Tesztek

Négy év telt el minden idők legsikeresebb játékának megjelenése óta, azóta rengeteg kiegészítő, különböző kiadások növelték az amúgy sem alacsony eladási számokat. És most, hosszú évek eltelte után itt van a milliók által várt folytatás, mely méltó elődjéhez. Ha valaki még nem találta volna ki, ez a játék természetesen a Sims 2! De mitől is vált ilyen népszerűvé ez a játék? Sikere számos elemből állt össze: bármilyen korú játékos számára fogyasztható volt, végtelen ideig játszhatott vele az ember, ugyanis a játék sosem ért véget, remekül és kissé humorosan szimulálta mindennapjainkat, és mellesleg a minőséggel sem volt gond. Elöljáróban annyit árulok el a második részről, hogy a fentebb említett első három pont most is kifogástalanul teljesül — a harmadik pontról fog szólni eme cikk.

Amikor sikerült pár órányi szenvedés után életet lehelnem az Aion Koreába szánt változatába, akkor és ott megfogadtam, hogy én ehhez a játékhoz többet a büdös életben nem nyúlok hozzá. Az a változat gyakorlatilag pont olyannak tűnt -- már ameddig el tudtam navigálni benne a nyelvi nehézségeknek köszönhetően --, mint egy sokadik Lineage, amely, előre is elnézést a rajongóktól, de körülbelül annyira szórakoztató volt számomra, mintha Zámbó Árpi szerenádot énekelne az ágyamnál egy átdolgozott nap után. A sors azonban úgy hozta, hogy lehetőségem lett kipróbálni a nyugatosított bétát, amelyre először azt hittem, hogy ugyanaz lesz, mint a már látott változat, csak angolra fordítva; ennél nagyobb tévedése embernek pedig nem volt azóta, hogy az ősember „de aranyos kis cicus!” felkiáltással elindult egy szunyókáló kardfogú tigris felé.

Nehéz a dolga a melósnak… Alec Mason nem akart mást, csak biztos munkát - azért utazott a Marsra testvére után, hogy bányásznak álljon, azonban mégis egy olyan ellenálló mozgalom élére került, amelyik épületrombolásban, szabotázsakciókban és gerillaharcban „utazik”.

Közel két éves fejlesztés után a SEGA legendás sorozata újra színre lép, hogy a tenisz rajongóinak ismét néhány kellemes órát szerezzen. A sorozat új darabját a két legnagyobb konzolra és PC-re is megjelentetik, ráadásként nem maradnak ki a szórakozásból a Wii-tulajdonosok sem, hiszen az új rész aktívan támogatja a MotionPlus kontrollert is. Nézzük meg, mit kapunk a sorozat újabb, évszámmal megtámogatott részétől!

Jó móka elképzelni, miként szállna szembe Pókember például Hulkkal, vagy ha nagyon perverz vagyok, akkor a Street Fighter valamely hősével. Főleg, ha nem csak a képzeletünk játéka lehet a Marvel vs. Capcom 2...

A World of WarCraft térhódítása után gombamód szaporodni kezdtek a ingyenes, illetve mikrotranzakciós vetélytársak, mostanra pedig már ott tartunk, hogy annyi MMOG van, mint égen a csillag. A piac emiatt pedig rendkívül telített, így aki ki akar tűnni a tömegből, olyat kell letennie az asztalra, ami kreatív, szórakoztató és időtálló, ám tesztalanyunknak, a Vulcando Game fejlesztésében álló Hive Rise című MMORTS-nek sajnos ezek közül egyik sem sikerült.

Az amerikai hadsereg 2002. július 4-én adta ki saját fejlesztésű játékát, Recon alcímmel, hogy a toborzást segítse. 2003. november 6-án érkezett a 2.0-ás verzió, a Special Forces. Egy verzió készült Xboxra is (America’s Army: Rise of a Soldier), egy Xbox 360-ra (America’s Army: True Soldiers), illetve a Gameloft jóvoltából még mobiltelefonokra is (America’s Army: Special Operations). Végül 2009. június 17-én megjelent tesztünk alanya, az America’s Army 3.

Közel tizenegy éve már, hogy egy szép nyári napon, az akkor még általános iskolás bátyám és jómagam beugrottunk testvérem egyik osztálytársához. A srác — aki a viszonylag „számítógépmentes” környékünkön már akkor meglehetősen nagy játékosnak számított — épp a GTA-t nyüstölte, amikor szerencsétlenségére betoppantunk hozzá: a nyár végéig ugyanis ezután alig tudott minket levakarni gépéről…

Vannak játékok, amik a gyors eredmények, a hirtelen mozdulatok, a könyörtelen fejlövések miatt lesznek sikeresek. Vannak olyanok, amik mindenki szerint szórakoztatóak, ezek zenével vagy más, könnyen emészthető témával csábítják a játékosokat. Most azonban egy olyan játék tért vissza, ami annyira addiktív, hogy a legrosszabbat hozza ki belőled: nem eszel, nem mész vécére, nem beszélsz senkivel -- csak és kizárólag játszol. Isten hozott, Colonization, isten veled, élet.

Amikor feldobjuk a labdát, célunk általában az, hogy minél több ideig tartózkodjon a levegőben, és minél magasabban legyen az a pont, mikor az objektum elveszti a gravitáció elleni harcot: megáll, majd a szabadesés törvényének megfelelően egyre gyorsabban zuhanni kezd. A kaliforniai Blizzard tárgya — melyet a cég a 2004-es esztendő végén hajított el —, a World of Warcraft, négy év után érte el azt a pontot, mikor nem bírt a lehúzó tényezőkkel. A színvonal eleinte lassan, ám mostanra egyre csak gyorsuló iramban halad az alaphelyzet felé. Ennek orvoslására jött ki először a Secrets of Ulduar elnevezésű javítás, most pedig a Call of the Crusade, a vállalat kísérlete arra, hogy befolyásolják az elkerülhetetlent.

Az utolsó nuka-colás palack is kiürült… Az anyósülésen már napok óta egy leharapott fejű, nyársra húzott iguana oszladozott büdösen-ragadósan, valahogy mégis lassan és nyugodtan. A rohadt kis mázlista. Üres tárak hevertek mellette. Üres volt az évtizedes porral borított országút is, üresek a kiégett házak, a betört ghoulkoponyák, a szottyadt brahmintőgyek, a rozsdás égbolt… És a száraz benzintank. Mel Gibson a visszapillantóba böfögött, és végigsimított radioaktív borostáján. Aznap reggel olyan másnaposan ébredt, hogy elhatározta, Mad Maxre változtatja a nevét az Acél Testvériség legközelebbi irodájában. Vagy bázisán… vagy miben. Vállára csapta hát kedvenc sörétesét, behegesztette a kocsiajtót — jó lesz még az az iguana —, és elindult a füstös Chicago felé. Félúton lábon lőtt két részegen éneklő szupermutánst, hogy agyonverhesse őket a Jagged Alliance (kopott) díszdobozával — persze szigorúan körökre osztva. A ricsajra egy megtépett farkaskutya is kivánszorgott a helyi roncstelepről. „Max” — mivel éhes volt — Dogmeatnek nevezte el. Aztán lelőtte és megette. Bolhás kis korcs. Ez még nem a három… csak a Tactics.

Ha egy széria ennyire sikeres, mint például a Guitar Hero franchise, akkor nyilván megpróbálnak annyit kisajtolni belőle, amennyit csak lehet — ez pedig hatványozottan jellemző az Activisionre, amelynél nem tagadottan cél egy sikerszéria sorozatgyártása. Erre az egyik legjobb példa a Guitar Hero: Greatest Hits, vagy ahogy a tengerentúlon nevezik; GH: Smash Hits.

Az űr a legvégső határ. Ennek a végtelenjét járhatod te is az ultraminimális költségvetésből készülő Evochron Legends játékkal: új világokat fedezhetsz fel, kalózkodhatsz, kereskedhetsz — egy szó, mint száz, azt csinálsz, amit csak akarsz...

Egészen pontosan 2000-ben jelent meg az utolsó 2D-s szellemben készült Worms játék, ám onnantól kezdve egyre csak veszített népszerűségéből a széria. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy következő kukacos játékok már háromdimenziós megjelenítést kaptak — ami alig páraknak tetszett —, másodsorban pedig, hogy azóta se főztek új epizódot a régi, jól bevált recept alapján. Egészen mostanáig...

Márpedig hősök igenis vannak! Stan Lee az 1970-es években megálmodta Peter Parker, közismertebb nevén a Csodálatos Pókember figuráját. A képregények világának igazi csillaga (volt) ő, egészen 2002-ig, amikor is a Sam Raimi rendezte film a mozikba került. Ha osztatlan sikert nem is aratott, anyagilag mindenképpen sikernek volt mondható. Nem véletlen hát a folytatás elkészítése, amely szintén hatalmas kasszasiker volt már a premier hetén. A mai világban már elképzelhetetlen, hogy egy-egy hős mozivászonra lépését ne kísérje párhuzamosan a játékváltozat megjelenése. Ez a kapocs oda-vissza működik, de mivel ilyen esetekben már a cím garantálja a pénzügyi sikert, igazán jó feldolgozást egyik oldalon sem lehet találni.

Ó, azok a csodálatos nyolcvanas évek! Michael Jackson még fekete volt és férfi, a zenékben még több volt a szintetizátor, mint a számítógép, és igen, a legtöbben a család közös televízióját elterrorizálva nyüstöltük a kor C64-es csodaprogramjait. Volt egy, amely túlnőtt az akkori időkben megszokott ostobácska stílusokon, egy, amelyre szinte minden valamirevaló Commodore-rajongó máig emlékszik, egy, amely akkora siker volt, hogy megalapozta a néhai New World Computingnak a lehetőséget a Heroes of Might & Magic sorozatra... A király pedig most visszatért!

Óriási bejárható terület ide, poszt-apokaliptikus autóverseny oda, a francia Asobo Studios várva várt játékának nagyobb a (motor)füstje, mint a lángja.

A következő jelentést New York állam bírósága zárolt, titkosított szekciójából szereztük. Lehetséges, hogy a benne találhatók pusztán fikciók, a ténymegállapításokkal a bíróság se egyet nem ért, se elismerni nem hajlandó azokat.

Az elmúlt hónapok abszolút korrekt játékátiratai (Wolverine, Monsters vs. Aliens) után azt hihetnénk, hogy a kiadók lassan felhagynak a vásárlók lehúzásával, és igyekeznek olyan programokat készíttetni a fejlesztő stúdiókkal, amelyek tényleg elszórakoztatják az egyszeri játékost. PC-n és konzolon már nem olyan rossz a helyzet, de PSP-n azért akadnak még igazi szörnyszülöttek.

Az első személyű lövöldözős játékok fejlesztésében veteránnak számító Raven Software 2000 tavaszán rukkolt elő a Soldier of Fortune első részével, mely az akkor divatos tudományos-fantasztikus és világháborús környezet helyett egy váratlan huszárvágással a modern kori hadviselés világába csöppentette a játékosokat egy felettébb szórakoztató, ám közel sem forradalmi játék képében.

Sam Fisher immáron harmadszorra ismét megkapja az engedélyt, hogy mások életét kioltsa, ezzel megőrizve a szabad polgárok biztonságát. Ezúttal egy rendkívül zűrös küldetést akasztottak hősünk nyakába, ugyanis most egy olyan számítógépes vírus ellen kell harcolnia, mely akár teljesen romba döntheti a világgazdaságot…

2007 szeptemberében jelent meg Nintendo-exkluzív címként tesztünk alanya Wii-re és DS-re, ám most a készítő-kiadó EA úgy döntött, PC-re is kihozza ezt a játékot. A döntés oka kézenfekvő: nagyon kevés olyan játék van erre a platformra, mely elé nyugodt szívvel oda lehet ültetni egy kissrácot, és magára lehet hagyni azzal a biztos tudattal, hogy jól el lesz az elkövetkező pár órában.

A Frictional csapata jól eltalálta, mi kell a népnek: horror, feszültség, remek fejtörők, elmebeteg sztori. A Penumbra első két része után sokan várták az egy ideig meglehetősen képlékeny sorsú befejező epizódot, és a most megjelent Requiem ismét alaposan meglepett minket – nem lett jó.

Egy halom csali, pár ketrec, egy nagy hajó, bátor és büdös legénység – no meg rákok, tenger és hullámok. Ezt ígéri nekünk a Folyékony Sárkány Stúdió, mégpedig egy olyan recept alapján, ami a Discovery Channelnek már bejött: Sig Hansen kapitány kalandjai immár nem csak a tévében hódítanak, hanem mi magunk is kipróbálhatjuk magunkat ebben a korántsem hétköznapi melóban.