Tesztek

„FPS készül a CnC 3-ból Tiberium néven” - olvastam a PGO-n. Ettől a hírtől összerándultam. „Egy rémes Renegade után még folytatás is készül?!” Persze ekkor felmerül a fiatalabbakban a kérdés: mégis mi fán terem az a Renegade? Most megpróbálom kitölteni ezt az űrt a fejekben, és ezután tessék eldönteni, mit várnak a Tiberiumtól.

Két szibériai beszélget Vlagyivosztokban: - Szergej, azt hallottad, hogy Brezsnyev és Nixon golfoznak a tajgában… - Ne hülyéskedj Iván, ha meghallják, elvisznek! - Innen? Hová? Ez ma már csak egy vicc, de voltak néhány százezren, akik ezt nem is annyira poénként élték meg néhány évtizeddel ezelőtt. Benoit Sokal azonban megvalósította a viccbeli csavart, hiszen a Syberia II-ben elérte azt, ami rajta kívül senkinek sem sikerült: a játék Szibériában jut el Szibériába, ami nem Szibériább Szibériánál, és ez nem is képzavar, egyszerűen ez a helyzet és kész, tessék elfogadni. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mint New York államot, amelyen belül megtalálható New York - azzal a különbséggel, hogy a Sokal-féle Syberia a valóságban természetesen nem létezik. És milyen kár!

Benoit Sokal neve már kimondottan jól cseng a játékiparban, azon belül is a kalandjátékok kategóriájában. Művészi ambícióiról már több korábbi játékában tanúbizonyságot tett (Syberia 1-2, Paradise, Amerzone), hiszen az 53 éves belga úriember kiválóan bánik a ceruzával; írói munkássága sem elhanyagolandó és képregény illusztrátorként is tehetségesnek bizonyult. A Microidshoz való csatlakozás indította el őt a játékiparban, és mára saját fejlesztőstúdióval büszkélkedhet, mely elkészült második önálló játékával.

Akik a kezükbe vették a 2008-as júniusi Gurut, azok láthatták, hogy bizony nem kíméltük a Vasember játék PC-s változatát, azon egyszerű oknál fogva, hogy egy borzalmas játékkal volt dolgunk: elavult grafika, kidolgozatlan pályák, facsipesz játékmenet – egy kategórián aluli PS2 átirat, ami nem nagyon érdemes arra, hogy többet beszéljünk róla.

Vallomással kell kezdenem: teljesen kimaradtam a Dragon Ball-őrületből, engem, az animekedvelőt valahogy teljesen hidegen hagyott ez a sorozat, ahol a karakterek három részen keresztül készülnek egy-egy szupertámadás bevetésére, és amúgy is mindenki ordenáré ellenszenves hacukákban rohangál. Éppen ezért nemhogy nem vártam a Burst Limitet, a legalább harmincadik játékfeldolgozást, de ha megkérdezték volna két hónapja, hogy kipróbálnám-e, tuti nemet mondok.

Ez a teszt nem arról szól, hogy lehet-e normálisan FPS-t játszani konzolon, kontrollerrel. Arról sem, hogy FPS-t játszani konzolon jobb-e vagy PC-n. Ez a cikk arról szól, hogy milyen is lett a Quake Wars konzolos verziója. És hadd lőjem le a poént már most: ócska.

Sokáig azt hittem, kishazánkban egyetlen dolgot nem itatott át még a politika: a videojátékokat. Nagyobb sárdobálások közepette lehetett ugyan olyanokat hallani egyik vagy másik oldalról, hogy „ne szavazz azokra, mert szerintük az internet és a számítógép kiöli a szittya érzést a fiatalokból, ezért be fogják tiltani”, és a Battle.neten is foglalt már minden nagyobb szekértábor prominenseinek neve, de összességében a PC-játékok tesztelése még egy viszonylag tiszta és épelméjű területe a társadalomnak. Ugyanakkor ezekkel a komoly, sztrájkokkal és tb-átalakításokkal terhes időkben kórházgazdasági szimulátorról politikai színezet nélkül nehéz írni. Viszont ha már mindenképpen színt kell választani, stílszerűen maradjunk mondjuk egy félrekezelt kisujjficam miatti mandulaműtét közben spriccelő vér kellemes vörösségénél.

A Tony Hawk nevével fémjelzett sorozat – évről évre növekvő – sikerének titkán lehet vitatkozni. A virtuális gördeszkázás műfajának egyeduralkodója címet a többség szerint megcáfolhatatlanul annak köszönhette, hogy először tudta visszaadni a közönségnek azt az élményt, melyet a Sólyom Antal profizmusát nem titkoló „skateboarder” érzett, amikor tökéletes precizitással földet érve befejezte a 900 fokos mozdulatot (!) magába foglaló mutatványát. Ez azonban történelem: a nevét meg nem hazudtoló Pro Skater szériától a negyedik felvonással könnyes búcsút vettünk, majd az Underground sorozatra is hasonló sors várt. Sajnálatos módon nem tudtuk minden egyes résznél elégedetten konstatálni, hogy a fejlesztők kezei közül fantáziadús, kidolgozott szellemi termék került ki. A fojtogató határidő, illetve a mára már marketingszagúvá érlelt cím garancia volt arra nézve, hogy egy specialista sem fog meghatottságtól könnyező szemmel tekinteni nulláktól duzzadó „kombószámlálójára”. Ilyen körülmények mellett pedig igencsak kérdésessé vált az is, hogy a Neversoft egyáltalán képes lesz-e maradandót kreálni az American Wastelanddel.

A Heroes of Might and Magic szériát szinte mindenki ismeri: a fanatikusok évekig tűkön ülve várnak egy-egy kiegészítőt, az erőművel felszerelt játékosok az 5. rész szépségében gyönyörködnek, és aki nem játszott egyik felvonással sem, biztos, hogy látott a sorozatról többoldalas cikkeket magazinokban. De egy csoport kimaradt: azok, akik a felemásra sikerült Heroes IV után nem nyúltak a folytatásokhoz, és máig a sokak szerint legjobb 3. epizóddal ütik el az időt…

Megannyi előzetes és játékmenet videó után végre eljött a lehetőség, hogy személyesen is a démonvadász bőrbe bújhassunk. A Capcom üdvöskéje, a Devil May Cry-sorozat a negyedik részéhez érkezett (plusz egy special edition). Az eddigi részek sorra eladási csúcsokat döntögettek, és ezzel a PS2 platform húzó sorozatává váltak; most a démoni hősök az új generációs platformokon is tiszteletüket teszik. Reméljük, nem csak egy rész erejéig…

Találós kérdés: mi köze a lemmingeknek Al Caponéhoz? Nincs itt semmi vicc, nem lesz poén, csak sokszoros áttét. Olyannyira sokszoros, hogy nyugodt lélekkel be lehetne tenni fődíj kérdésnek egy negyvenmilliós kvízműsorba, igen kevesen találnák ki, hogy az összekötő kapocs a DMA Design fejlesztő csapata...

A karácsonyi időszakban valahogy kipróbáltam egy-két kisebb ügyességi, logikai játékot is. Évek, sőt évtizedek óta nem játszottam ilyen típusú remekművekkel. Talán még a ’90-es évek elején az Atomixszel, de az már történelem. Szerencsém volt, és a Mumbo Jumbo egyik termékével hozott össze a sors. Ezek minőségileg olyan szintet képviselnek, hogy azonnal magukkal ragadják az embert, így lehet, hogy a Luxor egy új korszak kezdetét jelenti nálam (azért megmaradok hardcore játékosnak továbbra is). Ennek apropójából úgy döntöttem, hogy egy rövidebb (a végére kiderült, hogy nem is olyan rövid) teszt erejéig komolyabban is foglalkozom vele. Így ti is megismerkedhettek ezzel a stílussal, mely igen csak szórakoztató (alkalomadtán bosszantó) tud lenni.

Az első képek és videók láttán azonnal leesett az állam! Ilyen gyönyörű, gyors, és döbbenetes törésmodellel rendelkező autós játékot ugyanis addig nem láttam. A demó megjelenése után azonban lefagyott a mosoly az arcomról: a túlságosan arcade játékmenet elvette a kedvem a GRID-től. Most azonban, hogy megjelenés előtt a PlatinumShop rendelkezésemre bocsátott egy tesztpéldányt, le sem szálltam a gázpedálról. A Grid személyében megszületett az utóbbi évek legadrenalinpumpálóbb és legaddiktívabb versenyjátéka!

Gondolom, mindenki hallott már a Command and Conquer sorozatról (hát persze). Aki kicsit is képben van vele kapcsolatban, az tudhatja, hogy az alapjátékot mindig követi egy-két éven belül egy kiegészítő lemez, hogy az új rész megjelenéséig a rajongók ne maradjanak kommandíroznivaló nélkül. A 2000-ben megjelent Red Alert 2 sem kerülhette el sorsát, az alap után egy évvel megjött az expanzió is.

A Dán IO Interactive neve szinte egybeolvadt Hitmannel és az Eidos Interactive-val. Előbbivel azért, mivel az tette őket híressé, utóbbival pedig azért, mert szinte minden játékukat az angol cég adta ki. Ám van egy kivétel: a 2003-ban megjelent Freedom Fighters, ami az EA Games jóvoltából kerülhetett a kezeink közé. Most ezt nézzük meg közelebbről.

„Egy szintet le, itt ugrás, a csapdát kikerülve, és jöhet a finálé.” Ha ezen sorok ismerősek számunkra, az nem véletlen műve. Több tucatszor cikáztak agyunkban, gondolatformában, miközben nyugtáztuk: ismét sikerült 60 percen belül elérni a gonosz Jaffarhoz. Mindez a Prince of Persia első felvonására (1989) volt jellemző, mely remek platformrészeket, kardnyelő tanfolyamokat, és fantasztikus mozgáskultúrát foglalt magába. Bár hercegünk egy bizonyos háromdimenziós program láttán inkább visszautasította a reinkarnációs gyorstalpalót, valaki ennek ellenére hitt benne, hogy urnájának fedele egyszer még félre fog billenni. A bukás ellenére az Ubisoft keze (mely akkoriban kezdett elhatalmasodni) visszanyúlt a névhez, és hűen a tradíciókhoz, Jordan Mechnerrel egy új epizódot kreált. A montreali gárda nem is sejtette, hogy micsoda láncreakciót fog beindítani.

Balkezessé nem válik az ember. Annak születik. Van, aki áldásnak tartja, van aki átoknak. Tenni ellene lehet, de nem érdemes. Az azonban biztos, a balkezes élete során nagyon gyakran szembesül azzal: bármennyire is sok van belőle és sorstársaiból, mindig is egy törpe kisebbséghez fog tartozni. A világ a jobbkezesek számára épült, balkezesnek kedvére tenni kevesen akarnak. A profit zömét a jobbkezes vásárlók jelentik, kevés azon vállalkozók száma, akik a balkezeseknek gyártanak. Mégis akadnak ilyenek, amiért a balkezesek hálásak is nagyon. Valahogy így van ez a számítógépes játékok hatalmas tortájában nagy szeletnek számító sportjátékok piciny morzsájaként elő-előbukkanó rétegjátékokkal is. A foci, a kosárlabda, a jéghoki, a rali, a Forma 1 tarol, a sarokban gubbasztó snookerőrültek pedig hálaimaként mormolják a Blade Interactive nevét, amely évek óta fejlesztette a snookerjátékot egyre jobban szimuláló sorozatuk aktuális részét. Sokáig a Codemasters adta ehhez a hátországot, de négy év után kifaroltak a fejlesztők alól, akiket a Sega karolt fel a padlóra kerülés előtt, így került a boltok polcaira a fantáziadús elnevezést nem igazán rejtő World Championship Snooker 2005.

A játékostársadalom igényeit nehéz kielégíteni. Ez az állítás főleg napjainkra igaz leginkább, hiszen nem csak az időt manipuláló zsebkés, hanem a gonosz teremtmények közeli jelenlétére vibráló fullánkkard ötletét is lenyúlták mára a fejlesztőgárdák. Így hát nem volt könnyű dolga azon személyeknek, akik magukra vállalták egy sikert sikerre halmozó játék folytatásának megalkotását, hiszen a felelősségérzet mellett eme tény súlya is ólompáncélzatként nehezült rá a kreátorokra. A 48 „Év játéka” díjat magáénak tudható Knights of the Old Republic első része sem kerülhette el sorsát, az Obsidian odabiggyesztette az aranyba foglalt cím mögé a második római oszlopot. A probléma mindösszesen annyi, hogy az akkoriban ranglétrán felfelé kapaszkodó csapat többet ünnepelte a licenc megszerzését, mint amennyit csiszolt a programon.

Aki esetleg nem lépett volna kapcsolatba a világ legjobban felfegyverkezett - és legzöldebb - nyulával, itt az ideje - ugyanis kora ellenére remek, pörgős játékról van szó.

A Pivotal a néhai Pumpkin Studios fejlesztőiből alakult meg 2000 márciusában. A brit kompániát tulajdonképpen a jókor jó helyen megjelent Conflict széria (az Öböl-háború első interpretációja) emelte piedesztálra. 2003-ban ugyan tettek egy kísérletet, The Great Escape címmel, a klasszikussá vált Steve McQueen-féle mozi adaptálására, de leginkább a hatmilliós eladást produkáló Conflict franchise szekerét tolták…

A fejlesztők számára nem ismeretlen sem a fantasy világ, sem a puzzle játékok; az előbbi állítást jól példázza a Warlords-széria, mely egy valósidejű stratégia, hősökkel teli fantasy világban, az utóbbit pedig a Galactrix és a Deathbringer. Egyik alkotásuk sem lett túlzottan sikeres, viszont most eddigi játékaik ötvözéséből megszületett Puzzle Quest-tel bankot robbantottak…

Varázslatos történetből varázslatos játék – valami ilyesmi lebeghetett a Sierra házi fejlesztőcsapatának szeme előtt. A PS3-at leszámítva minden elterjedtebb platformra kiadott The Spiderwick Chronicles elsősorban a fiatalabb korosztálynak készült, de ez még nem ok arra, hogy ne a szokásos alapossággal álljunk neki a tesztnek.

A Midway austini stúdiója nem tekint vissza nagy múltra. A 2000-ben Inevitable Entertainment néven induló fejlesztőcég a kezdetekben konzolokra fejlesztett, a Tribes PS2-es változata és egy mérsékelt sikerű Gyűrűk Ura játék, a Hobbit került ki a kezük közül. A Midway 2004-ben vásárolta fel őket, azóta az 51-es körzetnek szentelik minden tehetségüket, a cikk tárgya második játékuk a témában.

A második X-et taposó olvasók bizonyára emlékeznek az 1997-ben debütált Total Annihilationre, amely forradalmi újításainak és egyedi megoldásainak köszönhetően hatalmas rajongótáborra tett szert a valós idejű stratégiai játékok kedvelőinek körében. Csaknem tíz évvel később a játék tervezője, Chris Taylor a mai kor igényeihez igazodva hozta el nekünk a játék nemhivatalos folytatását, a Supreme Commandert. Az ismételt sikeren felbuzdulva Chris nem sokáig ült a babérjain, Gas Powered Games nevű fejlesztőcsapatával elkészítette a Forged Alliance alcímre hallgató kiegészítőt, melyet a THQ-val karöltve dobtak piacra.