Tesztek

A focimenedzser játékok királyának trónfosztására 2005-ben került sor. Történt ekkor, hogy a hihetetlen méretű rajongótábort maga mögött tudó, piaci szegmensében tulajdonképpen egyeduralkodónak számító Championship Manager széria elképesztő öngólt vétett. A világsikerű sorozat kiadója, az Eidos összerúgta a port a játékot készítő fejlesztőcéggel, a Sports Interactive-vel, és mivel a vitát nem sikerült elsimítaniuk, elváltak útjaik. Az Eidos megtarthatta az addigra már igen jól csengő CM márkanevet és a kezelőfelületet, a SiI Games pedig vitte a motort, és a játék lelkét jelentő több mint félmillió valódi labdarúgó részletes információit tartalmazó adatbázist, tíz év szorgos gyűjtőmunkájának eredményét. Persze egyik cég sem akarta veszni hagyni az aranytojást tojó tyúkot, így a Sports Interactive a Segával összefogva útjára indította a remek Football Manager sorozatot, a magára maradt Eidos pedig a számítógépes játékok fejlesztése terén nagy tapasztalatokkal rendelkező Beautiful Game Studios lelkes csapatát bízta meg a lehetetlennek tűnő feladattal: három hónapos határidőn belül kellett összedobniuk a CM soron következő epizódját. Így született meg a penetránsan rossz CM 05, a hatalmas presztízsveszteségen áteső program pedig ezen mélypont óta igyekszik felnőni az új bajnok, a FM színvonalára.

A kezdetben Total Club Manager néven induló Electronic Arts program tagadhatatlanul az élvonalba igyekszik. A katasztrofális 2005-ös és a Kanadában fejlesztett szintúgy gyengécske 2006-os rész után a kölni Bright Future fejlesztőcsapata kapta meg a széria elkészítésének feladatait, akik odatették magukat rendesen.

A remek teniszjáték-széria, a Top Spin eddigi mindkét része valamilyen módon megjelent PC-re is, és a harmadiknál is szó volt ilyesmiről. A szó azonban elszáll, és végül a játék csak konzolokra jelent meg. Ez a teszt az X360-as verzió alapján készült, de a leírtak érvényesek a PS3-as változatra is (a Wii-s Top Spint nem láttuk, de azt mindenki szidja, úgyhogy ezzel valószínűleg csak jól jártunk).

Ha csak felszínesen rápillantasz, ez egy újabb tipikus Square szerepjáték: amnéziás főhős, tüskés haj, ellenszenves figurák, eleinte értelmetlen helyzet, és persze Tetsuya Nomura szokásos karakterdizájnjai, millió övvel és cipzárral és csattal. De valójában a TWEWY egy teljesen új, friss megközelítésű próbálkozás, ami semmi lényegesben nem hasonlít nemhogy a neves kiadó korábbi játékaihoz, de semmi máshoz sem.

Mire a szerkesztőségben lecsengett volna a nagy Indiana Jones láz, addigra megérkezett a LEGO Indiana Jones minden platformra, így újult erővel vetettük bele magunkat a laza régészprofesszor eredeti kalandjaiba. Miguel és Chris PC-n tolták, Sasa és Grath Xbox 360-on ugrándozott, jómagam pedig PSP-n álltam neki az eredeti trilógia Legós változatának.

Egy egyszerű kérdés: Mi volt az az esemény, amely mint egy betegség terjedt el az egész világon, mely milliókat kebelezett be, s hatásai most is érezhetők? Ez bizony a világháború, és a kettő közül is a talán a legborzasztóbb, a második. El sem tudjuk képzelni az érzést, mely befészkelte magát azoknak az embereknek a lelkébe, akik megkapták a hadsereg hivatalos behívóját. Ezek a bizonyos érzések több mint valószínű ott voltak Thomas Mitchell Conlinban is, mikor megkapta a levelet, miszerint a kaliforniai San Diegóba küldik egy különleges tengerészgyalogos kiképzőtáborba. Tommy, hátrahagyva családját, elindul, hogy szolgálja hazáját, a gondolattal szívében: biztos nagyobb a kihívás, mintsem zöldségeket pakolászni egy boltban. Hát nem sokat tévedett.  

Mára általánosnak mondható, hogy a videojátékok jelentette adminisztratív terhek rendkívüli mértékben megnőttek. A szegény, istenadta játékosnak hosszú kézikönyveket, rosszabb esetben méretes PDF-eket kell ahhoz tanulmányoznia, hogy megismerhesse a szóban forgó cím alapjait. Arról nem is beszélve, hogy a fejlesztők szentül meg vannak győződve, miszerint szülöttük annál jobb, minél hosszabb, vagy összetettebb játékmenetet kínál. Ma már szinte félve nyúlok egy boltban a stratégiai szekció felé, hiszen a taktikai-pontfoglalós, száz ember kooperatív kattintását megkövetelő játékok élvezetéhez hihetetlen időbefektetés szükséges, végigtolásukhoz szintúgy, és akkor nem is beszéltem arról, hogy ha nem fejleszthetsz egy játékban ezerféle hőst, akkor meg lócsöcs az egész. Tanulni, átlátni, taktikának utánaolvasni, megszokni az irányítást... rendkívül nehézkes a mai játékok működési környezete. Kultúrmissziónak érezvén a nosztalgikus békeidők emlékének ébrentartását, továbbá a játékvilággal jelenleg ismerkedő újoncok megvilágosítását a DirectX11 fényén túl, a jelen hónapra egy rendkívül alacsony adminisztrációs költséget jelentő, de annál jobban összerakott játékot ajánlok figyelmetekbe. Hölgyeim, és uraim, engedjék meg, hogy bemutassam a Quake sorozat multiplayerre kihegyezett fekete bárányát, a sorozat talán legkultikusabb darabját, amelynek további felkonfja teljesen fragesleges....

Ki ne hallott volna már a Valve új Half Life csomagjáról, amit hivatalosan csak Orange Boxként emlegetnek? Mindenki ódákat zeng a narancssárga dobozka tartalmáról, de egy játék szinte mindig kimarad, ha valakit megkérdezel, hogy „Mi is van benne?”. A Pop Cap ugyanis cselesen elbújtatott egy „reklámjátékot” a sok nagy név között, ez pedig nem más, mint a Peggle Extreme, a Peggle Deluxe butított és „Valve-esított” verziója.

Ha azt mondom neked, hogy Zuxxez fejlesztő cég, mi jut eszedbe? Naná, hogy semmi. Vagy azért mert a Reality Pump néven ismered őket, vagy még életedben nem hallottál róluk és nem próbáltad egyik játékukat sem. A srácoknak 3-4 komolyabb játékuk akadt eddig, a 2007-es évben a Two Worlds, amelynek végül csalódás lett a vége, a Knights & Merchants, ez a stratégiai játék máig az egyik kedvencem, a Dream Pinball 3D, amit még a PC Guru teljes játékaként is megkaphattunk, és a csirkelövöldözős Chicken Shoot, valamint annak folytatása.

Nem fogok hazudni, szeretem a kis fejlesztő csapatok által készített korrekt kis darabokat. Még ma is kapunk az ilyen cégektől akció-RPG játékokat, amik (ne tagadjuk), Diablo koppintások. Ott van például a sok jóval, újítással kecsegtető Silverfall, ami végül nagy bukta lett. Bár az összes ilyen Diablo alapokon nyugvó cím is ugyanúgy a süllyesztőben végzi, van pár kiemelkedő darab. Ilyen volt a Spells of Gold, ami elég régen jelent meg, 2004-ben.

A Vertex4 egy apró osztrák fejlesztőcsapat, ami több évig csak egy, majd még néhány évig csak két embert takart. Ma már heten-nyolcan vannak, és kizárólag a SunAge fejlesztgetésével, patch-ek kiadásával és persze a pihenéssel foglalkoznak – második játékuk egyelőre még csak az ötletfázisig jutott el.

Splinter Cell. Jelentése „üvegszilánk” avagy „sejt”. Kik is ők? Mi a feladatuk? „Az Amerikai Egyesült Államok Adatbiztonsági Hivatala, az NSA felelőssége a nemzetbiztonság védelme. Ennek érdekében létrehoztak újabb és újabb harcvonalakat, az úgynevezett „Echelon”-okat. Az aktuális a harmadik, vagyis a Third Echelon. Létezésük titkos, de attól még létezik, ahogy annak ügynökei a „Sejtek” is, akiknek bármit jogukban áll megtenni, hogy megvédjék Amerikát.”

Mindannyiunknak van elképzelése, hogy miről van szó, ha egy kritikusok által lebecsült játék eladásai a csillagos egeket ostromolják, és ezek legtöbbször elég lesújtóak a produktumra nézve. Nem véletlen ez, hiszen általában rég kifáradt sorozatok utolsó utáni tagjairól vagy olcsó filmadaptációkról van szó, egyszóval olyan játékokról, amiket a doboz, pontosabban az azon olvasható cím ad el. A Mario Kart sorozat legújabb tagja több szempontból is megfelel ennek az elképzelésnek, ám vannak jelek, amik arra utalnak, hogy mégis inkább a szabályt erősítő kivételről van szó. A játékos fórumokon a megjelenés óta óriási a nyüzsgés körülötte, bajnokságok önszerveződnek, bonyolult kezelésük miatt méltán utált Friend-kódok cserélődnek és bármelyik napszakban lehet találni versenyt online, amely ha viszonylag kevés játékossal indul is, hamar a maximumra duzzad a résztvevők száma. Valószínűsíthető tehát, hogy a játék doboza mégsem porosodik az idők végezetéig a polcon a Happy Meal játékok és plüssfigurák között az idők végezetéig. De miért?

„FPS készül a CnC 3-ból Tiberium néven” - olvastam a PGO-n. Ettől a hírtől összerándultam. „Egy rémes Renegade után még folytatás is készül?!” Persze ekkor felmerül a fiatalabbakban a kérdés: mégis mi fán terem az a Renegade? Most megpróbálom kitölteni ezt az űrt a fejekben, és ezután tessék eldönteni, mit várnak a Tiberiumtól.

Két szibériai beszélget Vlagyivosztokban: - Szergej, azt hallottad, hogy Brezsnyev és Nixon golfoznak a tajgában… - Ne hülyéskedj Iván, ha meghallják, elvisznek! - Innen? Hová? Ez ma már csak egy vicc, de voltak néhány százezren, akik ezt nem is annyira poénként élték meg néhány évtizeddel ezelőtt. Benoit Sokal azonban megvalósította a viccbeli csavart, hiszen a Syberia II-ben elérte azt, ami rajta kívül senkinek sem sikerült: a játék Szibériában jut el Szibériába, ami nem Szibériább Szibériánál, és ez nem is képzavar, egyszerűen ez a helyzet és kész, tessék elfogadni. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mint New York államot, amelyen belül megtalálható New York - azzal a különbséggel, hogy a Sokal-féle Syberia a valóságban természetesen nem létezik. És milyen kár!

Benoit Sokal neve már kimondottan jól cseng a játékiparban, azon belül is a kalandjátékok kategóriájában. Művészi ambícióiról már több korábbi játékában tanúbizonyságot tett (Syberia 1-2, Paradise, Amerzone), hiszen az 53 éves belga úriember kiválóan bánik a ceruzával; írói munkássága sem elhanyagolandó és képregény illusztrátorként is tehetségesnek bizonyult. A Microidshoz való csatlakozás indította el őt a játékiparban, és mára saját fejlesztőstúdióval büszkélkedhet, mely elkészült második önálló játékával.

Akik a kezükbe vették a 2008-as júniusi Gurut, azok láthatták, hogy bizony nem kíméltük a Vasember játék PC-s változatát, azon egyszerű oknál fogva, hogy egy borzalmas játékkal volt dolgunk: elavult grafika, kidolgozatlan pályák, facsipesz játékmenet – egy kategórián aluli PS2 átirat, ami nem nagyon érdemes arra, hogy többet beszéljünk róla.

Vallomással kell kezdenem: teljesen kimaradtam a Dragon Ball-őrületből, engem, az animekedvelőt valahogy teljesen hidegen hagyott ez a sorozat, ahol a karakterek három részen keresztül készülnek egy-egy szupertámadás bevetésére, és amúgy is mindenki ordenáré ellenszenves hacukákban rohangál. Éppen ezért nemhogy nem vártam a Burst Limitet, a legalább harmincadik játékfeldolgozást, de ha megkérdezték volna két hónapja, hogy kipróbálnám-e, tuti nemet mondok.

Ez a teszt nem arról szól, hogy lehet-e normálisan FPS-t játszani konzolon, kontrollerrel. Arról sem, hogy FPS-t játszani konzolon jobb-e vagy PC-n. Ez a cikk arról szól, hogy milyen is lett a Quake Wars konzolos verziója. És hadd lőjem le a poént már most: ócska.

Sokáig azt hittem, kishazánkban egyetlen dolgot nem itatott át még a politika: a videojátékokat. Nagyobb sárdobálások közepette lehetett ugyan olyanokat hallani egyik vagy másik oldalról, hogy „ne szavazz azokra, mert szerintük az internet és a számítógép kiöli a szittya érzést a fiatalokból, ezért be fogják tiltani”, és a Battle.neten is foglalt már minden nagyobb szekértábor prominenseinek neve, de összességében a PC-játékok tesztelése még egy viszonylag tiszta és épelméjű területe a társadalomnak. Ugyanakkor ezekkel a komoly, sztrájkokkal és tb-átalakításokkal terhes időkben kórházgazdasági szimulátorról politikai színezet nélkül nehéz írni. Viszont ha már mindenképpen színt kell választani, stílszerűen maradjunk mondjuk egy félrekezelt kisujjficam miatti mandulaműtét közben spriccelő vér kellemes vörösségénél.

A Tony Hawk nevével fémjelzett sorozat – évről évre növekvő – sikerének titkán lehet vitatkozni. A virtuális gördeszkázás műfajának egyeduralkodója címet a többség szerint megcáfolhatatlanul annak köszönhette, hogy először tudta visszaadni a közönségnek azt az élményt, melyet a Sólyom Antal profizmusát nem titkoló „skateboarder” érzett, amikor tökéletes precizitással földet érve befejezte a 900 fokos mozdulatot (!) magába foglaló mutatványát. Ez azonban történelem: a nevét meg nem hazudtoló Pro Skater szériától a negyedik felvonással könnyes búcsút vettünk, majd az Underground sorozatra is hasonló sors várt. Sajnálatos módon nem tudtuk minden egyes résznél elégedetten konstatálni, hogy a fejlesztők kezei közül fantáziadús, kidolgozott szellemi termék került ki. A fojtogató határidő, illetve a mára már marketingszagúvá érlelt cím garancia volt arra nézve, hogy egy specialista sem fog meghatottságtól könnyező szemmel tekinteni nulláktól duzzadó „kombószámlálójára”. Ilyen körülmények mellett pedig igencsak kérdésessé vált az is, hogy a Neversoft egyáltalán képes lesz-e maradandót kreálni az American Wastelanddel.

A Heroes of Might and Magic szériát szinte mindenki ismeri: a fanatikusok évekig tűkön ülve várnak egy-egy kiegészítőt, az erőművel felszerelt játékosok az 5. rész szépségében gyönyörködnek, és aki nem játszott egyik felvonással sem, biztos, hogy látott a sorozatról többoldalas cikkeket magazinokban. De egy csoport kimaradt: azok, akik a felemásra sikerült Heroes IV után nem nyúltak a folytatásokhoz, és máig a sokak szerint legjobb 3. epizóddal ütik el az időt…

Megannyi előzetes és játékmenet videó után végre eljött a lehetőség, hogy személyesen is a démonvadász bőrbe bújhassunk. A Capcom üdvöskéje, a Devil May Cry-sorozat a negyedik részéhez érkezett (plusz egy special edition). Az eddigi részek sorra eladási csúcsokat döntögettek, és ezzel a PS2 platform húzó sorozatává váltak; most a démoni hősök az új generációs platformokon is tiszteletüket teszik. Reméljük, nem csak egy rész erejéig…

Találós kérdés: mi köze a lemmingeknek Al Caponéhoz? Nincs itt semmi vicc, nem lesz poén, csak sokszoros áttét. Olyannyira sokszoros, hogy nyugodt lélekkel be lehetne tenni fődíj kérdésnek egy negyvenmilliós kvízműsorba, igen kevesen találnák ki, hogy az összekötő kapocs a DMA Design fejlesztő csapata...