Tesztek

Nehéz a dolga a melósnak… Alec Mason nem akart mást, csak biztos munkát - azért utazott a Marsra testvére után, hogy bányásznak álljon, azonban mégis egy olyan ellenálló mozgalom élére került, amelyik épületrombolásban, szabotázsakciókban és gerillaharcban „utazik”.

Közel két éves fejlesztés után a SEGA legendás sorozata újra színre lép, hogy a tenisz rajongóinak ismét néhány kellemes órát szerezzen. A sorozat új darabját a két legnagyobb konzolra és PC-re is megjelentetik, ráadásként nem maradnak ki a szórakozásból a Wii-tulajdonosok sem, hiszen az új rész aktívan támogatja a MotionPlus kontrollert is. Nézzük meg, mit kapunk a sorozat újabb, évszámmal megtámogatott részétől!

Jó móka elképzelni, miként szállna szembe Pókember például Hulkkal, vagy ha nagyon perverz vagyok, akkor a Street Fighter valamely hősével. Főleg, ha nem csak a képzeletünk játéka lehet a Marvel vs. Capcom 2...

A World of WarCraft térhódítása után gombamód szaporodni kezdtek a ingyenes, illetve mikrotranzakciós vetélytársak, mostanra pedig már ott tartunk, hogy annyi MMOG van, mint égen a csillag. A piac emiatt pedig rendkívül telített, így aki ki akar tűnni a tömegből, olyat kell letennie az asztalra, ami kreatív, szórakoztató és időtálló, ám tesztalanyunknak, a Vulcando Game fejlesztésében álló Hive Rise című MMORTS-nek sajnos ezek közül egyik sem sikerült.

Az amerikai hadsereg 2002. július 4-én adta ki saját fejlesztésű játékát, Recon alcímmel, hogy a toborzást segítse. 2003. november 6-án érkezett a 2.0-ás verzió, a Special Forces. Egy verzió készült Xboxra is (America’s Army: Rise of a Soldier), egy Xbox 360-ra (America’s Army: True Soldiers), illetve a Gameloft jóvoltából még mobiltelefonokra is (America’s Army: Special Operations). Végül 2009. június 17-én megjelent tesztünk alanya, az America’s Army 3.

Közel tizenegy éve már, hogy egy szép nyári napon, az akkor még általános iskolás bátyám és jómagam beugrottunk testvérem egyik osztálytársához. A srác — aki a viszonylag „számítógépmentes” környékünkön már akkor meglehetősen nagy játékosnak számított — épp a GTA-t nyüstölte, amikor szerencsétlenségére betoppantunk hozzá: a nyár végéig ugyanis ezután alig tudott minket levakarni gépéről…

Vannak játékok, amik a gyors eredmények, a hirtelen mozdulatok, a könyörtelen fejlövések miatt lesznek sikeresek. Vannak olyanok, amik mindenki szerint szórakoztatóak, ezek zenével vagy más, könnyen emészthető témával csábítják a játékosokat. Most azonban egy olyan játék tért vissza, ami annyira addiktív, hogy a legrosszabbat hozza ki belőled: nem eszel, nem mész vécére, nem beszélsz senkivel -- csak és kizárólag játszol. Isten hozott, Colonization, isten veled, élet.

Amikor feldobjuk a labdát, célunk általában az, hogy minél több ideig tartózkodjon a levegőben, és minél magasabban legyen az a pont, mikor az objektum elveszti a gravitáció elleni harcot: megáll, majd a szabadesés törvényének megfelelően egyre gyorsabban zuhanni kezd. A kaliforniai Blizzard tárgya — melyet a cég a 2004-es esztendő végén hajított el —, a World of Warcraft, négy év után érte el azt a pontot, mikor nem bírt a lehúzó tényezőkkel. A színvonal eleinte lassan, ám mostanra egyre csak gyorsuló iramban halad az alaphelyzet felé. Ennek orvoslására jött ki először a Secrets of Ulduar elnevezésű javítás, most pedig a Call of the Crusade, a vállalat kísérlete arra, hogy befolyásolják az elkerülhetetlent.

Az utolsó nuka-colás palack is kiürült… Az anyósülésen már napok óta egy leharapott fejű, nyársra húzott iguana oszladozott büdösen-ragadósan, valahogy mégis lassan és nyugodtan. A rohadt kis mázlista. Üres tárak hevertek mellette. Üres volt az évtizedes porral borított országút is, üresek a kiégett házak, a betört ghoulkoponyák, a szottyadt brahmintőgyek, a rozsdás égbolt… És a száraz benzintank. Mel Gibson a visszapillantóba böfögött, és végigsimított radioaktív borostáján. Aznap reggel olyan másnaposan ébredt, hogy elhatározta, Mad Maxre változtatja a nevét az Acél Testvériség legközelebbi irodájában. Vagy bázisán… vagy miben. Vállára csapta hát kedvenc sörétesét, behegesztette a kocsiajtót — jó lesz még az az iguana —, és elindult a füstös Chicago felé. Félúton lábon lőtt két részegen éneklő szupermutánst, hogy agyonverhesse őket a Jagged Alliance (kopott) díszdobozával — persze szigorúan körökre osztva. A ricsajra egy megtépett farkaskutya is kivánszorgott a helyi roncstelepről. „Max” — mivel éhes volt — Dogmeatnek nevezte el. Aztán lelőtte és megette. Bolhás kis korcs. Ez még nem a három… csak a Tactics.

Ha egy széria ennyire sikeres, mint például a Guitar Hero franchise, akkor nyilván megpróbálnak annyit kisajtolni belőle, amennyit csak lehet — ez pedig hatványozottan jellemző az Activisionre, amelynél nem tagadottan cél egy sikerszéria sorozatgyártása. Erre az egyik legjobb példa a Guitar Hero: Greatest Hits, vagy ahogy a tengerentúlon nevezik; GH: Smash Hits.

Az űr a legvégső határ. Ennek a végtelenjét járhatod te is az ultraminimális költségvetésből készülő Evochron Legends játékkal: új világokat fedezhetsz fel, kalózkodhatsz, kereskedhetsz — egy szó, mint száz, azt csinálsz, amit csak akarsz...

Egészen pontosan 2000-ben jelent meg az utolsó 2D-s szellemben készült Worms játék, ám onnantól kezdve egyre csak veszített népszerűségéből a széria. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy következő kukacos játékok már háromdimenziós megjelenítést kaptak — ami alig páraknak tetszett —, másodsorban pedig, hogy azóta se főztek új epizódot a régi, jól bevált recept alapján. Egészen mostanáig...

Márpedig hősök igenis vannak! Stan Lee az 1970-es években megálmodta Peter Parker, közismertebb nevén a Csodálatos Pókember figuráját. A képregények világának igazi csillaga (volt) ő, egészen 2002-ig, amikor is a Sam Raimi rendezte film a mozikba került. Ha osztatlan sikert nem is aratott, anyagilag mindenképpen sikernek volt mondható. Nem véletlen hát a folytatás elkészítése, amely szintén hatalmas kasszasiker volt már a premier hetén. A mai világban már elképzelhetetlen, hogy egy-egy hős mozivászonra lépését ne kísérje párhuzamosan a játékváltozat megjelenése. Ez a kapocs oda-vissza működik, de mivel ilyen esetekben már a cím garantálja a pénzügyi sikert, igazán jó feldolgozást egyik oldalon sem lehet találni.

Ó, azok a csodálatos nyolcvanas évek! Michael Jackson még fekete volt és férfi, a zenékben még több volt a szintetizátor, mint a számítógép, és igen, a legtöbben a család közös televízióját elterrorizálva nyüstöltük a kor C64-es csodaprogramjait. Volt egy, amely túlnőtt az akkori időkben megszokott ostobácska stílusokon, egy, amelyre szinte minden valamirevaló Commodore-rajongó máig emlékszik, egy, amely akkora siker volt, hogy megalapozta a néhai New World Computingnak a lehetőséget a Heroes of Might & Magic sorozatra... A király pedig most visszatért!

Óriási bejárható terület ide, poszt-apokaliptikus autóverseny oda, a francia Asobo Studios várva várt játékának nagyobb a (motor)füstje, mint a lángja.

A következő jelentést New York állam bírósága zárolt, titkosított szekciójából szereztük. Lehetséges, hogy a benne találhatók pusztán fikciók, a ténymegállapításokkal a bíróság se egyet nem ért, se elismerni nem hajlandó azokat.

Az elmúlt hónapok abszolút korrekt játékátiratai (Wolverine, Monsters vs. Aliens) után azt hihetnénk, hogy a kiadók lassan felhagynak a vásárlók lehúzásával, és igyekeznek olyan programokat készíttetni a fejlesztő stúdiókkal, amelyek tényleg elszórakoztatják az egyszeri játékost. PC-n és konzolon már nem olyan rossz a helyzet, de PSP-n azért akadnak még igazi szörnyszülöttek.

Az első személyű lövöldözős játékok fejlesztésében veteránnak számító Raven Software 2000 tavaszán rukkolt elő a Soldier of Fortune első részével, mely az akkor divatos tudományos-fantasztikus és világháborús környezet helyett egy váratlan huszárvágással a modern kori hadviselés világába csöppentette a játékosokat egy felettébb szórakoztató, ám közel sem forradalmi játék képében.

Sam Fisher immáron harmadszorra ismét megkapja az engedélyt, hogy mások életét kioltsa, ezzel megőrizve a szabad polgárok biztonságát. Ezúttal egy rendkívül zűrös küldetést akasztottak hősünk nyakába, ugyanis most egy olyan számítógépes vírus ellen kell harcolnia, mely akár teljesen romba döntheti a világgazdaságot…

2007 szeptemberében jelent meg Nintendo-exkluzív címként tesztünk alanya Wii-re és DS-re, ám most a készítő-kiadó EA úgy döntött, PC-re is kihozza ezt a játékot. A döntés oka kézenfekvő: nagyon kevés olyan játék van erre a platformra, mely elé nyugodt szívvel oda lehet ültetni egy kissrácot, és magára lehet hagyni azzal a biztos tudattal, hogy jól el lesz az elkövetkező pár órában.

A Frictional csapata jól eltalálta, mi kell a népnek: horror, feszültség, remek fejtörők, elmebeteg sztori. A Penumbra első két része után sokan várták az egy ideig meglehetősen képlékeny sorsú befejező epizódot, és a most megjelent Requiem ismét alaposan meglepett minket – nem lett jó.

Egy halom csali, pár ketrec, egy nagy hajó, bátor és büdös legénység – no meg rákok, tenger és hullámok. Ezt ígéri nekünk a Folyékony Sárkány Stúdió, mégpedig egy olyan recept alapján, ami a Discovery Channelnek már bejött: Sig Hansen kapitány kalandjai immár nem csak a tévében hódítanak, hanem mi magunk is kipróbálhatjuk magunkat ebben a korántsem hétköznapi melóban.

Ha megkérdezik, hogy melyek a kedvenc játékaim, akkor rövid gondolkodás után összeállítok egy listát, amiben biztosan helyet kap a Dungeon Siege két része, a Gas Powered Games által fejlesztett szerepjátékduó, amivel rengeteg kellemes órát töltöttem a főiskolai kollégium falai között. Habár a Space Siege érkezését nem övezte felhajtás, én azért titkon vártam a játékot és az sem vette el a kedvemet, hogy a többiek óva intettek, ez a játék biztos, hogy nem a Dungeon Siege űrbe teleportált folytatása lesz...

John Ricitello nevét lassan tényleg keretbe foglalhatjuk, ugyanis hiába a kezdeti negatív szóbeszéd, az EA atyaúristene tényleg szeretné az anyagi javak mellett gatyába rázni a kiadó/fejlesztő mágnás cég hírnevét is. Eddig tökéletesen halad, s végre a PC-s FIFA hírneve is méltó lett régi dicsőségéhez…