Tesztek

Az Arkane Studiost 1999-ben alapították, székhelye a franciaországi Lyon lett. Mára hírnevet szerzett a csapat, olyan címek köthetők a nevükhöz, mint a készülő Bioshock 2 vagy a nagy sikerű, a Might & Magic világában játszódó Dark Messiah. Kevesen emlékeznek már azonban arra, hogy első játékuk az a cím, mely mindörökre beírta őket a játékfejlesztés történelemkönyvébe: a 2002-ben PC-re is kiadott Arx Fatalis.

Kyle Katarn kalandjai folytatódnak, és ha eleinte nem is teljes erővel, de belevág legújabb küldetésébe. Ez a játék a Dark Forces-széria harmadik része, bár új főcímmel. Az első felvonásban ismerkedhettünk meg Kyle-lal, a zsoldossal, majd a másodikban már jediként láthattuk viszont.

Gearbox. Ismerősen cseng ez a név? Ha kicsit mélyebbre nyúlunk memóriánkba, rájöhetünk, hogy mostanában a Borderlands és a legújabb Aliens-játék kapcsán lehet róluk hallani. 2008-as produktumuk a Brothers in Arms: Hell’s Highway volt, mely bár megosztotta a nagyközönséget, minősége azért nem árnyékolja be a texasi csapat eddigi munkáját. Csak hogy képbe legyünk: nekik köszönhetjük többek között az Opposing Force és Blue Shift nevű Half-Life kiegészítőket, valamint aktív közreműködésüket a sokak által istenített HALO-ban. De kanyarodjunk vissza az előbb említett BiA-trilógiához, mert most e taktikai FPS-sorozat első része fekszik boncasztalomon. Nem is szaporítom tovább a szót -- hosszú az út a 30-as magaslatig!

A Wizardry 8 a belső nézetes, csapatalapú, körökre osztott szerepjátékok mára halott műfajának egyik utolsó képviselőjeként 2001-ben, egy kereken húszéves sorozat befejezéseként jelent meg: a fejlesztő Sir-Tech azóta bezárta kapuit, a Wizardry-saga ezzel teljes lezárást kapott. Méghozzá nem is akármilyent! Na de ne szaladjunk ennyire előre…

Se szeri, se száma az emberi faj és a földön túlról érkező létformák (általában nem túl baráti) viszonyát feldolgozó filmeknek, ám valószínűleg az 1982-ben készült The Thing rendelkezik mind közül a legnyomasztóbb atmoszférával. Kevésbé ismert film ugyan, mint az Alien vagy a Ragadozó (magyar földön A Dolog, illetve A Valami néven vetítették annak idején és terjedt el VHS-szalagokon), de megérdemli, hogy ezekkel a kultusznevekkel említsük egy lapon. John Carpenter rendező Ennio Morricone segítségével (aki a film ridegségét mesterien alátámasztó zenei aláfestést szolgáltatta) egy rettentően komor és félelmetes hangulatú alkotást szabadított a világra, mely a mai napig „kellemes” perceket tud okozni azoknak, akik szívesen néznek pörgő akciót ugyan mellőző, ám roppant véres és látványos jelenetekben bővelkedő műveket, nagyszerű színészi játék kíséretében -- nemcsak a főszereplő Kurt Russell, de tucatnyi társa is kiválóan teljesít. Mivel igencsak régi, por- (illetve stílszerűen) „hólepte” horrorról van szó, és a játék tulajdonképpen közvetlenül a film utolsó jelenete után veszi fel a fonalat, röviden érdemes összefoglalni a történetet.

Bár a magyar közönség nagy hányada valószínűleg még sosem hallott róla, a Metroid Prime az a Nintendónak, ami a Halo a Microsoftnak, a Killzone a Sonynak, vagy a Doom a PC-s játékosközösségnek.

Miközben reneszánsz korabeli „rokona” a nagyobb konzolokon hatalmas sikert aratott, a középkori arab gyilkos, Altair visszatér PSP-re.

A PlayStation 3-ra megjelent nagy sikert aratott versenyzős játéknak végre megérkezett a PSP-s verziója. Őrült száguldás, a legváltozatosabb terepjáró verdák és sok-sok látványos karambol vár ránk!

Örülni akartam, sírás lett belőle. Már megint. Pedig olyan egyszerű lett volna elkészíteni az év stratégiai játékát. Persze elrontani valamit sokkal könnyebb...

Az 1940-es évek közepén járunk. A német Luftwaffe nyomasztó légi fölénnyel szorongatja a szövetséges erőket, melyek eleinte nehezen bírják összehozni a megfelelő taktikát, amellyel vissza tudnák verni Hitler vadászgépeit és bombázóit. Szerencsére a briteknél ott harcolnak a levegő hidegvérű ászai, akik hajmeresztő légi mutatványok, gyilkos tűzharcok és néha az életük árán semmisítik meg egymás után az ellenség rajokban támadó légierejét, illetve a földön és vízen támadó harci járműveiket. E hősök közül néhányat mi magunk irányíthatunk tizenkét hosszú küldetésen keresztül, helytállva a gyilkos légi csaták forgatagában.

Rossz játékok mindig voltak, és lesznek is, ez sajnos velejárója az iparnak. A filmadaptációk pedig különösen veszélyeztetettek ebből a szempontból, mert hol a kreativitás hiánya, hol a szűkös határidő szab korlátot a jó játékprogram elkészítésének. Kapásból egy tucat ilyen címet tudnék felsorolni, és bár ezek többsége kifejezetten rossz, mégsem mindig lehet haragudni rájuk, mert sok csak a körülmények áldozatává vált. Amit azonban a Double Helix Game csinált, arra nincs mentség. A G.I. Joe magában hordozza az összes potenciált, ami egy remek akciójáték elkészítéséhez szükséges, a csapat mégis fittyet hányt az egészre, és az idei év egyik legrosszabb játékát dobta piacra. Figyelem, csak erős idegzetűeknek!

Az orosz nagy játékfejlesztő nép, azt már eddig is tudtuk, azonban viszonylag ritkán dolgozzák fel saját népmeséiket. Ebben az esetben azonban pontosan ez történt: három szláv epikus hőst: Aleshát, Dobrynyát, Ilya-t irányíthatjuk, akik földjüket próbálják megmenteni az ellenségtől. Méghozzá nem is akármilyentől. Délről a "horda" támadja a földjeiket, a teuton és litván szövetség nyugatról ostromolja Novgorodot, és mindezt tetézendő még egy borzalmas szörnyeteg is érkezik keletről. Éppen ezért hőseinknek útra kell kelniük, hogy megbirkózzanak az ellennel. Előbb azonban saját országukban kell rendet teremteniük, mivel az útonállók - kihasználva a támadások okozta felfordulást - világos nappal is gátlástalanul garázdálkodnak. Erről szól a Fairy Tales: Three Heroes első része...

Ha van valami, amiért sosem rajongtam túlzottan, az a koránkelés és a logikai játékok. Az előbbi taglalásától ezúttal inkább eltekintenék, utóbbiról pedig elég annyit tudni, hogy kerülöm őket, mint ördög a tömjént. Gyakorlatilag nincs ember, aki ne tudna megverni sakkban, a nyolcévesen kapott Rubik-kockámat még mindig nem tudtam kirakni, a sudoku táblákat pedig rendszeresen összekeverem a lottószelvényekkel. Ezek után gondolom érthető, hogy a legutóbbi mobiltelefon-cserét követően én lepődtem meg a legjobban azon, hogy üres perceimben mindig egy olyan Java-játékot nyüstölök a készüléken, ami simán beleesik a fentebb taglalt kategóriába…

Az 1985-ben alakult USA-beli fejlesztőcsapat Westwood Associates néven kezdett a játékprogramozás világában. Alapítója Brett Sperry és Louis Castle, akik 1988-ban máris elkészültek első játékukkal, a Mars Sagával. A szerepjáték irányvonalat nem hagyták el, viszont 1992-ben megalapozták a stratégiai játékok jövőjét. RTS: Real-Time Strategy. A körökre osztott stratégiáktól eltérően először lehetett a gép ellen, egy időben, szimultán játszani. A szintén 1992-ben megjelent Dune (RTS kalandjáték [Cryo Interactive]) folytatása a Dune II, animált videóival és változatos játékmenetével felkeltette a világ érdeklődését. A siker pedig nem váratott sokáig magára, 1995-ben az EA kiadta a Command & Conquer első részét, ezzel a Westwood örökre beírta magát a stratégiai játékok történelemkönyvébe. A C&C és a Dune sorozattá váltak, egyre nagyobb hírnevet kaptak. 1998-ban kijött a Dune 2000, ami már a C&C Red Alert motorját használta és hús-vér színészekkel felvett videó átvezetőkkel volt tarkítva. Sajnos azonban, ahogy az a kapitalizmusban lenni szokott, a nagyhal megette a kishalat: 2003-ra az EA Games felvásárolta az egész fejlesztőcsapatot. Sokan kiváltak és megalapították a Petroglyph Gamest, a csapat egy része azonban folytatta munkálatait -- bár csak háttérben az EA logó mögött --, és a C&C-sorozatot vitték tovább, nagy sikerrel.

Már Ő maga sem volt biztos benne, hogy mit akar elérni. Egy örökkön álló menedéket keresni a halál ellen? Egy fegyvert lelni, hogy szembenézzen az elkerülhetetlennel? Minden olyan bizonytalannak tűnt, ahogy a porlepte járólapokat egy fekete ragály fonta ölelésébe, s a paták dobogása egyre lassult. Egyfajta válaszként hasított bele a felismerés, hogy a terem, melyet vízfüggöny szigetelt el attól a helyiségtől, ahol az őt üldöző bestia ragadt, egy időkapunak adott helyet. „Tehát nem bírja vizet. Ez még jól jöhet.” Csak ennyit tudott mondani a kimerültségtől ziháló alak, kinek hátát egy, a végénél elágazó pengéjű kard verdeste. A homlokán gyöngyöző vizet fekete hajába simította, majd a mellvértjébe ültetett aranyló korongra szegezte tekintetét, mely élénken vibrált, jelezve, hogy mágiaérzékeny objektum van a közelben. Éppen elmélyedt volna gondolataiban, mikor egy velőig hatoló üvöltés rázta meg; ez azonban nem csalódottságról, hanem végtelen dühről árulkodott, melynek gazdája az őt üldöző monstrum volt. A férfi nem hagyta, hogy emlékei maguk alá temessék, inkább aktiválta a teremben lévő kapcsolókat, majd elindult, hogy visszatérhessen a múltba. A mellkasán pihenő medál egyre jobban lüktetett, némi hezitálásra késztetve az üldözöttet. Pár másodperccel később erőt vett magán, és magát biztatva annyit mormogott: „Egyszer már sikerült; most is sikerülnie kell!”. Ezzel belépett a portálban örvénylő homokba, mely keretként magába zárta. Izmai megfeszültek, a varázs ereje a földről felemelte, szemei akarata ellenére lecsukódtak. Temérdek gondolatai közül kiemelkedett a legdominánsabb, erőt adva neki: „Perzsia hercege vagyok. És nem fogok meghátrálni!”

A Sony már 2004-ben megígérte a híres autóverseny-sorozat PSP-s változatát, ám hiába is várták a rajongók, hogy megjelenjen a kis marokkonzolra, az égvilágon semmi nem történt. Tavaly PS3-ra megjelent a Gran Turismo 5 Prologue (a végleges verzió még várat magára), ami kicsit felélesztette a reményeket, most pedig végre-valahára a szó szoros értelmében a "kezünkben foghatjuk" a PSP-s verziót is. Kérdés, hogy megérte-e.

Az Egyesült Királyságban ténykedő Black Rock Studio jelen formájában teljesen új név a piacon, mégsem kezdő, homokozóban játszó srácokról van itt szó, mindössze a régen használt Climax Racing nevet dobták ki az ablakon e sokkal inkább barátságosabb név kedvéért. Több, a tesztünkben kielemzésre váró játékhoz hasonló produktumot láthattunk már tőlük, például az ATV Offroad Furykat, vagy az abszolúte nem a témába vágó xboxos MotoGP-ket.

Sokféle szimulátor készült már számítógépekre. Motorcsónak-, repülőgép-, teherautó-, autóbusz-, sőt, még kukásautós játék is van. Miért pont a vonatok lennének kivételek? A sok-sok évvel ezelőtt megjelent Trainz még több is volt ennél, és most elérkezett az idő, hogy újra a mozdonyok közé csapjunk.

1992 egy szép esztendő volt. Négyévesként semmi dolgom, semmi gondom nem volt, éltem a magam kis életét, melynek meghatározó részét az építős kockajátékok, az óvodai délutáni alvások és a futkározások tették ki. Bár ezen cselekedeteim nagy részére nem emlékszem -- csupán néhány homályos folt dereng --, biztos vagyok benne, hogy boldog gyermekkorom volt. Eközben a külvilágban is zajlottak az események: ez évben alakult meg az Európai Unió, került a mozikba az Aladdin, s ekkor jött ki minden idők első FPS-e, a Wolfenstein 3D...

Max Payne 2001-ben lőtte be magát a köztudatba, és sokaknak tökéletesen el is találta az ízlését. A rendkívül akcióorientált játékmeneten kívül -- melynek legnagyobb újítása a „bullet time”, azaz a játékot pár pillanatra lelassító effekt volt -- fontos szerepet kapott a film noiros hangulat és a történet. Olyan történet, melynek már az elején látszódik, hogy nem lesz happy end. Most pedig folytatódik az igazságszolgáltatás, hogy megint eljussunk egy hadseregnyi rosszfiú legyilkolása után a „Kánaánba”.

A múlt hónapban a Ratchet & Clank, most pedig az Uncharted dobogtatta meg a szívünket a Sony őszi felhozatalából. A játékok tekintetében kissé hányatott sorsú PlayStation 3, ha fel nem is támadt, de igen pozitív életjeleket adott magáról. A Naughty Dog játéka ugyanis két vállra fektette legfőbb riválisát: az Uncharted durván földbe döngölte Lara Croftot!

Sokáig senkinek nem jutott eszébe, hogy olyan akciójátékot készítsen, amiben nem kell, sőt, sok esetben nem is szabad lőni. Azonban a Ubisoft 2003-ban gondolt egy merészet, és Tom Clancy munkásságából merítve megalkotta Splinter Cell nevű külső nézetes játékát, mely az adrenalinpumpáló akció helyett az osonásra, kémkedésre tette a hangsúlyt. Most az elején „lelövöm a poént”: a recept zseniálisan működik, bár itt-ott egy-egy hozzávaló adagolásán még van mit csiszolni, de az összhatás már az első próbálkozásra is elismerésre méltó.

Azt hiszem, rettentő hibát követtem el, és naivitásom majdnem az életembe került. Ez tulajdonképpen őrültség, hiszen egy autóbaleset következtében már meg kellett volna halnom, de valamiért megrekedtem két világ, élet és halál között. Pedig nem akartam sokat: csupán kedvesem mellett lenni, aki velem volt azon a bizonyos szörnyű éjszakán, amikor mindketten életünket vesztettük. Ígéretet kaptam, hogy ha segítek az Életnek, a Jóknak legyőzni a Holtakat, viszontláthatom őt és végre végső nyugalmat lelek. Hosszú, nagyon hosszú és véres harcot vívtam, de végül diadalmaskodtam: legyőztem Lucifert, a saját fegyverét fordítottam ellene egy démoni küzdelemben, és a meteoreső elsöpörte őt. A gonosz azonban cselhez folyamodott: Alastor, a sötét úr szolgája elrabolta Eve-t, aki eddig hűen segített tanácsaival. Amikor utánaeredtem, egyenesen belesétáltam a csapdájába. Hatalmas sereg fogadott és mindnyájan támadásra készen álltak ellenem. Eve azonban kaput nyitott, amin keresztül elmenekültünk. Nem sokon múlott… Igen, naiv voltam. A harc ugyanis korántsem ért véget. Nem, amíg Alastor fenyegetést jelent a Purgatórium számára. Daniel Garner a nevem és ez az én történetem folytatása, egy új fejezet.

Az Xbox történelmének egyik legsikeresebb és talán legszerethetőbb kaland-szerepjátéka egyértelműen a Fable volt. A zseniális világ, a szó szerint látványosan fejlődő karakterünk, a történetmesélés és a világban élő szereplők tetteink hatására történő reakciói olyan hangulatot teremtettek, amire addig nem volt példa a konzoljátékok történelmében. A hatalmas anyagi sikert (több mint 4,5 millió eladott példány) egy PC-s változat követte, majd a bejelentés, hogy jön az első next-gen Fable. A hosszú évekig tartó várakozásoknak vége, Peter Molyneux legdédelgetettebb álma valóra vált! Albion szebb, hatalmasabb és sokkal több lehetőséget ígér, mint elődje.