhába öltöztetett történelemleckéje 1997 óta annyi kellemes percet szerzett már jónéhány millió játékosnak a világon, hogy egy-egy karácsony környékén rendre úgy gondolaja a „picipuha” birodalom vezetője, hogy miért is ne tegyenek játszhatóvá egy újabb fejezetet az emberiség történelméből. Ezt a fajta üzletpolitikát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény hogy a 2005 októberében megjelent harmadik epizód valójában a negyedik.

Egy korábbi tesztemben már írtam a City Interactive Code Of Honor című játékáról. Megemlítettem, hogy az FPS műfajt favorizálják, és rengeteg eseményt dolgoztak már fel. Most ismét előálltak egy újabb „remekművel”, és elrepítenek minket Vietnámba. A cím pokolian hasonlít a Code Of Honorra, a készítők tehát maradtak a budget kategóriánál. Ezen cikkemhez ajánlott az említett légiós játék tesztjének elolvasása, mivel rengeteg dologban egyezik meg a két projekt.

Hosszú évek óta vártuk már, hogy az MMORPG műfaj megteremtőjeként is aposztrofált Richard Garriott legújabb játékának, a Tabula Rasának végleges verziójába beletekinthessünk. A program a fejlesztés alatt gyakorlatilag minden változáson átment, amin csak át lehet menni (világot, grafikus motort, fejlesztőcsapatot is cseréltek menet közben), így a végeredmény igen csak izgatta sokunk fantáziáját, most pedig végre megérkezett...

A gazdasági szimulátoroknak érdekes vadhajtásai az úgynevezett „theme park” játékok, vagyis azok a békés-építkezős stratégiai programok, amelyekben a játékosnak egy vidámparkot kell menedzselnie. A műfaj olyan hagyományos képviselőivel szemben, mint a Tropico vagy a Movies, ezekben a programokban a stratégiai részt olykor elnagyolják az egyéb játékelemek javára. Olyannyira, hogy a fejlesztők néha át is esnek a ló túlsó oldalára – mint a Thrillville: Off the Rails esetében.

A dán IO Interactive-ot 1998 szeptemberében hozta létre a Nordisk Film & TV és a játékfejlesztő Reto-Moto, magját az Amiga demo-scene ismert csapata, a The Silents alkotta (ennek tagja volt Jesper Kyd is). A stúdió a 2000 novemberében megjelent Hitman: Codename 47-tel rögtön sikert aratott, a 2002-es 2. rész már 3 millió példányban kelt el. 2003-ban új stílusú játékkal jelentkeztek, Freedom Fighters címmel. A cég 2004 márciusában állandó kiadójuk, az Eidos tulajdonába került, annak független fejlesztőstúdiójaként.

A hőskorszak egyik legnagyobb neve volt az Impression Games, és ennek főtervezője, Chris Beatrice, ki olyan ajándékokat adott nekünk, mint a Caesar, a Lords of the Realm, a Pharaoh és a Zeus. Beatrice úr 2001-ben alapította meg új cégét, a Tilted Mill Entertainmentet – de valahogy nem találják a fonalat. Első címük, a Children of the Nile még az aranykort idézte, aztán jött a csalódást okozó Caesar IV – és most ez a cím...

A Rockstar név hallatán a játékostársadalom nagy része összezizzen, és rögtön a GTA-brandre asszociál, pedig mára már kilenc saját stúdióval rendelkezik a cég, amelyek szorgosan és szívvel végzik a kiosztott feladatokat. Közülük is a legkiemelkedőbben a Rockstar North legényei, elsősorban nekik köszönhetjük a GTA-sorozatot, a Manhunt két epizódját, de az eredeti Lemmings játékot is ők alkották meg réges-régen, akkor még DMA Design művésznév alatt. Rockstarék sosem arról voltak híresek, hogy futószalagon gyártanák a játékokat, helyette 4-5 évente egy minőségi alkotást produkálnak – erre itt az újabb élő példa, ugyanis a GTA IV-gyel akkorát robbantottak, hogy talán még az unokáinknak is erről mesélünk majd…

Anno a Raven Software megalkotta a játéktörténelem egyik legbrutálisabb FPS játékát, mely rögtön belopta magát a rajongók szívébe. A második rész után már sokan lemondtak egy esetleges folytatásról, de szépen csendben mégis készült egy harmadik rész, immáron a szlovák Cauldron gondozásában.

A zseniális első résszel mennybe menő Empire Earth franchise vad hanyatlásnak indult, amikor a Stainless Steel Studiostól elvették a címet, hogy egy addig nem bizonyított fejlesztőnek adják át. A második rész már kritikailag visszafogott sikert ért el, de ez nem törte le a kiadó kedvét: a harmadik felvonást is ezekre a srácokra bízta. Elöljáróban annyit: nagy kár érte.