Tesztek

Az EA szerencséje az, hogy zseniális emberek dolgoznak a Sims-pakkok futószalag-termelésére szakosodott stúdiójában, hiszen -- bár a cucc-csomagok még így is kiverik a biztosítékot -- állandóan sikerül meglepni minket egy halom jó ötlettel, ami miatt nem érezzük az izzadság- vagy rókabőrszagot. Nincs ez másként jelen expanzióval sem.

A játékipar régi krédója, hogy a klasszikus kalandjáték halott műfaj, hogy a kalandelemek beépültek más műfajokba, és önmagukban nem képesek elvinni a hátukon egy játékot. Erre szépen rácáfolt tavaly az újjászületett Sam & Max sorozat, de azért nem lehet ebből elhamarkodott következtetéseket levonni. Ahhoz viszont nem kell szakértőnek lenni, hogy megállapítsuk: a régi, unalmas megoldások ismételgetése biztos zsákutca, a Kheops Studio fejlesztői mégis ezzel próbálkoznak.

A 2003 áprilisában alakult Petroglyph Games nem nevezhető zöldfülű brigádnak: olyan emberek alkotják, akik igazi valós idejű stratégiai játékok fejlesztésében vettek részt, még a hősidőkből: volt westwoodosok, akik a C&C születésénél bábáskodtak és számtalan szakember, a játékipar legjobbjai közül. Előző programjuk, az Empire at War, bár nem vált klasszikussá, igen szórakoztatóra sikerült, most pedig saját címmel jelentkeztek.

Egy generáció irigykedik a munkámra, hiszen nincs más dolgom, mint játszani jobbnál jobb címekkel, aztán meg leírni, hogy milyen vélemény alakult ki bennem, mialatt nyilván remekül szórakoztam. Nos, lássuk, milyen az, mikor rossz dobozt kapok meg Bate asztaláról...

A vonatszimulátorok finoman szólva sem tartoznak a multimilliós eladásokkal kecsegtető húzóágazatok közé, ennek ellenére néhány kitartó stúdió időről időre felmelegíti a témát. A kategória etalonjának számító Kujunak a Microsoftot egyszer már sikerült meggyőznie, ezúttal – miután a szoftveróriás lelőtte (átmenetileg, azóta újra készül!) a Train Simulator második részét – az Electronic Artsot szervezte be egy kellemes vonatozásra.

Noha évek teltek el, mióta az első RTS-FPS játék megjelent, nem túl jellemző, hogy a stílus bejutott volna a köztudatba. A Savage első része 2003 szeptemberében került a boltokba és emlékszem, még gameres színekben Lilyvel és Hunorral nagy elánnal vetettük magunkat a játékba, hátha olyan jó lesz, mint hirdették. Nagyon tetszett mindannyiunknak, csupán egy gond volt vele: hihetetlen mód nehéz volt.

Immáron több mint nyolc éve létrejött cseh stúdió mindezidáig nem halmozta el játékokkal a nagyérdeműt, csupán két komolyabb kalandot készítettek (Black Mirror, Nibiru), ám a programozás mellett mások portékáinak hazai kiadásával is foglalatoskodnak. Azt tudjuk, hogy a cseh söröket világszerte ismerik és elismerik, viszont a játékiparban még van mit erősíteni: erre jelen cikkünk alanya, a Next Life is bizonyíték…

Az Overlord: Raising Hell kiegészítőlemeze úgy bukkant fel a horizonton, hogy gyakorlatilag semmit nem tudhattunk róla. Az Xbox 360-ra afféle ajándékként érkező add-on végül is nagy sajtócsend közepette megérkezett PC-re is, önálló küldetéslemezként, bár mind az alapjátékot, mind a poklokat tartalmazza. Remek móka lesz!

A Golden Compass neve ismerős lehet mindenki számára, hiszen azon túl, hogy mostanság adták moziban a filmváltozatot, jófajta regényeket is rejt a cím, természetesen fordított sorrendben, utóbbiból készült az előbbi. Bate infói alapján a film botrányosan borzalmas volt (mint a Macskafogó 2, de ez most nem tartozik ide, meg nem is én vagyok a filmes rovat szerkesztője), én pedig hiszek neki, mert egyébként biztos nem adta volna nekem. De azért szeretjük egymást, nem kell rögtön megijedni. Lássuk hát miként áll helyt a híresen rossznak ígérkező játék, abból kiindulva, hogy a film-játék adaptációk mindig iszonyatosan gyászok, kivéve a Chronicles OF Riddicket.

A 2015-ből emigrált tagok által alapított Infinity Ward (röviden IW) nem tekint túl nagy múltra vissza, csupán három játékot tudnak maguk mögött - ám ezek abszolút mérföldkövek. 2003-ban a Call of Duty megteremtésével egy olyan franchise-t hoztak létre, ami mára az Activision egyik legnagyobb ütőkártyája riválisaival szemben. Most a második részt veszem szemügyre szakmai szemmel, és megpróbálom az elfogultságomat félretéve értékelni.

A Sports Interactive dédelgetett kedvencét a Football Manager (aka. Worldwide Soccer Manager) sorozat legújabb darabját egyik rivális sem képes megszorítani jelen pillanatban. Hogy miért? Ha két szóval kellene összefoglalnom a választ: valósághűség és hangulat.

A focimenedzser játékok királyának trónfosztására 2005-ben került sor. Történt ekkor, hogy a hihetetlen méretű rajongótábort maga mögött tudó, piaci szegmensében tulajdonképpen egyeduralkodónak számító Championship Manager széria elképesztő öngólt vétett. A világsikerű sorozat kiadója, az Eidos összerúgta a port a játékot készítő fejlesztőcéggel, a Sports Interactive-vel, és mivel a vitát nem sikerült elsimítaniuk, elváltak útjaik. Az Eidos megtarthatta az addigra már igen jól csengő CM márkanevet és a kezelőfelületet, a SiI Games pedig vitte a motort, és a játék lelkét jelentő több mint félmillió valódi labdarúgó részletes információit tartalmazó adatbázist, tíz év szorgos gyűjtőmunkájának eredményét. Persze egyik cég sem akarta veszni hagyni az aranytojást tojó tyúkot, így a Sports Interactive a Segával összefogva útjára indította a remek Football Manager sorozatot, a magára maradt Eidos pedig a számítógépes játékok fejlesztése terén nagy tapasztalatokkal rendelkező Beautiful Game Studios lelkes csapatát bízta meg a lehetetlennek tűnő feladattal: három hónapos határidőn belül kellett összedobniuk a CM soron következő epizódját. Így született meg a penetránsan rossz CM 05, a hatalmas presztízsveszteségen áteső program pedig ezen mélypont óta igyekszik felnőni az új bajnok, a FM színvonalára.

A kezdetben Total Club Manager néven induló Electronic Arts program tagadhatatlanul az élvonalba igyekszik. A katasztrofális 2005-ös és a Kanadában fejlesztett szintúgy gyengécske 2006-os rész után a kölni Bright Future fejlesztőcsapata kapta meg a széria elkészítésének feladatait, akik odatették magukat rendesen.

A remek teniszjáték-széria, a Top Spin eddigi mindkét része valamilyen módon megjelent PC-re is, és a harmadiknál is szó volt ilyesmiről. A szó azonban elszáll, és végül a játék csak konzolokra jelent meg. Ez a teszt az X360-as verzió alapján készült, de a leírtak érvényesek a PS3-as változatra is (a Wii-s Top Spint nem láttuk, de azt mindenki szidja, úgyhogy ezzel valószínűleg csak jól jártunk).

Ha csak felszínesen rápillantasz, ez egy újabb tipikus Square szerepjáték: amnéziás főhős, tüskés haj, ellenszenves figurák, eleinte értelmetlen helyzet, és persze Tetsuya Nomura szokásos karakterdizájnjai, millió övvel és cipzárral és csattal. De valójában a TWEWY egy teljesen új, friss megközelítésű próbálkozás, ami semmi lényegesben nem hasonlít nemhogy a neves kiadó korábbi játékaihoz, de semmi máshoz sem.

Mire a szerkesztőségben lecsengett volna a nagy Indiana Jones láz, addigra megérkezett a LEGO Indiana Jones minden platformra, így újult erővel vetettük bele magunkat a laza régészprofesszor eredeti kalandjaiba. Miguel és Chris PC-n tolták, Sasa és Grath Xbox 360-on ugrándozott, jómagam pedig PSP-n álltam neki az eredeti trilógia Legós változatának.

Egy egyszerű kérdés: Mi volt az az esemény, amely mint egy betegség terjedt el az egész világon, mely milliókat kebelezett be, s hatásai most is érezhetők? Ez bizony a világháború, és a kettő közül is a talán a legborzasztóbb, a második. El sem tudjuk képzelni az érzést, mely befészkelte magát azoknak az embereknek a lelkébe, akik megkapták a hadsereg hivatalos behívóját. Ezek a bizonyos érzések több mint valószínű ott voltak Thomas Mitchell Conlinban is, mikor megkapta a levelet, miszerint a kaliforniai San Diegóba küldik egy különleges tengerészgyalogos kiképzőtáborba. Tommy, hátrahagyva családját, elindul, hogy szolgálja hazáját, a gondolattal szívében: biztos nagyobb a kihívás, mintsem zöldségeket pakolászni egy boltban. Hát nem sokat tévedett.  

Mára általánosnak mondható, hogy a videojátékok jelentette adminisztratív terhek rendkívüli mértékben megnőttek. A szegény, istenadta játékosnak hosszú kézikönyveket, rosszabb esetben méretes PDF-eket kell ahhoz tanulmányoznia, hogy megismerhesse a szóban forgó cím alapjait. Arról nem is beszélve, hogy a fejlesztők szentül meg vannak győződve, miszerint szülöttük annál jobb, minél hosszabb, vagy összetettebb játékmenetet kínál. Ma már szinte félve nyúlok egy boltban a stratégiai szekció felé, hiszen a taktikai-pontfoglalós, száz ember kooperatív kattintását megkövetelő játékok élvezetéhez hihetetlen időbefektetés szükséges, végigtolásukhoz szintúgy, és akkor nem is beszéltem arról, hogy ha nem fejleszthetsz egy játékban ezerféle hőst, akkor meg lócsöcs az egész. Tanulni, átlátni, taktikának utánaolvasni, megszokni az irányítást... rendkívül nehézkes a mai játékok működési környezete. Kultúrmissziónak érezvén a nosztalgikus békeidők emlékének ébrentartását, továbbá a játékvilággal jelenleg ismerkedő újoncok megvilágosítását a DirectX11 fényén túl, a jelen hónapra egy rendkívül alacsony adminisztrációs költséget jelentő, de annál jobban összerakott játékot ajánlok figyelmetekbe. Hölgyeim, és uraim, engedjék meg, hogy bemutassam a Quake sorozat multiplayerre kihegyezett fekete bárányát, a sorozat talán legkultikusabb darabját, amelynek további felkonfja teljesen fragesleges....

Ki ne hallott volna már a Valve új Half Life csomagjáról, amit hivatalosan csak Orange Boxként emlegetnek? Mindenki ódákat zeng a narancssárga dobozka tartalmáról, de egy játék szinte mindig kimarad, ha valakit megkérdezel, hogy „Mi is van benne?”. A Pop Cap ugyanis cselesen elbújtatott egy „reklámjátékot” a sok nagy név között, ez pedig nem más, mint a Peggle Extreme, a Peggle Deluxe butított és „Valve-esított” verziója.

Ha azt mondom neked, hogy Zuxxez fejlesztő cég, mi jut eszedbe? Naná, hogy semmi. Vagy azért mert a Reality Pump néven ismered őket, vagy még életedben nem hallottál róluk és nem próbáltad egyik játékukat sem. A srácoknak 3-4 komolyabb játékuk akadt eddig, a 2007-es évben a Two Worlds, amelynek végül csalódás lett a vége, a Knights & Merchants, ez a stratégiai játék máig az egyik kedvencem, a Dream Pinball 3D, amit még a PC Guru teljes játékaként is megkaphattunk, és a csirkelövöldözős Chicken Shoot, valamint annak folytatása.

Nem fogok hazudni, szeretem a kis fejlesztő csapatok által készített korrekt kis darabokat. Még ma is kapunk az ilyen cégektől akció-RPG játékokat, amik (ne tagadjuk), Diablo koppintások. Ott van például a sok jóval, újítással kecsegtető Silverfall, ami végül nagy bukta lett. Bár az összes ilyen Diablo alapokon nyugvó cím is ugyanúgy a süllyesztőben végzi, van pár kiemelkedő darab. Ilyen volt a Spells of Gold, ami elég régen jelent meg, 2004-ben.

A Vertex4 egy apró osztrák fejlesztőcsapat, ami több évig csak egy, majd még néhány évig csak két embert takart. Ma már heten-nyolcan vannak, és kizárólag a SunAge fejlesztgetésével, patch-ek kiadásával és persze a pihenéssel foglalkoznak – második játékuk egyelőre még csak az ötletfázisig jutott el.

Splinter Cell. Jelentése „üvegszilánk” avagy „sejt”. Kik is ők? Mi a feladatuk? „Az Amerikai Egyesült Államok Adatbiztonsági Hivatala, az NSA felelőssége a nemzetbiztonság védelme. Ennek érdekében létrehoztak újabb és újabb harcvonalakat, az úgynevezett „Echelon”-okat. Az aktuális a harmadik, vagyis a Third Echelon. Létezésük titkos, de attól még létezik, ahogy annak ügynökei a „Sejtek” is, akiknek bármit jogukban áll megtenni, hogy megvédjék Amerikát.”

Mindannyiunknak van elképzelése, hogy miről van szó, ha egy kritikusok által lebecsült játék eladásai a csillagos egeket ostromolják, és ezek legtöbbször elég lesújtóak a produktumra nézve. Nem véletlen ez, hiszen általában rég kifáradt sorozatok utolsó utáni tagjairól vagy olcsó filmadaptációkról van szó, egyszóval olyan játékokról, amiket a doboz, pontosabban az azon olvasható cím ad el. A Mario Kart sorozat legújabb tagja több szempontból is megfelel ennek az elképzelésnek, ám vannak jelek, amik arra utalnak, hogy mégis inkább a szabályt erősítő kivételről van szó. A játékos fórumokon a megjelenés óta óriási a nyüzsgés körülötte, bajnokságok önszerveződnek, bonyolult kezelésük miatt méltán utált Friend-kódok cserélődnek és bármelyik napszakban lehet találni versenyt online, amely ha viszonylag kevés játékossal indul is, hamar a maximumra duzzad a résztvevők száma. Valószínűsíthető tehát, hogy a játék doboza mégsem porosodik az idők végezetéig a polcon a Happy Meal játékok és plüssfigurák között az idők végezetéig. De miért?