Tesztek

Mielőtt belevágnék az Imperium Galactica 2 értékelésébe, először a személyes indíttatásommal kezdeném, hogy miért is ez a játékot választottam? A magyarázat egyszerű. Mindenkinek az életében vannak olyan játékok, amik sokkal többet jelentenek, mint pusztán egy szórakoztató szoftvert. Régi kedvencek, amikre nosztalgiával gondolunk vissza, amik egyet jelentenek a fiatalságunkkal, vagy olyan, ami az első játékunk volt, és mindig kedves marad a szívünknek. Nos, nekem ilyen az Imperium Galactica második része. Még ma is, a csillogó-villogó effektek korában, egy játék sem képes olyan élményt nyújtani, mint amilyet az IG2 tudott. Elfogult vagyok vele, igaz, de megpróbálok objektíven írni róla.

Az 1997-ben alapított prágai székhelyű SCS Software neve valószínűleg nem cseng túl ismerősen a játékosok többsége számára. Ennek oka nem véletlen, a derék bohémek ugyanis kezdetben grafikus motorok fejlesztésével foglalkoztak: az általuk készített technológia hajtotta többek között a Deer Hunter sorozat második és harmadik részét, valamint a Duke Nukem: Manhattan Projectet is. Maga a csapat 1999 óta foglalkozik játékfejlesztéssel, fő profiljuk az alacsony árkategóriás vadászszoftverek, búvárprogramok és kamionszimulátorok fejlesztése. Első említésre méltó próbálkozásuk a Hard Truck: 18 Wheels of Steel című kamionszimulátoruk volt, majd azt követően 2007 tavaszán hívták fel magukra ismét a figyelmet az eredeti, és rendkívül szórakoztatónak bizonyuló Bus Driver-rel, ami bebizonyította, hogy csúcsforgalom esetén a buszsofőr élete is legalább olyan kihívásokkal teli, mint egy autóversenyzőé.

Az 1995-ben alapított francia Power & Magic fejlesztőcsapat eddigi legjelentősebb alkotása egy felejthető konzolos focijáték, a Ronaldo V-Football volt, egészen az xboxos Top Spinig, mely mindenki meglepetésére letaszította trónjáról a Virtua Tennist. A játék hatalmas siker lett, így nem csoda, hogy az Atari megszerezte a jogokat egy PC-s verzió elkészítéséhez. Különös módon eddig nem sok fejlesztő próbált tenisszimulátort készíteni, pedig a Virtua Tennis igen szép eredményeket ért el. A Top Spin megjelenésével végre trónkövetelője akadt a királynak – reméljük, ezzel beindul a minőségi teniszprogramok gyártása.

Nehéz feladat napjainkban újszerű, az eddigi MMORPG-ktől gyökeresen eltérő online játékot alkotni. Többnyire 2-3 kategóriába lehet sorolni a masszív-cuccokat: nyesed az NPC-ket, amíg ki nem maxolod a karakteredet (lásd Lineage), vagy csoportosan nyesed az NPC-ket (Guild Wars), esetleg darabolod a másik játékost. A szóban forgó cím leginkább ebbe a harmadik kategóriába tartozik, bár a karakter megalkotása után az első pár hétben (hónapban, évben?) itt is főként az agyatlan gépi ellenfeleket kell kiiktatni.

Az EA Digital Illusion CE -- mely nagy része már az Electronic Arts tulajdonát képezi --, meglehetősen éles váltással letért a csatatérről, elhagyták a kiskatonák szadizását, és egy teljesen új koncepcióba fogtak. A titánok elrepültek, nincsen rombolható környezet, légi támadás vagy 64 fős káoszháború -– semmi olyan, ami eddig a DICE alkotásait jellemezte. Ám a fejlesztőcsapatot nem véletlenül tartjuk számon a világ legjobbjai között; a sokévnyi Battlefieldezés után most olyan merőben új élményt kínálnak a játékosoknak, mely eddig még nem volt kiaknázva.

Most, hogy a Guitar Hero III kifutotta magát, és már megérkezett a World Tour is a maga dobszettjével és karaoke lehetőségével, az Aspyr Media derült égből villámcsapásként átportolta PC-re is a Guitar Hero önálló kiegészítőjét, az Aerosmith-t.

Azt hiszem, a kalandműfaj híveinek már nem kell bemutatnunk a 2000-ben alakult ír-ukrán-francia csapatot. A srácok egyre több és jobb kalandcímet hegesztenek, melyeknek egy közös jellemzője van: XIX. századi irodalmi művek ihlették őket. Jules Verne és Conan Doyle után most egy másik ír/angol szerző van soron.

Néha tényleg nem értem a kiadókat. Itt van ez a Warhammer: MoC, melyet tulajdonképpen csak az univerzum rajongóinak torkán sikerült legyömöszölni, amúgy alig hagyott nyomot játékország tekergős ösvényein, és hosszú hónapok alatt sikerült játszhatóvá pofozni a különféle foltozásokkal.

Érdekes állatfajta ez a Krónikák-széria; akármilyen nagy rajongója is vagyok a Sims-franchise-nak, kissé már én is megcsömörlöttem a végeláthatatlan sorokban özönlő expanzióktól. A „fősodor” kiegészítői még dicsérhetők - eltekintve ugye attól, hogy egy ideális, nem a profit körül forgó világban ezek kétharmada bele lett volna építve az alapjátékba -, a Cuccok oldalág azonban már egyértelműen fekete báránynak tekinthető. A nemrég feltalált, önmaga létezését laptopbarát címkével igazolni próbáló Stories a catullusi „gyűlölök és szeretek” érzést táplálja bennem: egyrészt erősen rókabőr szaga van, másrészt igazán nem tudok belekötni, hiszen a sztorimód jó, különösen az állatos második etap volt igen kellemes szerzet. Jelen értekezés tárgya viszont olyannyira üdítő, hogy ezt az egész bekezdést zárójelbe teszi, és büszkén vallhatja magát a család egyik legjobb tagjának – tekintve pedig, hogy az utolsó gyermekek egyike, ezt a titulust nagy valószínűség szerint nem sok veszély fenyegeti már.

Amikor e sorokat írom, a Sims-franchise épp túllépett a történelmi jelentőségű 100 milliós eladáson, amihez már tényleg nem lehet mit hozzáfűzni. És mialatt imádom a szériát, és a polcomon itt sorakoznak a pakkok szép sorban, a Stuffs, magyarul Cuccok „melléksorozat” a nem szeretem kategóriába esik, amelynek okát már sokszor kifejtettem: a közösség jobb, izgalmasabb tartalmakat készít, és a tárgyakon kívül semmi mást nem kapunk.

Bár nem fogadta kitörő lelkesedés az ImpRom-ot, csak elfogyott belőle annyi, hogy megérje a kiadónak tovább gondozni. Így megjelent hozzá két apró „value pack”, majd most a (nem önálló) kiegészítő, mely tartalmazza az említett duót is.

Az EA hajdani MOHAA stábjának jelentős részét beszipkázó Spark Unlimitedhez eleddig csupán a Call of Duty kizárólag konzolra megjelent Finest Hour epizódja volt köthető. Kaliforniai gyártósoruk azonban új lendületet vett, és a Turning Point mellett hamarosan bemutatkozik a Legendary: The Box című alkotás, amely modern világunkat kapcsolja össze a Pandora szelencéjéből előbukkanó mitológiai lényekkel...

Az EA LA egykor az Electronic Arts legfontosabb bázisa volt, de mára kissé leépültek, és kevesebb dolog fut náluk, mint korábban. A C&C-univerzum mellett ők bábáskodnak a következő Godfatheren is (persze csak akkor, ha lesz ilyen, mi nem állítottunk ilyesmit…), meg egy Spielberggel közös projekten.

A Rainbow Six-sorozatnak sokan búcsút mondtak, amikor a zseniális harmadik részt követte a konzolos mellékterméknek számító negyedik, a Lockdown. Ha elértek volna vele valamit, a rajongók legszívesebben autókat borogattak volna a Ubisoft főhadiszállása előtt, e helyett azonban csak nagy fogcsikorgatás közepette lemondtak az egész szériáról. Aztán jött a Vegas, és hirtelen azok, akik előtte kézzel-lábbal csapdosták a kissé arcade játékmenetet, leborultak a lábai elé. A folytatásra alig pár hónapot kellett várnunk...

Vannak nagy találkozások, melyekről évekig beszél az ipar, nos az orosz fejlesztőcsapat és az úgyszintén orosz székhelyű Akella szövetségét jobb lenne inkább titkolni, hiszen a sok vodkapárlat nyilvánvalóan elbódította őket, ha a Hard to be a Godra azt mondják; jól sikerült játék.

A Seven Kingdoms nem új cím az RTS-világban: az első két rész sikeres volt, remek kritikák születtek és kialakult egy masszív rajongóbázis. Kilenc év elteltével az Enlighted csapata leporolta a sorozatot, és futott még egy kört az üzletágban – bár ne tette volna.

Ha új animációs rajzfilm, akkor új platformjáték is érkezik egyúttal, melynek néha örülünk, néha nem. Ezúttal az utóbbi állítás lép érvénybe, ugyanis a Legacy Interactive aligha bizonyult jó választásnak a mozifilm játékadaptációjának elkészítésére.

Éppen egy éve, hogy átvettem az irányítást a PC Guru játékrovata felett, és eme dicső „hadjáratomat” azzal kezdtem, hogy feltelepítettem a gépemre az Ancient Wars: Sparta című RTS-t, amely végül egy 68%-os értékelést ért el nálam, főleg azon oknál fogva, hogy túlságosan nehézre és egysíkúra sikeredett, konkrétan az egész játékban egyetlen taktika érvényesült: termelj gyorsan és üsd le az ellent, mielőtt erőre kap.

Valószínűleg nincs olyan olvasónk, akinek be kellene mutatnunk az Assassin’s Creed nevű játékot, a Ubisoft tavalyi nagy dobását, amit mindenki messiásként várt a bejelentés óta. Cirka négy hónappal ezelőtt a fátyol lehullott a játékról, Xbox360-on mindenki nekiugrott a középkorban tevékenykedő Altair kalandjainak és bizony kiderült, hogy nem minden arany, ami fénylik. Néha csak ezüst...

Megérkezett a sorozat legújabb része, amely konkrétan a Római Birodalomra koncentrál. Az Europa Universalis: Rome a kőkemény stratégák álma és legjobb szórakozása, lássuk, hogy a Paradox Entertainment ezúttal is képes-e kielégíteni a támasztott igényeket.

Mikor Bate felhívott és azt mondta, hogy szeretné, ha írnék a nem is olyan régen megjelent Settlers hatodik epizódjának kiegészítő lemezéről, szökellve és tapsikolva rohantam a szerkesztőségbe a lemezért. Azt hittem valami megaszuper, csak sajtszószos tortilla által gerjesztett orgazmusközeli állapotok lesznek úrrá rajtam – sajnos azonban csalódnom kellett.

Kétség sem férhetett hozzá, hogy a kanadai labdafejű EA-s fejlesztők az UEFA licencek birtokában az európai nemzetek futballtornájáról is elkészítik a hivatalos játékadaptációt – a kérdés újfent adott: kényszermunkások izzadtság szagú rókabundáját kapjuk, vagy pedig az Euro 2008 tartogat valami maradandót is a pázsit alatt…

A Warhammer világát nem hiszem, hogy sokaknak be kellene mutatnom. Ezen belül is a 40k az, amit a Relic Entertainment 2004 óta időről időre megújítva és immáron a harmadik kiegészítő lemez piacra dobásával próbál életben tartani. A Winter Assault és a radikálisabb változtatásokat hozó Dark Crusade sikere után a Relic átadta az utolsó küldetéslemez fejlesztési jogát az Iron Lore-nak, akik mindent megtettek azért, hogy kielégítsék az igen nagy számban ma is aktívan játszó online bázist.