Tesztek

1993. október 3-án közel 160 amerikai Ranger és Delta Force kommandós hatolt be a polgárháború sújtotta Szomália fővárosába, Mogadishuba. A különítmény célja a civil lakosságot éheztetéssel tizedelő Mohamed Farah Aidid hadúr két legfontosabb emberének foglyul ejtése volt. Az eredetileg félórásra tervezett akció azonban félresiklott: Aidid milíciája ugyanis két amerikai helikoptert is lelőtt, a személyzet kimentésére útnak indított osztagok pedig szintén csapdába estek. A harc végül 17 órán át tartott, mely során tizennyolc amerikai katona és több száz szomáliai milicista vesztette életét.

Azok, akik már játszottak valaha a Bejeweled vagy Zuma nevezetű játékokkal, biztos kitörő lelkesedéssel várták a fejlesztőcsapat legújabb játékát. Ha valaki még mindig bizonytalan, annak megsúgom, hogy a PopCap játékai jellemzően nagyon ötletesek és addiktívak. Legújabb munkájukban a lerágott csontnak számító zombitémát porolták le és virágoztatták fel -- szó szerint!

Nehéz a World of Warcraft mellett manapság MMOG-nek lenni. Nem is feltétlenül amiatt, hogy a játékosokat elcsábítaná a „nagy óriás”, ezzel élet-halál harcba kényszerítve a fejlesztőket, hanem azért, mert ha már nem dobálóznak milliós előfizetői számmal, akkor a nem szakavatott olvasók, fórumok és cikkek hajlamosak rögtön bukásról szónokolni, ami pedig egy játék hírnevének sem tesz jót. Holott valójában számtalan kisebb MMOG tengeti kényelmesen napjait, meghozva a napi betevő profitot a fejlesztőknek, és a havi szórakozást a rajongóknak, akik a Nagy Mamutban esetleg nem találták meg a számításukat. Az ilyen MMOG-k közé tartozik az EverQuest 2 is, amely a WoW-val gyakorlatilag egy időben indulva mind a mai napig él, virágzik és fejlődik, holott közel sem övezi akkora felhajtás (már), mint a Nagy Testvért.

Bár a krakkói Reality Pump Earth-sorozata már lassan tizenkét éves, valahogy sosem sikerült igazán magára vonnia az RTS-ekre éhes közönség figyelmét. Az 1997-ben debütált Earth 2140 csak hazájában és Törökországban könyvelhetett el jelentősebb sikert (utóbbiban is főleg a török lokalizáció miatt), a 2000-ben megjelent folytatás pedig bonyolult játékmenetének köszönhetően inkább csak a tapasztalt stratégák körében terjedt el. Sajnos ugyanezen sors jutott osztályrészül a 2005-ben kiadott harmadik epizódnak is; sajnos, mivel a tesztünk tárgyául szolgáló Earth 2160 egy majd minden ízében eredeti stratégia, kiváló és ötletes újítások tömkelegével -- melyek többsége azonban apró banánhéjak egész során csúszik el…

Ugye mindenki hallott már az alienekről és a predátorokról? Nagyon remélem, hogy igen, ugyanis nem szeretnék kiselőadást tartani Alan Dean Fosterről, a fent említett két szörny filmtörténeti szerepéről, valamint a rengeteg könyvről és képregényről. Aki esetleg mégse hallott volna róluk, annak csak annyit, hogy a mára kultikus státuszt betöltő alienek és predátorok a megalkotásuk óta a szórakoztatóipar majdnem minden területét meghódították, mielőtt 1999-ben tiszteletüket tették PC-re is. A siker nem maradt el, s mivel a pénznek nincs szaga, a Fox úgy döntött, hogy 2001-ben folytatni kell a játékot -- ám ezúttal új csapattal.

A komputeres stratégiai játékok műfajának különböző kategóriái között viszonylag kevés az átjárás: az alkotók inkább saját, jól körülhatárolt területükön vitézkednek minimális kockázatot vállalva, mintsem hogy szinergikus kapcsolódási pontok – korántsem biztos sikert ígérő – felkutatatásával töltsék értékes idejüket. Ezért személy szerint egyre nagyobb szkepszissel figyelem azokat a bejelentéseket, amelyek valamelyik kategória forradalmi megreformálását ígérik, tudniillik a végeredmény sajnos a legritkább esetben realizálódik egy szemrevaló hibrid formájában, gyakrabban gonosz mutáns, legtöbbször pedig életképtelen korcs – ha értitek, mit is akarok mondani. Persze az sem különösebb baj, ha nem, hiszen a jelen írás apropóját adó Sins of a Solar Empire ettől függetlenül még nagyon jó játék.

Aligha lehet olyan olvasónk, aki ne hallott volna már valamilyen formában a Guitar Hero-szériáról. Legutóbb a Metallicával fémjelzett változatot teszteltük lapunk hasábjain, időközben megjelent egy Greatest Hits nevű válogatás az első három rész legsikeresebb számaiból, most pedig itt az 5-ös sorszámot kapott darab. Igen rövid idő alatt kaptunk tehát viszonylag sok Guitar Hero-epizódot, és ezt látva felmerül az emberben a kérdés, vajon mennyire a rajongók lehúzása ez a megoldás, illetve ilyen ütemben képes-e a fejlesztő és a kiadó annyi újdonságot produkálni, hogy valóban érdemes legyen beruházni minden egyes GH-epizódra. Szerkesztőségünk rajongott a Metallicáért, ellenben a Greatest Hits nálunk a fölösleges rókabőr kategóriájába esett, így némi pesszimizmussal közelítettünk a széria legújabb inkarnációjához...

A Phenomic stúdiót két éve vásárolta meg az EA egy akkor már folyamatban levő fejlesztés miatt, amiről már jó párszor szót ejtettünk a PC Guru hasábjain: ez volt a BattleForge, a játék, ami az ígéretek szerint alapjaiban formálja meg az RTS-ek műfaját – a várakozási idő pedig ezennel lejárt, hiszen lapunk csapatának alkalma volt letesztelni az elkészült csodát.

Jöjj hát, egy torz világ vár rád, állj ki az igazságért, tégy rendet a szörnyszülöttek között puszta öklöd súlyos csapásaival...

Négy év telt el minden idők legsikeresebb játékának megjelenése óta, azóta rengeteg kiegészítő, különböző kiadások növelték az amúgy sem alacsony eladási számokat. És most, hosszú évek eltelte után itt van a milliók által várt folytatás, mely méltó elődjéhez. Ha valaki még nem találta volna ki, ez a játék természetesen a Sims 2! De mitől is vált ilyen népszerűvé ez a játék? Sikere számos elemből állt össze: bármilyen korú játékos számára fogyasztható volt, végtelen ideig játszhatott vele az ember, ugyanis a játék sosem ért véget, remekül és kissé humorosan szimulálta mindennapjainkat, és mellesleg a minőséggel sem volt gond. Elöljáróban annyit árulok el a második részről, hogy a fentebb említett első három pont most is kifogástalanul teljesül — a harmadik pontról fog szólni eme cikk.

Amikor sikerült pár órányi szenvedés után életet lehelnem az Aion Koreába szánt változatába, akkor és ott megfogadtam, hogy én ehhez a játékhoz többet a büdös életben nem nyúlok hozzá. Az a változat gyakorlatilag pont olyannak tűnt -- már ameddig el tudtam navigálni benne a nyelvi nehézségeknek köszönhetően --, mint egy sokadik Lineage, amely, előre is elnézést a rajongóktól, de körülbelül annyira szórakoztató volt számomra, mintha Zámbó Árpi szerenádot énekelne az ágyamnál egy átdolgozott nap után. A sors azonban úgy hozta, hogy lehetőségem lett kipróbálni a nyugatosított bétát, amelyre először azt hittem, hogy ugyanaz lesz, mint a már látott változat, csak angolra fordítva; ennél nagyobb tévedése embernek pedig nem volt azóta, hogy az ősember „de aranyos kis cicus!” felkiáltással elindult egy szunyókáló kardfogú tigris felé.

Nehéz a dolga a melósnak… Alec Mason nem akart mást, csak biztos munkát - azért utazott a Marsra testvére után, hogy bányásznak álljon, azonban mégis egy olyan ellenálló mozgalom élére került, amelyik épületrombolásban, szabotázsakciókban és gerillaharcban „utazik”.

Közel két éves fejlesztés után a SEGA legendás sorozata újra színre lép, hogy a tenisz rajongóinak ismét néhány kellemes órát szerezzen. A sorozat új darabját a két legnagyobb konzolra és PC-re is megjelentetik, ráadásként nem maradnak ki a szórakozásból a Wii-tulajdonosok sem, hiszen az új rész aktívan támogatja a MotionPlus kontrollert is. Nézzük meg, mit kapunk a sorozat újabb, évszámmal megtámogatott részétől!

Jó móka elképzelni, miként szállna szembe Pókember például Hulkkal, vagy ha nagyon perverz vagyok, akkor a Street Fighter valamely hősével. Főleg, ha nem csak a képzeletünk játéka lehet a Marvel vs. Capcom 2...

A World of WarCraft térhódítása után gombamód szaporodni kezdtek a ingyenes, illetve mikrotranzakciós vetélytársak, mostanra pedig már ott tartunk, hogy annyi MMOG van, mint égen a csillag. A piac emiatt pedig rendkívül telített, így aki ki akar tűnni a tömegből, olyat kell letennie az asztalra, ami kreatív, szórakoztató és időtálló, ám tesztalanyunknak, a Vulcando Game fejlesztésében álló Hive Rise című MMORTS-nek sajnos ezek közül egyik sem sikerült.

Az amerikai hadsereg 2002. július 4-én adta ki saját fejlesztésű játékát, Recon alcímmel, hogy a toborzást segítse. 2003. november 6-án érkezett a 2.0-ás verzió, a Special Forces. Egy verzió készült Xboxra is (America’s Army: Rise of a Soldier), egy Xbox 360-ra (America’s Army: True Soldiers), illetve a Gameloft jóvoltából még mobiltelefonokra is (America’s Army: Special Operations). Végül 2009. június 17-én megjelent tesztünk alanya, az America’s Army 3.

Közel tizenegy éve már, hogy egy szép nyári napon, az akkor még általános iskolás bátyám és jómagam beugrottunk testvérem egyik osztálytársához. A srác — aki a viszonylag „számítógépmentes” környékünkön már akkor meglehetősen nagy játékosnak számított — épp a GTA-t nyüstölte, amikor szerencsétlenségére betoppantunk hozzá: a nyár végéig ugyanis ezután alig tudott minket levakarni gépéről…

Vannak játékok, amik a gyors eredmények, a hirtelen mozdulatok, a könyörtelen fejlövések miatt lesznek sikeresek. Vannak olyanok, amik mindenki szerint szórakoztatóak, ezek zenével vagy más, könnyen emészthető témával csábítják a játékosokat. Most azonban egy olyan játék tért vissza, ami annyira addiktív, hogy a legrosszabbat hozza ki belőled: nem eszel, nem mész vécére, nem beszélsz senkivel -- csak és kizárólag játszol. Isten hozott, Colonization, isten veled, élet.

Amikor feldobjuk a labdát, célunk általában az, hogy minél több ideig tartózkodjon a levegőben, és minél magasabban legyen az a pont, mikor az objektum elveszti a gravitáció elleni harcot: megáll, majd a szabadesés törvényének megfelelően egyre gyorsabban zuhanni kezd. A kaliforniai Blizzard tárgya — melyet a cég a 2004-es esztendő végén hajított el —, a World of Warcraft, négy év után érte el azt a pontot, mikor nem bírt a lehúzó tényezőkkel. A színvonal eleinte lassan, ám mostanra egyre csak gyorsuló iramban halad az alaphelyzet felé. Ennek orvoslására jött ki először a Secrets of Ulduar elnevezésű javítás, most pedig a Call of the Crusade, a vállalat kísérlete arra, hogy befolyásolják az elkerülhetetlent.

Az utolsó nuka-colás palack is kiürült… Az anyósülésen már napok óta egy leharapott fejű, nyársra húzott iguana oszladozott büdösen-ragadósan, valahogy mégis lassan és nyugodtan. A rohadt kis mázlista. Üres tárak hevertek mellette. Üres volt az évtizedes porral borított országút is, üresek a kiégett házak, a betört ghoulkoponyák, a szottyadt brahmintőgyek, a rozsdás égbolt… És a száraz benzintank. Mel Gibson a visszapillantóba böfögött, és végigsimított radioaktív borostáján. Aznap reggel olyan másnaposan ébredt, hogy elhatározta, Mad Maxre változtatja a nevét az Acél Testvériség legközelebbi irodájában. Vagy bázisán… vagy miben. Vállára csapta hát kedvenc sörétesét, behegesztette a kocsiajtót — jó lesz még az az iguana —, és elindult a füstös Chicago felé. Félúton lábon lőtt két részegen éneklő szupermutánst, hogy agyonverhesse őket a Jagged Alliance (kopott) díszdobozával — persze szigorúan körökre osztva. A ricsajra egy megtépett farkaskutya is kivánszorgott a helyi roncstelepről. „Max” — mivel éhes volt — Dogmeatnek nevezte el. Aztán lelőtte és megette. Bolhás kis korcs. Ez még nem a három… csak a Tactics.

Ha egy széria ennyire sikeres, mint például a Guitar Hero franchise, akkor nyilván megpróbálnak annyit kisajtolni belőle, amennyit csak lehet — ez pedig hatványozottan jellemző az Activisionre, amelynél nem tagadottan cél egy sikerszéria sorozatgyártása. Erre az egyik legjobb példa a Guitar Hero: Greatest Hits, vagy ahogy a tengerentúlon nevezik; GH: Smash Hits.

Az űr a legvégső határ. Ennek a végtelenjét járhatod te is az ultraminimális költségvetésből készülő Evochron Legends játékkal: új világokat fedezhetsz fel, kalózkodhatsz, kereskedhetsz — egy szó, mint száz, azt csinálsz, amit csak akarsz...

Egészen pontosan 2000-ben jelent meg az utolsó 2D-s szellemben készült Worms játék, ám onnantól kezdve egyre csak veszített népszerűségéből a széria. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy következő kukacos játékok már háromdimenziós megjelenítést kaptak — ami alig páraknak tetszett —, másodsorban pedig, hogy azóta se főztek új epizódot a régi, jól bevált recept alapján. Egészen mostanáig...

Márpedig hősök igenis vannak! Stan Lee az 1970-es években megálmodta Peter Parker, közismertebb nevén a Csodálatos Pókember figuráját. A képregények világának igazi csillaga (volt) ő, egészen 2002-ig, amikor is a Sam Raimi rendezte film a mozikba került. Ha osztatlan sikert nem is aratott, anyagilag mindenképpen sikernek volt mondható. Nem véletlen hát a folytatás elkészítése, amely szintén hatalmas kasszasiker volt már a premier hetén. A mai világban már elképzelhetetlen, hogy egy-egy hős mozivászonra lépését ne kísérje párhuzamosan a játékváltozat megjelenése. Ez a kapocs oda-vissza működik, de mivel ilyen esetekben már a cím garantálja a pénzügyi sikert, igazán jó feldolgozást egyik oldalon sem lehet találni.