Tesztek

Képzeld el, hogy halott vagy és egy hullaházban ébredsz a világ legfurcsább városában! Nincsenek emlékeid, nem tudod ki vagy, mi a neved, hogy kerültél ide, miért nézel úgy ki, mint egy hulla, ráadásul az első lény, akivel találkozol egy lebegő, beszélő koponya. A Black Isle stúdió nagynevű szerepjátékának hősével pont ez történt. És ez még csak a kezdet!

Amióta a játékipar alkalmazásai egyre inkább pénzigényesek, azóta hallani a legkülönfélébb nászokról, melyek keretein belül egy mamutvállalat bekebelez egy fejlesztőgárdát, vagy két, ígéretes cím talál egymásra. Hogy ezekből valóban korrekt projektek születnek-e, csak az idő mondja meg – tucatnyi befolyásoló tényező hat egy játék reputációjára. Marketinghadjáratok, fejlesztési idő, pénz, a kiadó lelkesedése, illetve a fejlesztőgárda ötletei mind-mind görbítik a statisztikavonalat. Az EA Games -- melynek keze az ezredforduló után hatalmasodott el – megragadta Tolkien stílusteremtő fantasyjét, emellett Peter Jackson felső popkultúrába sorolt filmtrilógiáját, és hozzákezdett a pénz kisajtolásához.

A Groove Games 2001-ben alakult, és főleg budget kategóriás játékokkal foglalkozik (Marine Sharpshooter sorozat); eddigi legnívósabb kiadásuk a Pariah volt. A Brainbox Games a Groove égisze alá tartozó fejlesztőcsapat, a Marine Heave Gunner: Vietnam fejlesztői, a LotD a második FPS-ük, ami szintén a budget kategóriába illik.

Bizonyára sokan ismerik a Bethesda Softworks játéksorozatát, a The Elder Scrolls-szériát. A TES-játékok története elég régre nyúlik vissza, az első rész (Elder Scrolls Arena) 1994-ben jelent meg, és nagyon nagy sikert aratott, hiszen egészen újszerű elemeket vezetett be az RPG-műfajba, valamint egy igazán komplex, összetett fantasy univerzumot ismerhettünk meg benne. Ezt követte a második rész, az 1996-ban megjelent TES II: Daggerfall, ami szintén sikeres lett, majd megjelent a sorozattól némileg elütő, inkább akciójáték, az An Elder Scrolls Legend – Battlespire, amit a szintén másfajta, inkább kalandjátéknak beillő The Elder Scrolls Adventures: Redguard követett. Aztán 2002-ben jött a Morrowind, ami visszatalált a régi TES-játékok által kitaposott ösvényre, és mint a sorozat egyik legjobb darabja vonult be a játékosok emlékezetébe.

Minden idők legtöbbet támadott játéksorozatáról írni nagy kihívás. Nemcsak kényes témák kerülhetnek elő, de számolni kell a játékosok megosztottságával is. És ez a játék bizony megosztja a közönséget, sokkal inkább, mint a (méltán) híresebb GTA-sorozat. Provokatív, semmit és senkit nem tisztelő világa miatt viszonylag stabil rajongótáborral bír, de még hatalmasabb az ellenzőinek köre. Mi az én álláspontom? A végén majd ezt is leírom.

„A nevem Philip. Rád bízhatok egy titkot? Jól figyelj, mert lehet, hogy többször már nem lesz lehetőségem elmondani. Apám elhagyta anyámat, mielőtt megszülettem volna. Tudtommal rák vitte el nem sokkal azután, hogy én megfogantam. Pár nappal anyám temetése után ez a feltételezés hitelét veszítette, mikor is egy levelet kaptam tőle. Levél egy halott embertől? Kétlem. A boríték, melyet küldött, tartalmazott egy kulcsot, mellé utasításokat, valamint egy bocsánatért esedező írást. Megvoltak a kételyeim ezzel az egésszel kapcsolatban, de az emberi kíváncsiság az élet velejárója. Ennek köszönhetően kötöttem ki Grönland kihalt északi vidékén... és talán az apámnál.”

Ebben a hónapban csak úgy sorjáznak a különböző mozifilmek adaptációi. Van itt Hulk, Kung Fu Panda és megérkezett a Disney nagy nyári mozijának, a Narnia második részének adaptációja is.

James Bond. A karakter, melynek hatására sokan szerettünk volna kisgyermekként kémek lenni, hiszen mi sem jobb annál, mint szuper jó autókkal furikázni, bomba jó nőkkel találkozni, s eközben még a világot is megmenteni. Vitathatatlan, hogy Fleming karaktere kultuszt teremtett, s 46 éve úgy él a köztudatban, mint „A” kém. Sikere hátszelén többen is megpróbálkoztak, hogy ismertségre tegyenek szert, de talán csak Szőr Austin Powers volt az, akinek abszurditásával, 60-as évekbeli színes hangulatával sikerült kicsit felráznia a műfajt. A Monolith tagjai bizonyára nagyon szerethették a filmet, hiszen játékukban ennek stílusa köszön vissza, minden esztelenségével együtt.

A maga idejében korszakalkotó RTS-ről, a Command & Conquerről szinte mindenki hallott már, főleg, hogy 2007-ben az Electronic Arts feltámasztotta a 2002-ben a Renegade-del nagyot bukott Westwood Studios klasszikus sorozatát (leszámítva az ex-westwoodosokat is foglalkoztató EA Los Angeles által készített Generalst, és kiegészítőjét, melyet sokan nem tekintenek igazi C&C-nek). Sokat beszélnek az eredeti, 1995-ös játékról, sokat beszélnek az új részről, azonban a kettő között volt egy játék, a sorozat második részre, melyről talán túl kevés szó esik. Ez pedig nem más, mint az 1998-as Tiberian Sun, jelen tesztem tárgya.

Ó, az a csodálatos vidéki élet! Távol a városi pezsgéstől, az ember csak kifekszik a rétre, szájában füvet rágcsálva vidáman nézi a kék eget, biccent az arra járó juhásznak, majd naplemente után megindul hajléka felé és reméli, hogy a mezőn nem feküdt bele semmi gyanús dologba. Otthon pedig megértő kedvese várja friss levessel a vászonterítős asztalon, majd estebéd után fáradtan tér nyugovóra, hogy reggel kakasszóra ébredhessen. Hah, a tanyasi idill! Ám ha valaki tehénbőgés helyett autódudálásra és a belváros pezsgésére kelne, az se keseredjen el: virtuálisan még mindig adott a lehetőség, hogy beleélhessük magunkat egy átlagos földműves életébe. Mert hát minden földművessel bármikor előfordulhat, hogy zombik lepik el szeretett faluját, és reszkessetek: kő kövön, zombi zombin nem marad!

Első randevúm a Made Mannel a Pc Guru jóvoltából jött létre: egyik 2006-os szám DVD-mellékletén találkoztam a próbaverziójával. Csúnya is volt, buta is, de valami mégis megfogott benne. Körülbelül másfél év múlva futottunk össze újra (már a teljes verzióval), és az első benyomás olyan mélyen megmaradt, hogy azt mondtam: „ez kell nekem!”. Azóta megismertem az igazi énjét, és azt kell mondjam, nagy csalódás ért.

Darths és Miguel mindig sírnak, hogy micsoda trágya játékokat vagyok képes kiosztani tesztelésre, így most kicsit megkegyelmeztem nekik, és mikor megkaptuk a korábban Xbox360-on debütált Warrior Orochi PC-s változatának kipróbálható verzióját, fogtam magam és úgy döntöttem, hogy én vizsgálom be eme szörnyszülöttet.

Az 1995-ben alapított BioWare az ipar nagyjaihoz képest szinte kiskamasz, ám eddigi munkáik mégis a felnőttek, sőt a nagy öregek közé avatják őket. Ezeknek a fiúknak és lányoknak köszönhetjük a zseniális Baldur's Gate sorozatot, a lebilincselő Star Wars: KotOR-t, és a szintén remek jelzőkkel illethető Jade Empire-t. Az amerikai bázisú vállalat jelentős összegért feladta függetlenségét, és beállt az EA kötelékébe, majd ezt követően úgy döntött, elhozza nekünk PC-re az Xbox360 legjobb szerepjátékát, a Mass Effectet.

A Quake szériát azt hiszem, senkinek nem kell bemutatni. Az azóta több folytatást is megélt játék sikert sikerre halmozott, bár valljuk be, a Quake 4 nem volt olyan átütő erejű, mint a Quake 3 Arena. Azonban a Quake 3 is feledésbe merült, hiszen kevés verseny szolgálja az ezt a játékot e-sportként űző játékosokat. Az id Software gondolt egy merészet, és eme játékot új formában adja ki a régi és a leendő játékosoknak. A koncepció: egy ingyenes, böngészőben játszható, és ebből kifolyólag minden nagyobb telepítési hercehurcától a játékost megkímélő, feltuningolt Quake 3 megteremtése. Hogy ez miként sikerült? Olvassatok tovább!

Léteznek az idegenek? Vajon mi fog történni a jövőben? Ezek azok a kérdések, melyekkel mindannyian foglalkozunk. Valaki hiszi, hogy létezik másik életforma, és valaki aberráltnak tekinti azokat, akik hisznek ebben. A StarCraft ezekre a kérdésekre nyújt alternatívát a Blizzard tálalásában. De ízlik-e nekünk ez a massza?

Az Epic Games 1991-ben alapult Potomac Computer Games néven. Eredetileg shareware játékok fejlesztéséből éltek, amíg meg nem jelent első korszakalkotó művük, az Unreal. A játék grafikája az akkori korban könnyet csalt minden egyes játékos szemébe, és ezzel a látvánnyal lett az Epic igazán elismert az iparban. Az Unreal ugyan rendelkezik egy második résszel is, de igazi örököse a jóval népszerűbb Unreal Tournament, amelynek legújabb része alatt már az Unreal Engine 3.0 dübörög.

A Rebellion 1999-ben egy FPS-t készített PC-re, ami abból a szempontból meglepő, hogy a cég sokkal inkább a konzolvilágot látta és látja el játékokkal. Ez a tény még önmagában nem lett volna elegendő, hogy felkapják a játékosok a fejüket, de az Aliens versus Predator név hallatán már mindenki izgatottan várta, hogy mi fog ebből az egészből kisülni.

Az ázsiai szigetországban honos, 1976 óta a játékosok kegyeiért küzdő CAPsule COMputers neve mára már minden, magára valamit is adó Guru olvasó számára ismert kell legyen. A mögöttünk lévő esztendők ellentétjeként napjainkban a japán fejlesztő-kiadó óriás egyre inkább a nyugati cégek mintájára működik, vagyis hamarabb készítik el a konzolos játékaik számítógépes formáját. Amíg a Dead Rising pörlekedés miatt holtvágányon áll, és a DMC 4 átíródik, megkapjuk a tavalyi év egyik legkirályabb akciójátékának az újrakiadását, temérdek extrával megszórva azt.

Néhány évvel ezelőtt már fárasztó közhelyként hatott, ha valaki nagy tudálékosan kijelentette, hogy a kalandjátékoknak leáldozott. Ma pedig ez már egyszerűen nem is igaz, hisz hétről hétre bukkannak fel a boltokban a hol jobb (So Blonde), hol rosszabb (The Abbey) point ’n click címek. Na de mi a helyzet a régi nagyokkal? Hol vannak most, mit csinálnak? Nos, ugyan nem úgy tűnik, hogy valaha is visszatérnének, mégsem kell elkeseredni, hiszen a játékvilágon hagyott nyomaik örökké velünk maradnak, s befolyásolják a kalandjátékokról alkotott mindenkori képünket. Olyan nyomok ezek, mint a Broken Sword 2.

Már a telepítés közben izzadt a tenyerem, ugyanis a Deer Hunter 2005 nekem annak idején nagyon tetszett. Amíg kúszott fölfelé a töltőcsík, a hivatalos oldalon olvasgattam, mi minden, a fejlesztők által nagyszerűnek minősített újítás van a játékban. Reménykedtem, hogy igazat írnak. Nos, nem csalódtam nagyot, sok éjszakát végigjátszottam ezzel a csodával. És nem feltétlen azért, mert ilyen forma mazochizmusom van, hanem mert tényleg magával tud ragadni, akár etetéssel és hangutánzással csaljuk magunkhoz közel a vadat, akár quaddal üldözve szorítjuk a folyópartra, ahol könnyen elejthetjük.

A 80-as, 90-es években igen nagy népszerűségnek örvendett hazánkban is Knight Rider tévésorozat. Az 1986-ban létrehozott Davilex Games minden rajongó számára elérhetővé tette a régi álmot: ha csak virtuálisan is, de KITT volánja mögé ülhetünk. Mivel a legtöbb film- vagy képregény-feldolgozás meglehetősen élvezhetetlenre sikeredett, jogos a félelem, hogy ez is csak egy hasonló próbálkozás. Jelen cikkből kiderül, így van-e...

Érdekes dolog, hogy mitől lesz jó egy játék. Van, amelyik remek grafikájával ér el sikereket, más játékok forradalmi játékmenetükkel, újításaikkal zsebelik be méltán az elismeréseket, de előfordult már olyan is a játéktörténelem során, hogy a zseniálisan tekergőző történet miatt maradt felejthetetlen egy-egy alkotás. Hogy a jelen cikk alanya minek köszönheti a remek jelzőt? Az alábbi sorokat végigolvasva ez is ki fog derülni. Egy dolog biztos: a Fahrenheit nem egy hétköznapi játék…

Mielőtt belevágnék az Imperium Galactica 2 értékelésébe, először a személyes indíttatásommal kezdeném, hogy miért is ez a játékot választottam? A magyarázat egyszerű. Mindenkinek az életében vannak olyan játékok, amik sokkal többet jelentenek, mint pusztán egy szórakoztató szoftvert. Régi kedvencek, amikre nosztalgiával gondolunk vissza, amik egyet jelentenek a fiatalságunkkal, vagy olyan, ami az első játékunk volt, és mindig kedves marad a szívünknek. Nos, nekem ilyen az Imperium Galactica második része. Még ma is, a csillogó-villogó effektek korában, egy játék sem képes olyan élményt nyújtani, mint amilyet az IG2 tudott. Elfogult vagyok vele, igaz, de megpróbálok objektíven írni róla.